Ashdown felvetése

Az Independentnek adott legutóbbi interjújában az árnyék-külügyminiszter, William Hague figyelmeztetett, hogy Bosznia az összeomlás szélén áll, és ez akár egy „fekete lyukat" is képezhet Európában. Képezhet majd? Bosznia évek óta maga a szociális rendszer fekete lyuka.
Konkrétumok nélkül arra vonatkozóan, hogy Európa (az EU) hogyan képzeli az újra-elköteleződést Boszniában, Hague valójában csak felhasználja Paddy Ashdown tavaly kifejtett szempontjait: Boszniában a problémát a szerbek jelentik, akiket orosz pénzzel bárorítgatnak. Nem számít, hogy Ashdown okfejtését Ian Bancroft gyorsan lesöpörte a Guardianban; a politika mindig is azt jelentette, hogy soha ne hagyd, hogy a nem passzoló tények egy jó sztori útjába álljanak.
Hague-nak az egészet tisztán kellene látnia, hisz nemrég ért haza Srebrenicából.
Volt azonban két különösen érdekes kijelentése. Az egyik, hogy a Balkán fontos része egy birodalmi tervnek

Az ember  azt gondolhatja ,hogy  a Balkán az, amelyen vitatkoztunk a  90-es években és amelyről mára megfeledkeztünk. Valójában, ez a következő 10 év külpolitikájának rendkívül kritikus területe, és hangsúlyos lesz a következő konzervatív kormány számára.

A másik, hogy elismerte, Bosznia egy mesterséges képződmény, amelyet csak katonai erővel lehet fenntartani.

Bizonyított, hogy ami egyben tartja Boszniát, csak az, ha van valami kívülrő érkező nyomás rajta.

Out-Blairing Brown

Valami nincs rendben ezzel a konzervatív Bosznia-szenvedéllyel, eltekintve a mindenkori intervenciók szokásos kellemetlen vonatkozásaitól. A Balkán-keresztes háború Blair-ügy volt. John Major konzervatív kormánya pozitív értelemben visszafogott maradt a tömeghisztéria ellenére, amely elborította Nagy-Britanniát a 1990-es években, a sajtó tele volt koncentrációs táborok, a népirtás, és mindenféle rettenetes attrocitás képével. A szerbek általában, de Boszniában különösen, maguk voltak a megtestesült gonosz képviselői, egy újfajta célt adva mind a nyugati aktivistáknak, akik a hidegháború végével kihívás nélkül maradtak és a dzsihádistáknak is, akik végeztek Afganisztánnal...egyelőre.
A tory vonakodást hogy muzulmán oldalon ugorjanak be a bosnyák pokolba, feltüzelte a „Bosnia lobby". Brendan Simms, cambridge-i történész például, Nagy-Britannia Major alatti éveit "Unfinest Hour"-nak nevezte. Valójában London a béketörekvések élvonalában állt, azokat legtöbbször az amerikaiak fúrták meg - akik később learatták a háború befejezésének összes gyümölcsét.
Tony Blair, aki váltotta Majort 1997-ben, sokkal inkább bizonyult fogékonynak a balkáni konfliktus manicheus elbeszélésére és Bill Clinton legmegbízhatóbb szövetségesének mutatkozott "humanitárius" alapon igazolva a 1999-es koszovói háborút. Blair számára az sem jelentett problémát, hogy kiálljon a Bush háborúk mellett a Közel-Keleten. Bár az utolsó brit katonák visszatértek Irakból 2009 májusában, Afganisztán sivatagjaiban továbbra is pusztulnak.

A toryk sem hajlandóak lemondani beavatkozásról, - még ha az Egyesült Királyság ma aligha tekinthető a  hajdani brit birodalom örökösének- inkább megpróbálkoznak a fókuszváltással: egy népszerűtlen háborúból átevezni egy látszólag népszerűbe. Ez nem működött Obama Clintonjainál sem, és ez nem fog sikerülni William Hague-nak és főnökének, David Cameronnak sem. De úgy tűnik, hajthatatlanok.

A nem várt ellenálló

És itt válik a dolog igazán érdekessé. Egy nappal a Hague-interjú után, az Independent közölt egy véleményt Marcus Tanerrtől, aki ellenezte a további beavatkozást. Ő arra hivatkozott, hogy Boszniának egy életre elég a külföldi beavatkozásokból. Tanner felvázolja a terv keserű olvasatát, amely elbukott:

Az ötlet az volt, hogy a kettő közül[entitás] a nagyobb játssza el a nemzeti egység középpontjának szerepét, majd lassan fordítsa a kisebbet pályára.

Ez nem történt meg. 1995 óta a nagyobb entitás lett az, amely elvesztette az irányát, gazdaságilag és politikailag egyaránt. A Szerb Köztársaság, a másik, eléggé kinőtte magát, és egyre magabiztosabb. Szarajevó nem vált  minden bosnyák fővárosává, ahogy a békecsinálók 1995-ben tervezték. Elsüllyedt, egyre szinte teljesen muzulmán környezetben.

Az egymást követő kiskirályok alatt, magyarázza Tanner, szerb és horvát politikusokot elbocsátották, és a központi kormányzat egyre erősebb lett, így képezve valamiféle jogosultsági igényt a muzulmánok körében.

Az európaiaknak le kell állniuk azzal, hogy homályos ígéretekkel még több „beavatkozással" hitegessék  a mélységesen sértett muzulmánokat. Bosznia soha nem lesz Svájc. Az ország génjei nem fogják ezt  engedni. [...] A legtöbb,amit remélhetünk, az egy " balkáni Belgium "- egy kétségkívül nem kívánt megállapodás eredménye, amely geopolitikai szükségszerűségből született, és úgy-ahogy majd elvegetál.

Metaforák és illusztrációk

Tanner az Independentben Boszniáról beszélt, valamint van egy könyve Horvátországról. Jelenleg az IWPR szerkesztője. Legutóbb 2005-ben írt Boszniáról, sivár képet festve a bosznai horvátok érzéseiről, akiket kiírtak a forgatókönyvből. Ami ebben érdekes, hogy Tanner a szerbeket hibáztatta, akiknek már nagyon kevés befolyása volt a horvátok "sorsára", miközben teljesen figyelmen kívül hagyta a valódi kérdést: a horvát pozíciót, mint a fiatal partnerét a muzulmán szövetségben.
Az alapvető probléma Boszniában nem gazdasági vagy adminisztratív. Hanem hogy a három nagy közösség ebben az országban nem tud megegyezni arról, hogy szeretne-e együtt élni, arról nem is beszélve, hogy ha igen, hogyan. Amíg szerbek és horvátok ragaszkodnak az autonómiához, és míg a muzulmánok leszögezik, hogy  az egész ország az övék, és csak az övék (akik magukat "boszniainak" hívják és átnevezik a nyelvüket is "boszniainak"), addig nyilvánvaló, hogy az egyetlen mód, amely az országot képes együtt tartani, a külső erő.
William Hague is elismerte ezt. De ő és pártfőnöke láthatóan azt akarja hinni, hogy az olyan emberek, mint Mustafa Ceric, feladják az oszmán álmot egy marék euróért. Nehéz eldönteni, hogy az ilyen gondolkodás csupán naivitás, vagy inkább veszélyes ostobaság.

Időközben Belgium maga is egyre inkább Boszniára hasonlít. 2005-ben, Paul Belien Belgium története borítóján volt egy kép az országról: egy szétosztott terület, Flandriára és Vallóniára, mely becsorog a lefolyóba.

Jobb szemléltetést a boszniai patthelyzetre keresve sem találnánk.

fordította: Molnár Zsuzsa