Ami Strasbourgban történt egyszerre volt előrelátható és elkerülhetetlen. Mégis, ahogy már minden ilyen esemény után megszokhattuk a „baloldal" és a jobboldal mindig ugyanúgy viselkedik: vádolja a „felelőtlen rombolókat" és tömeget a háttérből manipuláló „terroristákról" beszél. Ebben egyetért mindenki a szélsőjobboldaltól a konzervatívokon és a szociáldemokratákon át az alterglobalizációs mozgalmakig: egyszerűen képtelen felfogni, hogy egyesek hajlandók odáig elmenni a lázadásban, hogy az ilyen tüntetéseket valódi felkeléssé változtassák…Számukra ez valamiféle manipuláció nélkül egyszerűen elképzelhetetlen.

Ezért kénytelenek vagyunk megismételni: senkire sincs szükségünk ahhoz, hogy lázadjunk és hogy harcoljunk a rendszer ellen. Ezen az április 4-én Strasbourgban, ha betörtük a kirakatokat és felgyújtottuk az államhatalmat és a kapitalizmust szolgáló épületeket (vámhivatalokat, bankokat, benzinkutakat, turista-irodákat, szállodákat stb.), ha szétvertük a várost behálózó utcai kamerákat és reklámokat, ha megtámadtuk a karhatalmat, akkor e mögött ne keressen senki valamiféle minket a háttérből manipuláló titkos szervezetet: mindezt a saját akaratunkból tettük.

Ha mindez a város a kikötőhöz közeli szegény negyedeiben történt, ez azért volt, mert nem voltunk elég erősek hogy betörjünk a belvárosba, melyet a rendőrség és a hadsereg „vörös zónává" nyilvánított, hogy ezzel is védje a centrum burzsoá kerületeit. De senki ne hagyja magát becsapni: a belvárosban még félelmetesebbek lettünk volna…Senkit ne tévesszenek meg a híradások sem: csak az államhatalmi és a kereskedelmi épületeket támadtuk meg, nem esett baja a helyi lakosság javainak. Mi a hatalom ellen harcolunk, nem azon nők és férfiak ellen, akiket ez a hatalom éppen úgy elnyom, mint minket.

A médiákban uralkodó beszédmód szerint a Black Bloc „törő-zúzó, vérszomjas nihilisták gyülekezete". Azonban a mi gyakorlati tevékenységünk nem szűkíthető le a rombolásra (sőt teljes személyiségünk sem szűkíthető le csupán a Black Blocra, ez csupán életünk, egy a tüntetéseken jellemző szelete), a Black Bloc együttműködik a tüntetések más szervezőivel, részt vesz a manifesztációk önvédelmének megszervezésében, és persze ennek részeként az ellenséges rendőrhatalommal való összeütközésekben is. A felkelés során egyfajta spontán, anonim, autentikus szolidaritás alakul ki a résztvevők között, melyben természetesen mi is szerepet vállalunk.

Amiről a NATO-csúcson szó volt, az mindenkit érint: a nyugati hatalmak által vezetett posztkolonista háborúktól okádnunk kell, a „belső ellenség" által vívott harcuktól pedig undorodunk. A fokozódó ellenőrzések, a bevándorlókkal szembeni kíméletlen bánásmód, a rendőri erőszak súlyosbodása, a nyilvántartásaik tökéletesedése: mi mindezek ellen hirdettünk háborút.

A hatalom számára ma a legfontosabb teendő, hogy fenntartsa a kapitalista demokrácia rendjét. A nekünk adatott szar élet és a kapitalizmus minden megingása ellenére, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a forradalmi perspektíva olyan távolinak tűnik, hogy még elképzelni sem igen tudjuk. Mégis a beletörődés a mostani világba nem lehet megkerülhetetlen fatalitás. A ma szépsége éppen az, hogy hogyan sikerülhet a forradalmi perspektíva hiányában a harc és az összefogás révén emancipálódni a kapitalizmustól.

Mivel egy új világ nem lehetséges a globalizált kapitalista demokrácia elpusztítása nélkül és mivel „minden uralkodó osztály a lehető legvégsőkig ádáz harcban védi privilégiumait" (Rosa Luxemburg: Mit akar a Spartacus-szövetség?, 1918), ezért nem jelent számunkra problémát, hogy szítjuk a káoszt és a rombolást (hogy mi is a média-nyelvét használjuk) ebben az elnyomó társadalomban. Sőt ez valójában számunkra még csak nem is elég. A forradalmi átalakulás nem valósulhat meg az erőviszonyok kézzelfogható megváltoztatása nélkül: ezért az elnyomottakon a sor, hogy lefektessék egy új társadalmi rend alapjait, természetesen elnyomóik jóváhagyása nélkül.

Ha mi abból a tényből indultunk ki, hogy a hatalom megdöntésében nem jelentenek sokat a békés tüntetések, bármilyen sokan legyünk is, akkor azzal is tisztában vagyunk, hogy éppen úgy kevés pár ezren megtámadni a rendőrséget vagy szétverni az állami- és/vagy tőkés tulajdont. De pár ezren azért már többet is teszünk, mint pofázunk. Kitaláltuk és gyakoroljuk az ellenállás, a szolidaritás, a törvényen kívüli harc és a forradalmi perspektíva közösségi formáit…Hogy véget vessünk ennek a nyomorult világnak.

(forrás: http://grenoble.indymedia.org )