Kik, Ön szerint, az elmúlt évtizedek legfontosabb marxista teoretikusai, és melyek a legfontosabb hozzájárulásaik a marxizmus fejlődéséhez?

Egy dicsőségtábla, érdemek kiosztása vagy egy hit-parádé a legfontosabb marxista tanulmányokkal napjainkban már elég steril valami lenne. Először is azért, mert az intellektuális munka közösségivé válása már nem teszi lehetővé, hogy egyes « vezető teoretikusokat », « nagy intelleketueleket » (mint amilyen a korban Sartre vagy Lukács volt) kiemeljünk. Ez inkább egy pozitív fejlemény, a teoretikus viták és értelmiségi lét demokratizálódását mutatja. Így manapság nehéz igazi nagy figurákat említeni. Ezzel szemben sokkal szélesebbé vált azonknak a munkáknak, kutatásoknak a köre melyeket Marx, vagy a marxizmus inspirált a lehető legváltozatosabb területeken, a nyelvtudománytól a pszichológián, a történelmen vagy a földrajzon át a közgazdaságtudományig. Több tucat nevet kellene tehát felsoronom, gyakran konkretizálva a megfelelő tudományterületet, ahol alkottak, hiszen valószínűleg a « totális értelmiségi » álma illúzióvá vált, azonban a « kollektív értelmiségi » szerepe győzelmet aratott.
De egy másik ok is igen nehézzé teszi, hogy konkrét választ adjak a kérdésére. Elég ha csak pár nagy nevet említek a szocialista és kommunista mozgalom történetéből: Marx, Engels, Kautsky, Pannakoek, Jaures, Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij, Buharin, Gramsci...Ők mindannyian a társadalmi mozgalom « organikus értelmiségiei » voltak, azaz az elméletet és a gyakorlatot egyesítő mozgalmárok. Márpedig, a nemzetközi szinten is érvényesülő sztálini reakció és a munkásmozgalom nagy vereségei a gyakorlat és az elmélet hosszú távú elválását eredményezték. Ez a kérdés alkotja Perry Anderson a hetvenes években megjelent, a « nyugati marxizmusról » szóló kis könyvecskéjének központi témáját. Ezek az értelmiségiek, azáltal hogy meg kívánták őrizni a gondolkodási szabadságukat és a teoretikus aktivitásukat, néhány tiszteletreméltó kivétellel, távolságot tartottak a gyakorlati mozgalomban való elkötelezettségtől, vagy ha mégis résztvettek abban, akkor általában fel kellett áldozniuk ezért a lelkiismeretüket és a teoretikus munkájukat. A  francia értelmiségiek és a kommunista mozgalom kapcsolatának története ennek a tragédiának a története: Paul Nizan, Henri Lefebvre, a szürrealisták, Pierre Naville és a többi « útitárs » értelmiségi története ennek a tragádiának a része. Althusser a hatvanas években, hogy megszabaduljon a pártbéli ortodoxia gyámságától, teoretizálta ezt, és szigorú határvonalat húzott az elmélet és a gyakorlati tevékenység közé.
Mi manapság már azt remélhetjük, hogy magunk mögött hagytuk ezt a sötét kort. Az altermundialista mozgalom kialakulása új lehetőséget nyújt az újjászülető társadalmi mozgalom és egy valódi élő teória találkozására: komplexusok és cenzúra nélkül. Ez kétségkívül egy olyan randevú, amelyet jó volna nem elszalasztani.   

A kilencvenes években a közvélemény jó részében elterjedt az a nézet, hogy a munka és a tőke konfliktusa többé nem alkotja a jelenkori társadalom legfontosabb problémáját. Mit gondol erről?

Többféleképpen is lehet közelíteni ehhez a problémához. Az említett népszerű nézet gyakran egy szociológia fejlődés konstatálásból indul ki: a fejlett országokban az ipari proletariátus arányának relatív csökkenéséből. Ez egy valóságos fejlemény (Franciaországban az arányuk 33 százalékról 25 százalékra csökkent), mindazonáltal ez még mindig az aktív lakosság egynegyede, másrészről nemzetközi szinten éppen ellenkezőleg, a városi és a vidéki proletariátus számának növekedését figyelhetjük meg. A proletariátus számbeli zuhanásának, vagy eltűnésének a benyomása gyakran egy restriktív, sőt munkásközpontú, osztálydefiníciónak az eredménye. Márpedig Marxnál nem egy pozitivista szociológia osztálykoncepciójáról van szó, hanem dinamikus társadalmi viszonyokról, ahol az osztályok csak harcukban léteznek. Ha a termelőeszközök tulajdonviszonyát, a bérmunka formáját és szintjét, a társadalmi munkamegosztás helyét vesszük szemügyre, akkor azt kell mondanunk, hogy a tercier szektor munkásainak többsége (melyek közül egyre több a nő) proletár abban az eredeti jelentésben, melyet Marx adott a fogalomnak. 1848-ban, az « Osztályharcok Franciaországban » megírásának idején a francia proletariátus alig volt iparinak tekinthető, inkább kis kézműves műhelyekben dolgozott. Igen gyakran összekeverjük a szervezeti  meggyengülést és az osztálytudat visszaszorulását (melyek a társadalmi és politikai vereségek következményei) magának az osztályharcnak a visszafordíthatatlan hanyatlásával. Ez azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb figyelmet kell fordítani a szervezet és az osztálytudat előtt manapság tornyosuló akadályokra: a társadalmi élet privatizációjára és individualizációjára, a munka rugalmassá válására, a munkaidő és a munkabér formáinak individualizálódására, a munkanélküliség és az időleges munka nyomására, az ipar decentralizálódására, a termelés szerkezetének megváltozására...
A munka-tőke viszony mégis központi jelentőségű maradt napjaink társadalmában. Én mégsem használnám a « központi konfliktus » kifejezést, mert ezzel azt a benyomást kelteném, hogy a többi konfliktus « másodlagos » jelentőségű. Inkább azt mondanám, hogy a konfliktusok sorozata más  idősíkban (más történlemi lépcsőfokon) jelentkezik, azonban nagyon is összefüggésben van a munka-tőke viszonnyal  (« felüldeterminált », hogy a régi Althusser kifejezést használjam, a tőke domináns logikája által): ilyen a nemek közti viszony, ember és természet, vagy az egyén és a közösség közti viszony. A valódi probléma az, hogy hogyan fejezzük ki ezeket az ellentmondásokat. A Szociális Fórumokon miért lépnek fel spontánul közösen a szakszervezetek, a feminista mozgalmak, a környezetvédelmi egyesületek és a kulturális mozgalmak? Éppen azért mert a nagy egyesítő erejük a Tőke logikája okozta ellentmondások sorozata, a társadalom minden viszonyát árucikké változtató logika. De ennek a konvergenciának úgy kell jelentkeznie, hogy megmaradjon a különböző mozgalmak specialitásának elismerése.
Mellesleg van ennek a kérdésnek egy ideológiai harcbéli összetevője is. Ha elfogadjuk a szociológusok, péládul Bourdieu, gondolatát, hogy a társadalmi viszonyokat nem csak a dolgok valós állapota, hanem a reprezentációjuk is meghatározza, akkor szükséges, hogy feltételezzük, hogy ezeknek a reprezentációknak van egy valós alapjuk. A társadalom osztályokban való reprezentációjának masszív érvei vannak, mind az elméletben, mind a gyakorlatban. Így elég meglepő, hogy állandóan bizonygatni kell a proletariátus létét, vagy nemlétét, miközben a burzsoázia, vagy a tőkések léte egyértelmű: elég tanulmányozni a különböző járadékok, juttások rendszerét, hogy biztosak legyünk létezésükben! Az osztályharc mai aktivitásának hangsúlyozása egyértelmű téttel bír: szolidaritást létrehozni a rasszok, nemzetek, vallások által szétszakított emberek között. Akik nem akarnak hallani az osztályharcról, azok ezzel szemben előszeretettel beszélnek törzsek, etnikumok, vallások háborújáról, vagy a kultúrák harcáról. Ez egy egészen félelmetes visszafejlődés, amely sajnos az egész világon kialakulóban van. Az osztályharc nemzetközisége bizony az anyagi (nem csak a morális) alapja a tőkés globalizációra adandó válasznak.   

Milyen csatlakozási pontokat lát manapság a marxista elmélet és a tömegmozgalmak között?

Úgy hiszem, hogy « kemény magjában » (azaz « a politikai gazdaság kritikájában » és a tőkés felhalmozás leírásában) a marxi elmélet maradt a legjelentősebb eszköz a liberális globalizáció és következményeinek értékeléséhez. Aktuálitása, mint mondottam, maga a Tőke. Mellesleg a marxizmus inspirálja a legtöbb társadalmi mozgalmat, mégha ezzel gyakran nincsenek is tisztában. A történész Fernand Braudel már hangsúlyozta, hogy a marxi kategóriák mennyiben meghatározzák mai világlátásunkat, még a marxizmus ellenfeleinél is. A filozófus Jacques Derrida pedig 1993-ban a következő formulában foglalta össze ezt a jelenséget: « Nincs jövő Marx nélkül. Vele, ellene, túl rajta...de soha nélküle »! A marxi teória nem az utolsó szó kortárs társadalom megértésében, de egy kikerülhetetlen lépcsőfok. Paradox, hogy a liberális teoetikusok, akik Marxot « döglött kutyának », divatjamúlt, kiöregedett gondolkodónak tartják, nem tudnak mást szembe szegezni vele, mint a klasszikus közgazdaságtan képviselőit, XVII. századi poltikai filozófusokat, vagy éppen Tocqueville-t. Marxnak bizonyára megvolt a maga ideje. Néhány illúziónak, így például a tudományba, a fejlődésbe vetett hitnek, minden bizonnyal rabja volt. De a tárgy természetét illetően, melyet kritika alá vett – azaz a tőkés felhalmozás és logikája tárgyának – meghaladta saját korát és megjósolta a miénket. Ebben az értelemben maradt kortársunk és sokkal fiatalabbnak és stimulálóbbnak tűnik, mint számtalan ál-újdonság, mely a megjelenése másnapján divatjamúlttá válik.

Hogyan értékeli a jelenkori széles értelemben vett szocialista mozgalmakat, és a tényt, hogy úgy tűnik, ezek fontosabb szerepet játszanak a kapitalizmus elleni harcban, mint a politikai pártok? Mit gondol ezeknek a pártoknak a jövőjéről, és egy új Internacionálé lehetőségéről?

Először is egyet kellene értenünk abban, hogy mit nevezünk « széles értelemben vett szocialista mogalomnak ». Most valószínűleg a kezdetén vagyunk egy emancipációs mozgalom teoretikus és gyakorlati felépítésének egy tragédiákkal és vereségekkel teli évszázad után.  Bizonyos értelemben az lehet a benyomásunk, hogy mindent a nulláról kell újrakezdenünk. Egy párt, mint a brazil Munkáspárt, amely a nyolcvanas évek végén, a katonai diktatúra bukása után jött létre, és amely a hetvenes évek gyors iparosodásának volt a terméke, eléggé hasonlatos az 1914 előtti német szociáldemokráciához: ugyanaz a tömegpárti karakter és széles belső ideológiai spektrum jellemző rá. De mi most a XXI. század elején vagyunk, és nem tehetünk úgy, mintha a XX. század nem történt volna meg. Nem tudjuk meg nem történtté tenni, vagy egyszerűen zárójelbe zárni. Ez a Munkáspárt már egy negyed évszázados bürokratizálódás terméke, korunk ellentmondásai, a hatalmi viszonyok, Latin-Amerika szerepe a nemzetközi imperializmus újjászerveződésben rányomták a bélyegét jellegére.
Az első időkben, az ellenállás kialakulásának idején, a társadalmi mozgalmak hatékonyabbnak és konkrétabbaknak tűnnek, mint a pártszervezetek. A feltűnésük egy új korszak kezdetét jelzi, amely nélkül semmi sem volna lehetséges. De, ahogy Marx óva intett a « politikai illúzióktól », azaz attól, hogy azt higgyük, hogy a demokratikus és polgári jogok kivívása az utolsó szó az emberi emancipáció történetében, manapság valamiféle « társadalmi illúziót » figyelhetünk meg, azaz azt, hogy a liberalizmussal szembeni társadalmi ellenállás, mindenféle politikai alternatíva nélkül, betöltheti a teljes horizontot. Ez a « baloldali » verziója a « történelem végének ». A kapitalizmus válság ma oly mértékű, az egész emberiség jövőjét kockára tevő tendenciái oly veszélyesek, hogy valamiféle, a valódi tétekkel egy súlycsopotban lévő, alternatíva kidolgozása sürgetővé vált.
Itt a meghatározott erők politikai tervének és stratégiájának kérdéséről van szó. Vagy komolyan elkezdünk dolgozni egy valós alternatíván vagy megelégszünk azzal, hogy nyomás alá helyezzük az egyre kevésbé baloldali « szociálliberális » erőket, hogy « kiegyenlítsük » a baloldalt, azaz a demoralizáltsághoz hozzáadunk még egy kis demoralizációt. Hogy egy valódi alternatívát létrehozzunk – mely hosszú és kemény munka lesz – türelemre van szükségünk, meggyőződésre, szektarizmus nélküli elkötelezettségre, enélkül elkerülhetetlenül jövő nélküli kalandokba bocsátkozunk, vagy a realizmus álcája, vagy csalódások felhalmozódása révén.
Ami egy jövendő nemzetközi mozgalom létrehozását illeti, ez még szélesebb probléma. Néhányan a mostani altermundialista szerveződést vagy Szociális Világfórumok rendszerét az I. Internacionáléhoz hasonlítják: rendszeres találkozók szakszervezetek, társadalmi mozgalmak, politikai szerveződések részvételével, kevéssé meghatárott keretek között. Kétségkívül valami ilyesmiről van szó. A kapitalista globalizáció – és ez a jó oldala – a nemzetközi konvergencia felé nyomta a mozgalmakat (akár a XIX. században a világkiállítások, melyek alkalmat adtak olyan találkozásokra, melyból kinőtt az I. Internacionálé). De van egy különbség. Ismét az, hogy közben a XX. század megtörtént. Hogy azok a ideológiai különbségek és politikai választóvonalak, melyek a múlt század tapasztalataiban gyökereznek, nem múlnak el egyik napról a másikra. Nem tudunk újra a nulláról indulni. Ezért persze a Szociális Fórum találkozói pozítív és szükséges jelenségek. De senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz belőlük. Ez elsősorban a most vívott harcoktól, a főleg Latin-Amerikában vagy a Közép-Keleten most zajló politikai küzdelmek tapasztalataitól függ. Még messze vagyunk attól, hogy elhagyjuk az újjáépítés első szakaszát. Sok lehetőség van a harcok kiterjesztésére, főleg Afrikában és Ázsiában. De a feltétele és a bizonyítéka a mozgalom érettségének az kell hogy legyen, hogy képes megőrizni az egységét a harcban, anélkül hogy cenzúrázná, vagy határok közé szorítaná a benne dúló szükséges politikai vitákat. Ma világos, hogy az első szakasza az ellenállásnak, melyet én « utópikus pillanatnak » neveztem (utalva ezzel a születő szocialista mzgalom 1830-as, 1840-es években jellemző szakaszára), lassan lezárul.
A mozgalom utópikus formulája, « megváltoztani a világot, anélkül hogy hatalmat követelnénk » gyorsan idejétmúlttá vált azután, hogy komoly befolyást gyakolot (elsősorban Latin-Amerikában, de nem csak ott). Ma éppen arról van szó, hogy ragadjuk meg a hatalmat, hogy megváltoztassuk a világot. Ezentúl, nehéz elképzelni egy olyan Szociális Fórumot Latin-Amerikában, mely nem vet számot a politikai orientációk kérdésével, nem próbálja levonni a tapasztalatot a brazíliai, venezuelai, bolivívai, vagy a kubai kísérletből. Ugyanez a helyzet Európában is: nehéz elképzelni egy olyan Fórumot, amely nem mond valamit a liberális, imperialista Európai Unióval szembe állítható lehetséges európai alternatíváról.
Ebben a perspektívában, tökéletesen egymást kiegészítő elem, hogy résztvegyünk ebben a széles egységben, és fenntartsuk egy politikai áramlat emlékét és politikai elképzeléseit, melyeknek megvan a maguk története és a neki megfelelő politikai szerveződési formái. Ez valójában a feltétele egy egységes mozgalmon belül a tisztánlátásnak és a kölcsönös respektnek. Azok az áramaltok, melyek nem vállalják fel saját politikai önmeghatározásukat a lehető legmanipulatívabban viselkednek.  Ha igaz, amit egy francia filzófus mond, hogy a politikában nincsen tiszta lap, hogy « mindig a dolgok közepéből kezdjük újra », akkor nekünk is meg kell nyílnunk az újdonságok felé, de sosem elvesztve a megszerzett tapasztalatok fonalát.  

1. rész