Erre jó példa a Kronstadt-cikk. Szenvedélyes, ékesszóló, de nem meggyőző. Lehet, hogy Trockijnak az összes vitában igaza van. De úgy közelíti meg a témát, hogy lehetetlenné válik a pártatlan megfigyelő számára az intelligens véleményalkotás. Nincs sem időm, sem elég tudásom - és a New International-ben természetesen elég tér sincs arra - hogy itt megvitassam az egész kronstadti kérdést. De szeretném jelezni, hogy aggályokat vet fel a Trockij-cikk hangvétele. Egészében véve úgy tűnik számomra, hogy Trockij polemikus megközelítéssel nyúl a témához, amelyre szenvtelenül, és másik oldal iránt mutatott némi tisztelettel kellene tekinteni. Már a címe is megvetést sugall: Vaklárma Kronstadt körül. Az ellenfelet sem pártatlan kifejezésekkel jellemzi –„ez a sokszínű testvériség”, „ez a valódi sarlatán hadjárat”. Hogy igazolja sértéseit, Trockijnak sokkal meggyőzőbb bizonyítékokat kell előterjesztenie, hogy ellensúlyozza Serge, Thomas, Berkman, és Souvarine állításait
Trockij cikkét egy Visinszkijhez méltó kreált egybeolvasztással kezdi: „Anarchisták, orosz mensevikek, a londoni Iroda baloldali szociáldemokratái, megtévedt egyének, Miljukov köre és alkalomszerűen a kapitalista sajtó is részt vesz ebben a vitában... A maga nemében „népfront” ez is!” (Az egyetlen kategória, amibe, úgy tűnik, beférek, a „megtévedt egyének”) Trockij tehát nem tudja elképzelni, hogy bárki is bírálhatja Kronstadtért, hacsak az illetőnek nincs ezzel politikai megsemmisítő célja, esetleg dilettáns. Míg a sztálinista katalógus szerint, a moszkvai vizsgálatok nyomán minden kritika trockista, fasiszta, merénylő vagy – a saját címkém – trockista besúgó. Nem látok túl nagy különbséget (bár szeretnék) Trockij és Visinszkij rögeszméje között. Azaz Trockij szerint a forradalom ellenségei a bolsevizmus lejáratására használták fel Kronstadtot, tehát bárki, aki megkérdőjelezi a kronstadti eseményeket, az („objektíven” tekintve) az ellenforradalom szövetségese. Visinszkij pedig meg van arról győződve, hogy a Negyedik Internacionálé és Gestapo egymás bajtársai, mivel mindketten ellenzik a sztálini rezsimet. Az egyéni motivációk ezen kizárása nem helyes, ez a tagadás – amely vonatkozik célokra, programokra, elméletekre, bármire, kivéve az ellenzékiség objektíven létező tényére – számomra veszélyesnek és megalapozatlannak tűnik. Ragaszkodom ahhoz, hogy lehetségesek kételyek a Kronstadti eseménnyel kapcsolatban, anélkül, hogy az ezeket megfogalmazó akár gazember, akár bolond lenne.
Létrehozva ezt az összemosást, Trockij meghatározza a legkisebb közös többszöröst– amely nagyon is kicsi. „Hogyan lehet kedves a kronstadti lázadás az anarchisa, a mensevik és a liberális ellenforradalmár szíveknek egyaránt?” kérdi. „A válasz egyszerű: mindezen csoportoknak érdeke lejáratni az egyetlen valóban forradalmi irányzatot, mely zászlaját soha nem hagyta el…”,A válasz talán egy kicsit túl egyszerű – a másik dolog egyébként, ami zavar engem: Trockij válaszai. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem érdekelnek a bolsevizmust ért kompromittálások, ellenkezőleg, szeretném százszázalékosan támogatni azt. De sajnos vannak kétségeim, kifogásaim, kritikám. Lehetetlen kifejeznem ezeket anélkül, hogy azzal vádoljanak, ellenforradalmár vagyok és így betereljenek az anarchisták, mensevikek, kapitalista újságírók egyvelegébe?
A legtöbb Trockij-cikk megpróbálja bizonyítani, hogy a kronstadti felkelés társadalmi bázisa a kispolgárság volt. Fejtegetésének kiindulópontja: az 1921-es kronstadti matrózok egy teljesen eltérő csoportot képeztek a 17-es forradalmi hősökhöz képest. Majd hosszú érvelésének többi része arra fut ki, hogy „kispolgárként” azonosítsa mindazon elemeket, amelyek a bolsevikok ellenzékét jelentették. Ezt a címkézést kevés bizonyítékkal támasztja alá, túl azon a vitathatatlan tényen, hogy ők mind anti-bolsevikok voltak. A logikai menet a következő: csak a bolsevik politikai mentheti meg a forradalmat, a Mahno-bandák, a Zöldek, az eszerek, a kronstadtiak stb mind a bolsevikok ellen léptek fel, ezért, nyilvánvalóan, ellenforradalmárok, ezért, nyilvánvalóan, a burzsoák mellett állnak. Ez az érvelés komolytalanná teszi az egész kérdést. De még ha kezdő feltételt el is fogadjuk, az okfejtés veszélye továbbra is fennáll. Egy kellemetlen adminisztrációs helyzetet –a politikai ellenzék elnyomását, amely szintén a tömegek érdekében működik - racionalizál a Jó és a Gonosz közötti harcként. A rendőri intézkedés politikai hadjárattá válik, csupán azzal, hogy megtagadja az objektív és a szubjektív kategória közti különbségtételt, mintha egy bankrablót azzal vádolnánk, hogy megpróbálta megdönteni a kapitalizmust. Sztálin túl jól tanulta el a trükköt.
Trockij nem beszél arról túl sokat, hogy a bolsevikok hogyan kezelték a kronstadti ügyet. Nem védi a tömeges kivégzéseket, melyekre, Victor Serge szerint hónapokkal a lázadás összeomlása után került sor. Igazából meg sem említi ezt az aspektust. Ahogy nem fordít figyelmet a döntő kérdésre sem: milyen komoly erőfeszítéseket tettek a bolsevikok a békés rendezés érdekében, mielőtt a fegyverekhez nyúltak. Így utasította el ezt: „Vagy talán elég lett volna a békéhez egyszerűen közölni a kronstadti felkelőkkel a NEP-dekrétumokat? Illúzió! A felkelőknek nem volt tudatos programjuk és a kispolgárság természete szerint nem is lehetett.” Itt Trockij közvetve elismeri, amit Souvarine állít: Lenin az utolsó simításokat tette a NEP előkészítésével kapcsolatban a X. Kongresszuson, amely engedte küldötteinek, hogy részt vegyenek Kronstadt támadásában. Komoly döntés volt, amelyet Lenin és Trockij meghozott: a NEP kezdetének bejelentését elodázni a lázadás végéig, amely éppen olyan követelésekért tört ki, melyeket a NEP biztosíthatott, és amely így vérbe fulladt. Hogy lehettek biztosak abban, hogy esélytelen lett volna megegyezni a kronstadtiakkal pont a NEP nyújtotta engedmények alapján? Pár mondattal korábban Trockij azt is beismeri, hogy “a NEP egy évvel korábbi bevezetésével el lehetett volna kerülni a felkelést.”.. De a kronstadtiak, írja Trockij, kispolgárok, nem rendelkeztek semmiféle "tudatos program"-mal, és így nem is folyamodhattak ilyen programszerű engedményekhez. Kispolgárok vagy sem, a kronstadtiaknak volt programjuk. „Szabad választások a szovjeteknek, szólás- és sajtószabadság a munkásoknak és parasztoknak, baloldali szocialistáknak és anarcho-szindikalistáknak, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a kiváltságok eltörlése, egyenlő fejadagok, a parasztok és kézművesek joga ahhoz, hogy termékeikkel rendelkezzenek.” Lehet, hogy Trockij mást értett „tudatos program” alatt.
: A cikk számomra legérdekesebb kijelentése a következő: „Természetesen,.. 1920 elején javasoltam a NEP-re való áttérést. Amikor a pártvezetés ellenállásába ütköztem, nem tettem nyílt felhívást, hogy ne mozgósítsam a kispolgárságot a munkások ellen.” Mint arra Trockij rámutat, Lenin elismerte, hogy a hadikommunizmushoz tovább ragaszkodtak, mint kellett volna. Ez csak egy egyszerű megítélésbeli tévedés volt, miként Trockij feltételezi, vagy egy olyan hiba, amely a bolsevik politikai szervezet természetéből fakad, mivel egy kis csoport kezében koncentrálja a hatalmat. Egy csoportéban, amely hierarchikusa és szervezetileg is elszigetelt a tömegtől, így annak igényeire addig nem is reagál- amíg nem lesz túl késő? Ha a vezetők egyike képes is lenne helyesen felmérni a nép igényeit, csak megpróbálhatja meggyőzni a többieket meglátása helyességéről. Ha nem jár sikerrel, a politikai filozófiája akkor is megakadályozza majd őt, hogy a testülethez folyamodjon és hivatalosan is támogatást kérjen. Igaz, mint Trockij írja, hogy a burzsoázia kihasználna a bolsevik sorokban bekövetkező bármilyen széthúzást. De nem nagyobb a veszélye egy légmentesen, a tömegektől elszigetelt diktatúrának? Nem lehet, hogy az olyan epizódok, mint a kronstadti is, ilyem körülmények mellett elkerülhetetlenek? És nem lenne könnyebb egy sztálinista klikknek úgy hatalmat bitrolni egy párt fölött, hogy nagyobb részvételt enged a tömegeknek, nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek, mind a párton belül, mind kívül?
Ezek azok a kérdések, amelyeket Kronstadt előhív. Trockij nem ad választ rájuk, amikor így összegez: „Alapvetően ezek a kritikus urak a proletárdiktatúra ellenségei, így tehát a forradalomé is. Ez a titok nyitja.”
A titok sokkal bonyolultabb, mint ez a megfogalmazás. Rosa Luxemburg egész életében ellenezte Lenin elképzelését a proletárdiktatúráról. De a Gárda tisztjei, akik 1919-ben meggyilkolták őt nagyon jól tudták, mi volt a hozzáállása az 1917-es forradalomhoz.
Trockij cikkét egy Visinszkijhez méltó kreált egybeolvasztással kezdi: „Anarchisták, orosz mensevikek, a londoni Iroda baloldali szociáldemokratái, megtévedt egyének, Miljukov köre és alkalomszerűen a kapitalista sajtó is részt vesz ebben a vitában... A maga nemében „népfront” ez is!” (Az egyetlen kategória, amibe, úgy tűnik, beférek, a „megtévedt egyének”) Trockij tehát nem tudja elképzelni, hogy bárki is bírálhatja Kronstadtért, hacsak az illetőnek nincs ezzel politikai megsemmisítő célja, esetleg dilettáns. Míg a sztálinista katalógus szerint, a moszkvai vizsgálatok nyomán minden kritika trockista, fasiszta, merénylő vagy – a saját címkém – trockista besúgó. Nem látok túl nagy különbséget (bár szeretnék) Trockij és Visinszkij rögeszméje között. Azaz Trockij szerint a forradalom ellenségei a bolsevizmus lejáratására használták fel Kronstadtot, tehát bárki, aki megkérdőjelezi a kronstadti eseményeket, az („objektíven” tekintve) az ellenforradalom szövetségese. Visinszkij pedig meg van arról győződve, hogy a Negyedik Internacionálé és Gestapo egymás bajtársai, mivel mindketten ellenzik a sztálini rezsimet. Az egyéni motivációk ezen kizárása nem helyes, ez a tagadás – amely vonatkozik célokra, programokra, elméletekre, bármire, kivéve az ellenzékiség objektíven létező tényére – számomra veszélyesnek és megalapozatlannak tűnik. Ragaszkodom ahhoz, hogy lehetségesek kételyek a Kronstadti eseménnyel kapcsolatban, anélkül, hogy az ezeket megfogalmazó akár gazember, akár bolond lenne.
Létrehozva ezt az összemosást, Trockij meghatározza a legkisebb közös többszöröst– amely nagyon is kicsi. „Hogyan lehet kedves a kronstadti lázadás az anarchisa, a mensevik és a liberális ellenforradalmár szíveknek egyaránt?” kérdi. „A válasz egyszerű: mindezen csoportoknak érdeke lejáratni az egyetlen valóban forradalmi irányzatot, mely zászlaját soha nem hagyta el…”,A válasz talán egy kicsit túl egyszerű – a másik dolog egyébként, ami zavar engem: Trockij válaszai. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem érdekelnek a bolsevizmust ért kompromittálások, ellenkezőleg, szeretném százszázalékosan támogatni azt. De sajnos vannak kétségeim, kifogásaim, kritikám. Lehetetlen kifejeznem ezeket anélkül, hogy azzal vádoljanak, ellenforradalmár vagyok és így betereljenek az anarchisták, mensevikek, kapitalista újságírók egyvelegébe?
A legtöbb Trockij-cikk megpróbálja bizonyítani, hogy a kronstadti felkelés társadalmi bázisa a kispolgárság volt. Fejtegetésének kiindulópontja: az 1921-es kronstadti matrózok egy teljesen eltérő csoportot képeztek a 17-es forradalmi hősökhöz képest. Majd hosszú érvelésének többi része arra fut ki, hogy „kispolgárként” azonosítsa mindazon elemeket, amelyek a bolsevikok ellenzékét jelentették. Ezt a címkézést kevés bizonyítékkal támasztja alá, túl azon a vitathatatlan tényen, hogy ők mind anti-bolsevikok voltak. A logikai menet a következő: csak a bolsevik politikai mentheti meg a forradalmat, a Mahno-bandák, a Zöldek, az eszerek, a kronstadtiak stb mind a bolsevikok ellen léptek fel, ezért, nyilvánvalóan, ellenforradalmárok, ezért, nyilvánvalóan, a burzsoák mellett állnak. Ez az érvelés komolytalanná teszi az egész kérdést. De még ha kezdő feltételt el is fogadjuk, az okfejtés veszélye továbbra is fennáll. Egy kellemetlen adminisztrációs helyzetet –a politikai ellenzék elnyomását, amely szintén a tömegek érdekében működik - racionalizál a Jó és a Gonosz közötti harcként. A rendőri intézkedés politikai hadjárattá válik, csupán azzal, hogy megtagadja az objektív és a szubjektív kategória közti különbségtételt, mintha egy bankrablót azzal vádolnánk, hogy megpróbálta megdönteni a kapitalizmust. Sztálin túl jól tanulta el a trükköt.
Trockij nem beszél arról túl sokat, hogy a bolsevikok hogyan kezelték a kronstadti ügyet. Nem védi a tömeges kivégzéseket, melyekre, Victor Serge szerint hónapokkal a lázadás összeomlása után került sor. Igazából meg sem említi ezt az aspektust. Ahogy nem fordít figyelmet a döntő kérdésre sem: milyen komoly erőfeszítéseket tettek a bolsevikok a békés rendezés érdekében, mielőtt a fegyverekhez nyúltak. Így utasította el ezt: „Vagy talán elég lett volna a békéhez egyszerűen közölni a kronstadti felkelőkkel a NEP-dekrétumokat? Illúzió! A felkelőknek nem volt tudatos programjuk és a kispolgárság természete szerint nem is lehetett.” Itt Trockij közvetve elismeri, amit Souvarine állít: Lenin az utolsó simításokat tette a NEP előkészítésével kapcsolatban a X. Kongresszuson, amely engedte küldötteinek, hogy részt vegyenek Kronstadt támadásában. Komoly döntés volt, amelyet Lenin és Trockij meghozott: a NEP kezdetének bejelentését elodázni a lázadás végéig, amely éppen olyan követelésekért tört ki, melyeket a NEP biztosíthatott, és amely így vérbe fulladt. Hogy lehettek biztosak abban, hogy esélytelen lett volna megegyezni a kronstadtiakkal pont a NEP nyújtotta engedmények alapján? Pár mondattal korábban Trockij azt is beismeri, hogy “a NEP egy évvel korábbi bevezetésével el lehetett volna kerülni a felkelést.”.. De a kronstadtiak, írja Trockij, kispolgárok, nem rendelkeztek semmiféle "tudatos program"-mal, és így nem is folyamodhattak ilyen programszerű engedményekhez. Kispolgárok vagy sem, a kronstadtiaknak volt programjuk. „Szabad választások a szovjeteknek, szólás- és sajtószabadság a munkásoknak és parasztoknak, baloldali szocialistáknak és anarcho-szindikalistáknak, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a kiváltságok eltörlése, egyenlő fejadagok, a parasztok és kézművesek joga ahhoz, hogy termékeikkel rendelkezzenek.” Lehet, hogy Trockij mást értett „tudatos program” alatt.
: A cikk számomra legérdekesebb kijelentése a következő: „Természetesen,.. 1920 elején javasoltam a NEP-re való áttérést. Amikor a pártvezetés ellenállásába ütköztem, nem tettem nyílt felhívást, hogy ne mozgósítsam a kispolgárságot a munkások ellen.” Mint arra Trockij rámutat, Lenin elismerte, hogy a hadikommunizmushoz tovább ragaszkodtak, mint kellett volna. Ez csak egy egyszerű megítélésbeli tévedés volt, miként Trockij feltételezi, vagy egy olyan hiba, amely a bolsevik politikai szervezet természetéből fakad, mivel egy kis csoport kezében koncentrálja a hatalmat. Egy csoportéban, amely hierarchikusa és szervezetileg is elszigetelt a tömegtől, így annak igényeire addig nem is reagál- amíg nem lesz túl késő? Ha a vezetők egyike képes is lenne helyesen felmérni a nép igényeit, csak megpróbálhatja meggyőzni a többieket meglátása helyességéről. Ha nem jár sikerrel, a politikai filozófiája akkor is megakadályozza majd őt, hogy a testülethez folyamodjon és hivatalosan is támogatást kérjen. Igaz, mint Trockij írja, hogy a burzsoázia kihasználna a bolsevik sorokban bekövetkező bármilyen széthúzást. De nem nagyobb a veszélye egy légmentesen, a tömegektől elszigetelt diktatúrának? Nem lehet, hogy az olyan epizódok, mint a kronstadti is, ilyem körülmények mellett elkerülhetetlenek? És nem lenne könnyebb egy sztálinista klikknek úgy hatalmat bitrolni egy párt fölött, hogy nagyobb részvételt enged a tömegeknek, nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek, mind a párton belül, mind kívül?
Ezek azok a kérdések, amelyeket Kronstadt előhív. Trockij nem ad választ rájuk, amikor így összegez: „Alapvetően ezek a kritikus urak a proletárdiktatúra ellenségei, így tehát a forradalomé is. Ez a titok nyitja.”
A titok sokkal bonyolultabb, mint ez a megfogalmazás. Rosa Luxemburg egész életében ellenezte Lenin elképzelését a proletárdiktatúráról. De a Gárda tisztjei, akik 1919-ben meggyilkolták őt nagyon jól tudták, mi volt a hozzáállása az 1917-es forradalomhoz.