Lassacskán nem mi választunk pártokat, hanem a pártok választanak, cserkésznek be minket, mintegy védelmi pénzként a voksainkat követelve. A társadalomba gyengén beágyazott, alacsony taglétszámú, és belső demokratikus képviseleti elvet alig működtető pártok vezérkarai üzemeltetik a tömegekhez eljutó napisajtót és elektronikus hírcsatornákat. Ezeken keresztül üzennek egymásnak, folytatják nonstop presztízshadjárataikat, csatároznak, vezetik le indulataikat, mismásolják el botrányaikat, vereségeiket, és természetesen kampányolnak nekünk, állampolgár-közkatonáknak, napiparancsok formájában. Négyévente sajnos rászorulnak a mi közvetlen
szolgálatunkra, merthogy a plebiscitum aktusára törpült a közakarat befolyási zónája, ennyire szűkült a két egymástól egyre elidegenedettebb világ - az omnipotens pártokrácia és mezei polgárok "hélóta" életvilága - közti átjárás.
Úgy tűnhet, hogy a gátszakadás megtörtént, s a nép - azon logika mentén, hogy a végén csak egy maradhat - végre bódultan zuhan bele a demokráciát megmentő egyetlen talpon maradt erő halálos ölelésébe. Végre befejeződnek az áldatlan viták, vége a vértelen polgárháborúnak és üde rózsás arccal ünnepelhetjük a Vezért, aki visszavezeti az országot a (neo)liberális plutokrata anarchia posványából a felvilágosodott demokratikus abszolutizmus mennyei
birodalmába. Megvan a felhatalmazás: a protest szavazók voksainak döntő hányada úgy adott
zöld utat, hogy még világosan számonkérhető programot sem igényelt hozzá. Két új mozgalom is csak úgy lopózhatott be a parlamenti küszöb fölé, hogy egyik nevében, a másik meg szélsőséges diktatórikus retorikájában vegytiszta protest alakulatként tűntette fel magát. Sokan úgy gondolják, hogy csak kibillent az ingamutató, ami majd egy vagy négy év múlva akár ellenkező irányba is lódulhat - tehát nagylátószögből nézve a dinamikai egyensúly fennmarad. Mások szerint borulóban a politikai rendszer, új stabilitási pontok fognak kikristályosodni, amelyben a pártok feletti prezidentális uralom dominál ezután. A kérdés csak az, hogy ez mennyiben fogja magán viselni a demokráciaelvonásos manipulációk putyini tüneteit, mennyiben próbálja egy nyugatos szenátori rend külsőségeiben visszacsempészni a feltétlen rendszerhűségen alapuló 1945 előtti utasításos autoriter bürokratikus rendet.

Bármely jóslat valósuljon is meg az jól látható, hogy jelen szituációban a szavazói urnák olyan fekete dobozok, ahova zsákbamacskákra leadott szavazólapok potyognak, amelyek kissé tisztázatlan felhatalmazást szolgáltatnak mindent vagy semmit dioptriájában látó egyik vagy másik potenciális pártdiktatúrának. A bizonytalan többség utolsó pillanatban ikszeli be
valamely protestpárt rubrikáját, hogy aztán a következő ciklus végén, egyre kevesebb
meggyőződéssel ugyanezt megtegye. Az össznépi kognitív disszonanciát oldaná fel, ha beépülne a választási szisztémába a valódi színtiszta protest voks alternatívája. Figyelmeztető jel lehetne a valóságtól elrugaszkodott hatalmi elit számára egy szignifikáns "senkit sem" választó szavazatarány. A populizmus vitorlájából fogná ki a szelet, mert nehezebben tudná foglyul ejteni a mindenben csalódottak kényszervoksait. Az őszöd utáni akut legitimációs válság, a kampányblöff keltette anomiás állapot felszámolása érdekében be kell építeni valamilyen módon egy mutatót, ami láthatóvá tenné a tudatos nem választók táborát, akik véleményüket a demokrácia adta keretek között juttathatnák érvényre. Leapaszthatná a mostanihoz hasonló szavazatbuborékot, minden politikai erő a maga valós pozitív támogatottságát könyvelhetné el. Végül egy példa: Ukrajnában a protest szavazatok 25%-ánál új választást írnak ki. Miért ne próbálhatnánk meg mi is? Most már legalább akkora rendszerszintű konszolidációs válság, mint amilyen volt a rendszerváltás előtti években.