Ebben „a fölkészült elemzőket” nem zavarja, hogy az általuk leírt politikai magatartásformák némelyike (így pl. a rendpártiság és a tekintélyelvűség) a populizmus ellentétéhez, az elitizmushoz tartozik fogalmilag. Az európai politikai művelődéstörténettől kissé barbárosan elszakadt elemzések a polgári eszmekör évszázados, domináns irányzatát, a szabadelvűséget azonosítják avval az új keletű, mazochisztikus hungarikummal, amely szerint a liberális megvet mindent, ami népszerű (ez meglepte volna Deák Ferencet, s pláne Széll Kálmánt). Ami népszerű – amit a nép óhajt – , az nem lehet jó, azaz a népszuverenitás, a szabadság és az egyenlőség gondolatának hivatott képviselői akkor hívek önmagukhoz, ha megvetik saját alapeszméiket, s valamely ezoterikus doktrína hajthatatlan őreiként elkerülhetetlenül és tragikusan megbuknak. Ezek szamárságok, de mivel elterjedtek és erősek – legalábbis hazánkban – , ezért mégiscsak számítanak.

Az uralkodó rendszer védelme soha nem számított hősiesnek, márpedig ma nálunk magányos intellektuális lángelmék kilátástalan bozótharcának állítják be a kapitalizmus ultrapiaci, neokonzervatív válfajának ideologikus igazolását (legitimálását), ami meghökkentő. Az uralkodó rendszer bírálata szokott volt racionalisztikus jegyeket mutatni – a konzervatívok mindig is a racionalizmus bűnében szokták volt elmarasztalni a tőkés rendszer egalitárius vagy szocialisztikus bírálatát – , ám a mai Magyarországon az állagőrző rezsimmagasztalás tünteti föl magát a ráció nagykövetének, amelynek ellenében állítólag az „indulatok” és az „érdekek” irracionalitása követel nagyobb méltányosságot (osztó igazságosságot), mintha a társadalommal szemben támasztott erkölcsi igények (egyenlőség, egyenlő szabadság) nem lennének ésszerűek. Konformista mártíromság. Különös.

Az pedig még különösebb, hogy itt a szuverén néppel szembeni bizalmatlanság, a fölvilágosodás szerint fölnőtt, döntésképes, autonóm alanyoknak mégis, a fölvilágosodás ellenére is az esztelenségét bizonygató arisztokratikus gőg számít a „demokrácia” egyetlen valódi kezesének, amely megvédhet „bennünket” a tekintélyelvű és nacionalista jobboldal „csőcselékszellemétől” (márpedig a profanum vulgus lenézése eddig még soha nem tetszett fölöttébb demokratikusnak). Még ha nem volnék amúgy is rossz véleménnyel az ilyen kevéssé emberbaráti obskurantizmusról, akkor se gondolnám, hogy ez éppenséggel a „demokrácia” védelmére volna alkalmas. Az arisztokratikus szabadelvűség korszaka 1848-cal befejeződött Európában, de ez éppenséggel nem volt racionalista (a hayeki újkonzervatív zsargonban: konstruktivista), hanem a hagyomány, a kegyelet, a „természetes rend” tisztelője (s evvel együtt s emiatt zsarnokellenes), nem pedig túlbuzgóan reformáló, a „social engineering” megszállottja. Ez utóbbi a változtatásokra, „az Újra” esküvő szocialista baloldal beállítottsága volt.

Miután Kelet-Európában, 1989-ben a múlt nem arisztokratikus volt és antiegalitárius, hanem etatista és egalitárius, a konzervatívoknak kedves állapotok létrehozását a „társadalmi mérnökség” bürokratikus-racionalisztikus, mondhatni sztahanovista hevével nem merkantilista nagybirtokosok kísérelték meg, hanem közgazdasági, jogi, szociológiai vagy természettudományos diplomával rendelkező értelmiségiek (a közigazgatásból vagy a kutatóintézetekből) a maguk baloldali észjárásával („a tudomány legújabb eredményei”) és általános érzületével („vizsgáljuk meg a problémákat, és készítsünk gondosan érvelő javaslatokat a megoldásukra”), ám a baloldal minden tartalmi, világnézeti, erkölcsi hagyományának elvetésével. A célok ugyanazok voltak, mint a hagyományos konzervatívokéi: a civil társadalom (piac, nyilvánosság, önkéntes egyesülések, pluralista pártpolitika) szupremáciája az állam fölött – amit a konzervatívok maguk úgy neveznek: a természetes rend érvényesülése, az emberi természetre való hagyatkozás, történelmi tapasztalat, realizmus, a racionalista beavatkozás mellőzése, a történelem fölötti természetjog iránti tisztelet és általában: pietás  – , más szóval a magántulajdonon alapuló mindenfajta osztálytársadalomban önműködően kialakuló hierarchikus viszonyok (rangsorok, vagyoni, hatalmi és kulturális egyenlőtlenségek) helyben hagyása, a társadalom „áttervezéséhez” szükséges (állami) eszközök megsemmisítése.

A célt racionalisztikusan, „tudományos” (pontosabban: szcientista) modorban fogalmazta meg a Kelet-Európában tévesen „liberálisnak” nevezett álbaloldal: az újraelosztó korrekciók lehetetlenné tétele volt a „reform”, amely „szükségszerű”, „elkerülhetetlen”, „ésszerű”, „alternatíva nélküli”, „a fejlett Nyugaton is így járnak el”, ezt követeli az „illúziótlanság”, a „józanság”, a „felelősségérzet”, az ésszerű „modernizáció” érdeke.

A hierarchia és az egyenlőtlenség társadalmának ez a modernista-bürokratikus legitimációs ideológiája 1989 óta fülsértően dallamtalan (és rosszul illeszkedik a kései kapitalizmus prózájához), amiképpen paradox volt ez Nyugaton is mind neokonzervatív, mind blairista „harmadik utas” változatában: a reakciós főtéma „progresszív” kidolgozása (érthetően) idegesítette a közönséget. Ezt a feszengést a publikum a „hazugság” jelszavának segítségével oldotta föl: akármennyit beszélt az ún. baloldal (recte: a modernista jobboldal) a szándékairól, szólamából a hallgatóság csak a hagyományos baloldali „ígéreteket” hallhatta ki (egyenlőség, jólét, méltóság a plebejusoknak), s amikor ezek persze nem teljesedtek be, azt hihette, hogy becsapták, ami a lényeget illetően igaz is.

Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége – nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele – mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a „baloldali” államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget – vagy ami ugyanaz: versenyt – akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi, hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan. (És itt nem is foglakozom avval a – megtörtént – esettel, amikor a baloldali államférfi a szó szoros értelmében hazudott. Ha ez ilyen durván és szimplán nem történt volna meg, a hipotetikus helyzet nagyjából azonos volna a tényleges mai helyzettel.)

A magyarországi politikai kommentárok egyik fő kliséje, hogy a nemzeti jobboldal nagy néppártja „balról előzi” a szocialistákat. Ez nem igaz. A szocialista párt politikájának még mindig vannak csökevényesen egyenlősítő elemei. A Fidesz-KDNP politikáját sandán „baloldalinak” nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják vele, hiszen amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a Fidesz-KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz – a „tisztes megélhetés”, az „arany középszer”, kis lakás, kis autó, két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek elhalasztása, „deferred gratification”), a középosztály megbecsülése (kispolgáriság), önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, „fölnézünk” a nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í. t. – , amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek. Vannak kivételek, a „táltosok”, akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát ráhúzni. A paternalizmus az elitizmus másik neve. A „nemzeti jobboldal” nem populista, mindenféle engedmények ellenére nem követi a nép preferenciáit – ezek a jóléti államot részesítik előnyben, és helytelenítik az igazságtalan, részrehajló adórendszert és a „perverz” újraelosztást – , hanem „neveli” a népet, türelmes, derült, szigorú, atyai szeretettel. Kétségkívül nem szidja és nem bírálja a plebejusokat – választási párt ezt nem is teheti – , de a középosztály előítéleteit (amelyeket nagyrészt, de nem teljesen oszt, pl. a magyarországi középosztály nem vallásos és nem tradicionalista) a nép jobb részének („a tisztességes embereknek”) tulajdonítja. Néppárt, amelynek – mint minden polgári pártnak – titkolnia kell, hogy viszonylag széles néprétegek, nemzedékek, populációk iránti szelektív szimpátiája ellenére természetszerűleg, minden más polgári párthoz hasonlóan, az egyenlőtlen és igazságtalan (kizsákmányoló) rendszert működteti, tehát végső soron csak igen kevesek érdekét képes szolgálni, amiben nincs semmi rendkívüli: a szocialista párt még kevesebbekét.

Ez utóbbi esetében ez a szolgálat és ez a védelem sokkal brutálisabban nyílt, ezért a „nemzeti jobboldal” bírálata bőséggel használja azt az iróniát, amelyet a párt hagyományos karakteréből kifelé bírálva fegyverként forgathat.

A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a „nemzeti jobboldalnak” a szocialista/liberális kormányzatot illető bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok (munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak, beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.) kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát, abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás, oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az imperialista háborúkban, stb.

Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a „nemzeti jobboldal” egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt, vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali hagyományt semmilyen „mainstream” erő nem követi, egy másik nagy jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz) bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt monetarista doktrína értelmében a szocialista párt „helyes” politikát folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem folytathat, akár „helyes” ez, akár nem.

Amit a „nemzeti jobboldal” itt leszögez, az magától értetődik.

Ráadásul a „nemzeti konzervatív” parlamenti ellenzéknek itt óriási szerencséje van: a nemzetközi gazdasági válság körülményei között – különös tekintettel a növekvő munkanélküliségre – minden az állami újraelosztás körül forog (a recesszió és a régió saját bajai, így az ipartalanítás, a demográfiai problémák [elöregedés], diszfunkcionális településszerkezet, ökológiai problémák, a fosszilis energiaforrásoktól való aránytalan függés miatt). Az elvadult osztályküzdelem az állami forrásokért teljes populációk (nemcsak a romák) igényeinek delegitimálásához vezet (vagyis: hogyan lehet megtagadni a szociális ellátásokhoz való hozzáférés jogcímeit, hogyan lehet a puszta túlélés elemi jogait visszametszeni). Ebben a helyzetben az újraelosztás jellegét egalitáriusan – a legszegényebbek javára gyakorolt pozitív diszkriminációval – átalakító vagy erre egalitárius ajánlatot tévő, klasszikus szociáldemokrata párt félelmetes versenytárs lenne, akármilyen hibái és bűnei volnának különben. Ilyen szociáldemokrata pártok ma nincsenek, a németországi Die Linke kivételével, amely igen szerény követeléseivel kifejezetten radikálisnak tetszik a jelenlegi európai kontextusban. (S mindezért szalonképtelen, szövetségkötésre alkalmatlan kommunista pártnak állítják be, ami nem felel meg a tényeknek, függetlenül a párt dacos, ám tisztán jelképes hűségétől az NDK-múlt bizonyos aspektusaihoz.)

Így a Fidesz-KDNP bízvást beérheti vele, hogy az elátkozott Gyurcsány-kormány gazdaság- és szociálpolitikáját folytassa, némileg óvatosabban, józanabbul, mérsékeltebben, kevésbé elitista, kevésbé népmegvető retorikával, de alapjában változatlanul.

Rá mindenképpen kevesebb bizonyítási kényszer nehezedik, mint pórul járt vetélytársára. Nem történhetik meg vele olyan képtelenség, mint az MSZP-vel, amelynek a kongresszusa a neokonzervatív szellemű megszorító intézkedések bevezetése után elénekli az Internacionálét, miközben mai fő ideológusa egy másik párt színeiben képviselőjelöltként induló, konzervatív publicista, Debreczeni József (és ahol a kormánytáborban leginkább tisztelt személyiség ugyanennek a konzervatív, „konstruktív ellenzéki” pártnak a fanatikusan neokonzervatív, megdöbbentően antiszociális miniszterelnök-jelöltje, aki az egyre inkább jobbra tolódó liberálisok voksaira is bízvást számíthat). A balközép legnagyobb hatású,  „a másik oldalon” közgyűlöletnek örvendő  médiaszereplői is a neokonzervatív evangélium megszállott hirdetői. A „balliberálisnak” nevezett lapok az amerikai szélsőjobboldal rágalmait visszhangozzák Obama elnökről, s a nálunk tét nélküli iszlámellenesség és az iraki/afganisztáni háború föltétlen védelmezői, a „coalition of the willing” támogatói „a hajlandók koalíciójának” föloszlatása után is.

A „nemzeti jobboldal” hatalomátvétele veszedelmes. A balközép sajtóban terjesztett – a legszűkebb és leghűségesebb balközép kormánytábor belső magvának kivételével teljesen hatástalan – , olykor hisztérikusnak látszó aggodalmak és figyelmeztetések jórészt indokoltak. A kevés megmaradt kormánypárti publicista láthatólag értetlenül és riadtan nézi, hogy a közönség nem áll ki a „demokrácia” mellett, nem veszi oltalmába a veszedelem pillanatában. Nem akarja a népnyúzó reformok „gyötrelmes útján” követni a „demokrácia” táborát, nem lelkesedik „a nagy ellátórendszerek” modernizálásáért, azaz szétbontásáért és üzleti vállalkozássá transzformálásáért, mert hiszen nem akarja életszínvonala további csökkentését, ezért megkapja a balközép kormánypárti sajtó ideológusaitól a „populista”, „etatista”, „kádárista” (értsd: sültgalambot váró, potyaleső, ingyenélő, a „benefit dependency” áldozata) jelzőkupacot.

Az összes parlamenti pártok számára az alapkérdés a következő: hogyan lehet a profitok érintetlenül hagyása mellett csökkenteni az államadósságot és a költségvetési hiányt, ugyanakkor újraindítani a növekedést?

Erre a szocialisták és a maradék liberálisok válasza: az állam kiadásainak csökkentésével.

A nemzeti konzervatívok válasza: az állam bevételeinek csökkentésével.

A két válasz a szociális kiadásoknak a és a fogyasztás serkentésének a  szemszögéből egyremegy: ha az állam rendelkezésére álló források elapadnak, az újraelosztás lehetőségei is szűkülnek. A „nemzeti jobboldal” vezetőinek igazuk van abban, hogy ha a profitokhoz nem nyúlnak, és legalább a fiatal középosztály életlehetőségeit akarják kissé javítani, akkor muszáj lesz a „hiánycélt”, a maastrichti kritériumokat és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelföltételeit újratárgyalni és föllazítani. Ez nagyon szerény terv, de önmagában nem kifogásolható. (Mindkét elképzelés alapvetően a kései liberalizmus illúzióihoz kapcsolódik: az állam rovására növeli a civil társadalom – a piac, illetve az államhordozó, staatstragend középosztály – bevételeit, játékterét, hogy gyöngíthesse az állam újraelosztó, egyenlősítő fumkcióit. Egyik kutya, másik eb.) Komoly változás nem lesz.

A társadalom azonban evvel nem éri be – és a társadalom jogosan elégedetlen. Az effajta elégedetlenséget azonban simán le lehetne csillapítani a megszorító intézkedéseknek, a közszolgáltatások privatizálásának a leállításával, visszacsinálásával és visszatéréssel a minimális megélhetést mindenkinek biztosító újraelosztó politikához – némely korrupcióllenes rendszabály és hasonlók mellett – , de ez nem volna egykönnyen lehetséges, még ha a „nemzeti jobboldal” el  is szánná magát erre, amit nem nagyon hiszek. Mások mellett Tony Judt figyelmeztet rá (más tekintetben is figyelemre méltó cikkében: „What Is Living and What Is Dead in Social Democracy?”, The New York Review of Books, 2009. december 17.), hogy az újraelosztó, a társadalmi igazságosság gondolatára támaszkodó, egyenlősítő jóléti állam csak olyan homogén társadalmakban tartható fönn, amelyekben természetes érzés, hogy a közösség minden tagja egyenrangú és egyaránt jogosult azokra az állam által finanszírozott, irányított, igazgatott szolgáltatásokra, amelyek lehetővé teszik a túlélést és az emberi méltóság minimumát.

A mai európai társadalmak nem ilyenek. Nyugat-Európában a  többnyire iszlám vallású bevándorlók és a velük összekevert, sokadik generációs muzulmán kisebbségek, Kelet-Európában a romák – illetve a szociálisan velük rokonult, többnyire munkanélküli szakadtak – nem számítanak az egyenrangú közösség segítségre, integrációra méltó tagjainak, ezért az egalitárius reformnak nemcsak a fölsőbb rétegekből, a versenyideológia hatása alatt álló polgárságból toborzódik az ellenzéke, hanem a legkülönfélébb osztályokból és rétegekből. Ennek az a következménye, hogy az európai társadalmak „közepe” mind a piaccal, mind az újraelosztással szkeptikusan áll szemben, és ez a kettős szkepszis a táptalaja a posztfasiszta jelenségeknek.

Ezeknek a jelenségeknek két változata van: a diffúz és a koncentrált. Európa legtöbb országában a diffúz változat a jellemző: a legtöbb politikai irányzat, a legtöbb politikai miliő – általában a zöldek és a szélsőbaloldal kivételével – valamelyest enged a diszkrimináció és „a közbiztonság krízisével” indokolt rendőrállami elfajulás kísértésének. Olyan fontos államokban, mint Olasz- és Franciaország, a jelenlegi kormányzat elsősorban a bevándorlóellenes és kisebbségellenes propagandának (és a drasztikus jogfosztó intézkedéseknek) köszönheti népszerűségét és stabilitását.  Ez az oka annak, hogy az ultrapiaci, neokonzervatív dogmatizmus teljes hitelvesztése ellenére a mérsékelt baloldali (szociáldemokrata) pártoknak nincs sikerük, nem annyira azért, mert – korábbi elveiket elárulva – maguk is fölültek a neoliberális-neokonzervatív hullám tetejére. (Nem szabad elfelejteni, hogy Reagan és Thatcher korszakában elsősorban csak a privatizálás ment végbe, a kegyetlenül antiszociális, népellenes destrukciót Clinton és Blair csinálta meg a szociális segély „workfare”-ré változtatásával, amelynek épp úgy megvolt a diszkrét faji színezete, mint a hírhedt „Út a munkához” programnak.) Ami ettől várható, az a középrétegekre korlátozott (tehát az egyenlőség erkölcsi alapgondolatával látszólag rokon, valójában vele ellenséges) újraelosztó-etatista politika, amely a proletár, szubproletár, prekárius, kirekesztett, etnikailag idegen vagy más okokból „beilleszkedésre” képtelen vagy a „beilleszkedéstől” eltiltott csoportokkal szemben a nyílt, erőszakos elnyomás, a rendőrterror, az elfogult büntető igazságszolgáltatás és a manipulatív, hazug, ijesztgető „Greuelpropaganda” eszközeit veti be, fölidézve azt a polgárháborús veszélyt, amelynek leverésével majd tartósan berendezkedhet a romokon.

Ez a diffúz, a mérsékelt változat.

A koncentrált változat Magyarországon fejlődött ki a legpéldásabban: a neonáci félkatonai (paramilitáris) szervezetek megjelenése, amelyeknek a politikai szárnya tőlünk már bejutott az Európai Parlamentbe és be fog jutni az Országgyűlésbe is – a formálisan „betiltott” Magyar Gárda kifejezetten népszerű az ún. mérsékelt jobboldalon – , ugyan aggodalmat kelt konzervatív körökben, de a mai magyarországi ellenzék számára elhatározó fontosságú jobboldali értelmiség és médiavilág még a posztfasiszta (meglehetősen ismert meghatározásom szerint nem „totalitárius”) eszme- és gesztusvilág koncentrált változatát sem ítéli el, a diffúz változatot meg egyenesen megtestesíti. Ennek a számára kétségbeejtő helyzetnek a láttán Orbán Viktor és Kövér László – a kormányra készülő magyarországi „nemzeti jobboldal” két legfontosabb vezetője – néhány nagyon fontos, a helyi tájszólásban „demokratikusnak” nevezhető gesztust tett, és megpróbált diszkréten átkacsintani a balközép térfélre. Ezeket a gesztusokat a balközép sajtó jeges hallgatással vagy gúnyos hitetlenkedéssel vette tudomásul, ami a saját szemszögéből – én nem tartozom ehhöz a balközéphöz – nagy butaság. (A „nemzeti sajtó” más okokból hallgatja el ezeket a megnyilvánulásokat: olvasói szemében ezek a békülékeny, „demokratikus” frázisok kompromittálnák Orbánt és Kövért. Ellenkező indítékkal ugyan, de az összmagyar sajtó szükségképpen elhallgatja vagy lekicsinyli a Fidesz-KDNP vezetőinek olykori, szórványos, óvatos, áthallásos „antifasiszta” vagy „demokratikus” célzásait.)

Tudomásul kell venni – és Orbán tudomásul is veszi – , hogy a „nemzeti jobboldali” értelmiség és médiapopuláció messze-messze jobbra áll Orbán Viktortól és barátaitól. A diffúz és a koncentrált változat közelsége vagy eggyéolvadása teszi Magyarország helyzetét annyira egyedülállóvá. Itt a neonáci terrorizmus és egyenruhás huliganizmus nem vált ki széleskörű fölháborodást és ijedelmet (kivéve a „célcsoportokban”, de még ez is félénk és halk), sokkal több bírálatot – a balközép (s a hozzá sorolt neokon, internetes) sajtóban gúnyt – kap az egyébként alig létező antifasiszta közírás. Az ún. fasisztázást százszor annyian ítélik el a lapokban, mint a fasisztákat. De ez még semmi. Tapasztalhattuk, hogy a cigánykérdést illetően az MSZP középkáderei semmiben sem különböznek a „nemzeti jobboldaltól”, a cigánykérdésben pedig a kormánytáborhoz közelebb álló sajtó sokat puhult, a   neokonzervatív internetes portálok és blogok pedig (a zsidók megítélésének föltűnő kivételével) a nettó rasszizmus álláspontjára helyezkednek. (Ez utóbbi  nemzetközi trend.)

Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott „jóléti” (redisztributív) politika – amely sokat lendíthet pl. a diplomás pályakezdők esélyein – és a neokonzervatív piaci politika között erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény) előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének, bár ez utóbbival a „nemzeti jobboldal” se fog ujjat húzni. Nem ez a lényeg. A „nemzeti jobboldal” – nyugati partnereihez hasonlóan, de az itteni „koncentrált” posztfasizmus által ostromlott helyzetben – megerősíti a társadalom „közepét”, amelyet védett erődítménybe terel (megvédendő a „társadalomellenes” és „nemzetellenes” destrukció erői ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és képzelt ellenségre.

Ennek az ellenségnek – amelyet és akit Magyarországon elbájoló pontatlansággal „baloldalnak” szokás nevezni – majd nem lesznek eszközei, a „nemzeti jobboldal” kultúrforradalomra (vagy talán kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor, színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő) Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes lesz – a kulturális légkör máris borzasztó – , és nyilván szűkíteni fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb:  folytatódik a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása, kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól –  minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.

A baloldal számára pedig ez a kardinális kérdés (és nem pusztán az, hogy a nemzeti műveltség középpontjába öntik-e a „véres limonádét” – így nevezte Tóth Árpád az irredenta költészetet), és ez kell hogy meghatározza viszonyunkat mindenfajta polgári politikához.

A följebbi fejtegetésben adottnak tekintettem a polgári politizálás kereteit, éppen azért, mert ezek meghatározók abban az aktuálpolitikai döntésben, amelyet a baloldaliaknak – és itt nem a polgári politika balszárnyára, hanem az alternatív vagy független, antikapitalista és antifasiszta baloldalra gondolok, amely számos, egymástól fölöttébb különböző világnézeti és nemzedéki csoportra bomlik – meg kell hozniuk.

Kire szavazzunk?

Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?

Azt hiszen, hogy nem.

Ez nem tisztán elvi kérdés (a színtiszta antiparlamentarizmus az ilyesmit eleve megválaszolja, az egyszerű): lehetnek helyzetek, amikor.

Ha Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd kiszivárogtatása, de legkésőbb az egészségügyi reform elleni népszavazás (amely szerény nézetem szerint helyénvaló volt és jogos, vö. TGM: „A jóléti állam kísértete”, Eszmélet 77 [2008.tavasz], 96-129.) után lemondott volna, és az MSZP egalitárius, „jóléti” kanyart vett volna, ha nem folytatja a „Sozialabbau” katasztrofális következményeinek további kiterjesztését, akkor lenne mit mérlegelni. Ha kivonul az afganisztáni imperialista kalandból legalább a Karzai-féle választási csalás után, még talán tűnődni lehetne a cselekvési módozatokon.

Tudom persze, hogy az igazi baloldalon nem így vetik ezt föl. Az autentikus, alternatív, antikapitalista baloldal úgyse szavaz senkire, egyébként pedig mindenkinél jobban utálja az MSZP-t, úgyhogy ebben az esetben senkit nem kell meggyőznöm; viszont meg kellene győznöm a hagyományosabb szocialistákat-kommunistákat és a besorolhatatlanul baloldali, kultúrájukban a nálunk a liberálisokhoz sodródott szabadságvédő, antirasszista értelmiségieket, akik most esetleg a „nemzeti ökoliberális” LMP-hez vonzódnak jobb híján. Ez a legutóbbi, két elemű (s még ezek az elemek is sokszínűek) csoport számára a döntő, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő győzelme esetén fokozódhatik a fasizálódás, meggyöngülhetnek az alapjogok alkotmányos védművei, megdőlhet a „demokrácia” (vagyis az alkotmányos és a nemzetközi alapjogi „architektúra” garanciáira épülő, külsődlegesen liberális berendezkedés), sok évtizedes, tartós hatalomra rendezkedhetik be a „nemzeti jobboldal” s vele a sovén nemzeti giccs és a kultúrapusztulás.

Ezek nem indokolatlan aggodalmak. Ha az MSZP végzetesen meggyöngül,  akkor a fő ellenzéki párt a Jobbik lesz, amely mind a népszerű rasszista és irredenta eszköztárat, mind az antikorrupciós lendületet, mind a redisztribúciós-jóléti retorikát sikerrel használhatja. Evvel majd tovább tolja jobbra a Fidesz-KDNP-t, és egyre gyakoribb lesz az a pozíció – ez masszívan egyelőre még csak a nemzeti konzervatív sajtóban bukkan föl – , amelyben némelyek tartalmilag a Jobbik fasisztoid irányvonalát képviselik, de stratégiai és hatalmi megfontolásból szervezetileg a Fidesz-KDNP-t támogatják.

Mindez igaz, és az aggodalmakkal szemben csak két jelentősebb érvem van. Először: az MSZP kormányon se tudott ezeknek a fejleményeknek határt szabni, sőt: sikerült azt a (csak részben hamis) látszatot keltenie, hogy a „nemzeti jobboldal” és a „koncentrált” posztfasizmus – minden, jobbról is látható hibájával együtt – még mindig inkább áll a nép pártján, mint a középbal. Világosan meg kell mutatni a jövő kedvéért és miheztartás végett, hogy semmi genealógiai rokonság kedvéért – elvégre az MSZP is a Kommunista Kiáltvánnyal (1847-48) elkezdődött fejlődés végpontján található, de ez az alma messzebb esett a fájától, mint a ma már megint (vagy még mindig) marxista, alternatív, független baloldal, s ami nem akadályozta meg a szocialistákat abban, hogy az 1945 óta legjobboldalibb magyar kormányt, a Bajnai-kabinetet támogassák – , semmilyen, bármennyire jogos félelem hatására se lehetünk a szélsőségesen igazságtalan társadalompolitika (és a mindenoldalú megalkuvás) cinkosai. No way.

Másodszor: azoknak, akik most vagy majd később a baloldalon keresik a „kibontakozás” ösvényét, látniuk kell, hogy a baloldali irányzatok őrzik autonómiájukat, akkor is, ha az elmúlt években némelyek igénybe vették szocialista körök infrastrukturális segítségét kiadványaikhoz, programjaikhoz, ez nem volt üzlet, nem viszontszolgálatok fejében tették, és itt ezek a szocialista körök nolente-volente önzetlennek kellett hogy bizonyuljanak. (Ezeket a sorokat egy – máskülönben nem szocialistabarát – szakszervezettől kölcsönzött kis laptopon pötyögöm [még Word sincs rajta], sajnos nekem nem telik ilyesmire.)

Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami, alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező „vívmányait” se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági, eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a Chávez-stílusú latin-amerikai  „népi demokrácia” újabb zsákutca, hogy az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista) világmozgalom – a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára alapozott reformizmus – kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a növekedést serkentő „Green New Dealt”-t szorgalmazó ökológiai világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol represszióval).

Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.

Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés hangjai mellett.

A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A „kisebbik rossz” logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek most kell végét szakasztani.

A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.

Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni. Ennek a jobboldalnak az igazi ellenzéke a parlamenten kívüli ellenzék lesz, ahogy errefelé szokás. Lehet, hogy a választásokon megjelennek protesztpártok, amelyekre jelképes szavazatokat lehet adni, ha már valaki mindenáron szavazni akar, ez nem baj (sőt: ezt támogatni fogom), de nincs jelentősége. (Vö. mégis a lehetőségekről alkotott korábbi képemmel: TGM: „Kell-e új baloldali párt?”, Élet és Irodalom, 2006. március 24.)

Mindenesetre az nyilvánvaló – s ezt mindenféle harag nélkül mondom, fönntartva az állampolgári szolidaritást azokkal, akik itt most a legrosszabbra számíthatnak, s akik között sok a (hamis tudatú) rendes, „progresszív” ember – , hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan, népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék „haladó hagyományt”, amely jobban kell, mint a falat kenyér.

A parlamenten kívüli ellenzék – amelyre még alig figyelt föl a sajtó, de  amelyet máris mint „szélsőséget” próbál előre delegitimálni az intelligensebb neokon publicisztika – a hosszú vakáció alatt majd megszerzi a maga első rendes tapasztalatait (éhkopp, elhallgattatás, verés, esetleg börtön) a cigányok és a munkanélküliek védelmében, ahogy dukál.

Ezt azonban mértéken fölül bonyolítja a „koncentrált” posztfasizmus hármas szerkezete: (1) parlamenti párt, (2) paramilitáris rohamosztagok, (3) „mozgalmi szárny”, parlamenten kívüli szélsőjobboldali radikalizmus. Minden szociális tiltakozásra, minden NATO elleni tüntetésre, az Európai Unió minden bírálatára rá fognak kattanni a fasiszták, ahogyan eddig is tették. (Alig volt olyan szakszervezeti demonstráció, amelyre be ne vittek volna néhány hatalmas árpádsávos zászlót, ahol ne szólalt volna meg a zsidózó üvöltőkórus – a rendezők evvel szemben tehetetlenek voltak.) A radikálisabban baloldali mozgalmaknak a konzervatív rendőrség gumibotja mellett a náci bunkóval (meg talán a „balközép” részvétlenséggel) is számolniuk kell, arról nem szólva, hogy összekeverhetik őket a nyilasokkal, ami nyilván e mozgalmak szimbolikus halálát jelentené.

Már a régi, a hagyományos munkásmozgalom is zátonyra futott a proletariátuson belüli konkurenciaharcon. Amikor a huszadik század legelején Werner Sombart föltette a kérdést, hogy miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban, Karl Kautsky – egy nemrég újra fölfödözött írásában – erre egyszerűen válaszolt (akárcsak később, róla mit sem tudva, az amerikai trockista mozgalomban Max Schachtman): az ok a fekete kérdés. Ekkor még szegregált, egyszínű szakszervezetek voltak Amerikában, és a hivatalos munkásvezetés („business unionism”) részt vett az ázsiai bevándorlás („a sárga veszedelem”) elleni hisztérikus, rasszista kampányban. A feketékkel folytatott redesztribúciós vetélkedés miatt szavazott a fehér munkásosztály egy része Ronald Reaganre, látszólag szemben saját gazdasági és szociális érdekeivel. (Legutóbb se nagyon szavazott Barack Obamára.) A cigánykérdés  Kelet-Európában ugyanezt a szerepet játszhatja, ha nem tudatosítjuk mindenkiben, hogy a romák hátrányos megkülönböztetése lenyomja a dolgozók és a szociális ellátottak reáljövedelmét. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor tanulmányai ellentmondást nem tűrően megmutatták, hogy a faji megkülönböztetés milyen szerepet játszik az iskolai szegregáció kialakulásában, s evvel az egyenlőtlenség súlyosbodásában Magyarországon. A fajüldözés – egyéb antiszolidáris és represszív tényezők mellett – már önálló, az általános jólétet, létbiztonságot fenyegető erő, amellyel szemben egyelőre csak a moralizáló bírálat közismert (s bár nem kielégítő, jó, hogy van, kár, hogy ennyire népszerűtlen).

A valódi baloldal önvédelme visszakényszerítheti az antikapitalista mozgalmakat az „emberi jogi”, azaz defenzív keretek közé. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy az antikapitalista ellenállás ilyen rossz körülmények között nem lesz-e pusztán valamiféle diktatúrás fordulat ürügye vagy az értelmetlen zűrzavar alkalma. Ennek az elkerüléséhez az autentikus baloldalnak elméletre van szüksége, amely a merő – habár nélkülözhetetlen – tekintélyellenes „kontesztáció” egyértelműen emancipációs karakterét megőrzi akkor is, ha a rendszer fokozódóan gyűlöletes jellege elkerülhetetlenné teszi a „destrukció” – azaz a fölforgatás, a rontom-bontom, a „jogállammal” szembeni militáns szkepszis – terjedését, s ami vele jár: a mainstream kultúra tartalmai iránti végletes bizalmatlanságot, a tisztelet megvonását minden eddig „tiszteletre méltónak” tartott politikai gondolattól (stabilitás, közbiztonság, „demokratikus játékszabályok”, tolerancia).

Mindezek a negatív energiák haszontalanul puffannak el a semmibe, ha nem világos a filozófiai perspektíva, amelyben harcba vetik őket. Ez szerintem nem lehet a (másutt létező) parlamenti baloldal újraeolosztó etatizmusa (ez a „kisebbik rossz”, amely sajnos Magyarországon nem áll rendelkezésre), s ennek radikalizált, neobolsevik formája se. Ennek a perspektívának az autonómia jegyében kell állnia, amely nem a civil társadalom (piac; pluralizmus, önkéntes egyesülések; prima facie hatalomnélküliség, ám rejtett hierarchia; manipulált-represszív-kritikátlan, részben troglodita-atavisztikus-regresszív nyilvánosság) javára redukálja az elkülönült közhatalmat, hanem a civil társadalom – a polgári társadalom – , azaz az érték és az árutermelés ellen hirdet küzdelmet. Az autonómiát a polgári társadalommal szemben is ki kell vívni, lévén, hogy a közhatalommal (és legitim erőszakmonopóliumával) szembeni elszigetelt gerillaharc a szó rossz értelmében pusztán politikai. Továbbá az autonómia – a korlátozatlan hatalomnélküliség – perspektívájából  folytatott emancipatorikus küzdelem ma már talán legfontosabb terepe a kultúra (amelybe sok minden beletartozik a fájlcserélő technikáktól az akadémiai tudományig); itt az első magyarországi ütközetet (legalábbis az interneten) a szélsőjobboldal nyerte, vö. pl. http://hu.metapedia.org/wiki, amelynek ki kell fejeznem mély elismerésemet: ilyesmit a baloldal évek alatt se tudna létrehozni. Ajánlom figyelmükbe. Az az érzésem, hogy a döntő összecsapások – a továbbra is alapvető sztrájkok és nyílt téri szimbolikus konfrontációk mellett – a tág értelemben vett kultúrában mennek majd végbe, és itt a helyzet épp olyan rossz, mint minden más téren, eltekintve attól, hogy a hagyományos polgári magaskultúra legfontosabb szegmentumaiban (pl. a szépirodalomban, a filmben, némely – de nem mindegyik! – szellemtudományban, a képzőművészetben) a jobb- és szélsőjobboldal pozíciói reménytelenek. De a hagyományos polgári magaskultúra jelentősége zsugorodik. A politikailag releváns kultúraterületeken a nemzetközi baloldal hatása, a hazai baloldal teljesítménye minimális, pár tucat, olykor pár száz emberre terjed ki. Ennek kell a következő évtizedben megváltoznia.

Ráadásul valakinek vállalnia kell az antirasszista, antietnicista cselekvést is, amelyet „a polgári baloldal” kompromittált. A balközép megpróbálta az egyenlőség, az integráció, a pozitív diszkrimináció kritériumait alkalmazni az etnikai kérdésben (méghozzá őszintétlenül vagy csak szavakban), miközben az egyenlőtlenséget és a társadalmi igazságtalanságot képviselte minden más területen. Ebből csak az jöhetett ki, ami kijött. Ameddig még volt, lehetett haladó polgárság és polgári értelmiség (és a vele többnyire szövetséges, hagyományos munkásmozgalom), addig az egalitárius politikai stratégia (a polgári politika optimuma) nem hárult még a „társadalmon kívüli” erőkre.

Ha vannak olvasóim között rossz lelkiismeretű, titokban rendszerellenes liberális tőkések, tudják, hol találnak meg, hogy antikapitalista szervezkedések anyagi támogatásával róhassák le a bűntudat szokásos adóját.



*Ennek az írásnak a közzétételét elhárította az egyik ismert budapesti lap. Az, hogy itt kerül nyilvánosságra, némileg paradox, hiszen elsősorban nem az alternatív-autonóm közösségnek készült, amelyet aligha kell meggyőznöm a benne foglaltakról. Kísérlet volt arra, hogy megértesse a rendszerrel való szembefordulásra kész, de még a polgári gondolkodási és politikai szokások fogságában nyűglődő, a szó tág értelmében baloldali (szociáldemokrata, globkrit, antifa, esetleg enyhén marxizáló) értelmiséggel, hogy a „kisebbik rossz” politikája végérvényesen elavult. (Nem mintha a vagyonadó megszüntetésére, az egykulcsos adó bevezetésére készülő, gazdaságpolitikájában az eddigiekhez hasonlóan neokonzervatív, egyebekben pedig jócskán autoritárius és sovén Fidesz-KDNP-vel kapcsolatban értelmes embernek illúziói lehetnének, még rosszabb eshetőségekről nem is szólva.) Mindezt itteni és mostani olvasóim pontosan tudják. Úgy látszik azonban, hogy a polgári mainstream ilyetén bírálata már most se nagyon kerülhet be a – még mindig egyedül hatékony – polgári nyilvánosságba (ami azért számos más tőkés országban nincs így). Ez a publikáció egyszerűen csak dokumentálja ezt a helyzetet. Talán kár, hogy voltaképpeni címzettjeihez nem juthat el.