Végül, mindközül a legszánandóbbak Ahmadinezsád baloldali támogatói: ami számukra  igazán kockán forog, az az iráni függetlenség. Ahmadinezsád győzőtt, mert kiállt az ország függetlenségéért, leleplezte a korrupt elitet és arra használta az olajkészletet, hogy a szegény tömegek jövedelmét növelje - ez hát az igazi Ahmadinezsád, aki ott áll a nyugati média által kreaált holokauszt-tagadó, fanatikus Ahmadinezsád-portré mögött. E nézőpontból, ami valójában Iránban most végbemegy az az 1953-as  Mosszadek-megbuktatás megismétlése - azaz egy a nyugat által pénzelt puccs a legitim vezető ellen. Ez az olvasat nem csupán mellőzi a tényeket: a magas választási részvétel - az átlagos 55%-hoz képest 85% - csakis protest-szavazásként értelmezhető. Ez a megközelítés ugyancsak a saját vakságáról tesz bizonyságot, amikor a népakarat nyílt demonstrációját nem fogadja el, támogatóan elismerve ezzel azt, hogy a visszamaradott irániaknak Ahmadinezsád is éppen megfelelő - tehát még nem elég érettek ahhoz, hogy a szekuláris baloldal kormányozza őket.

Mindezek a verziók az iráni tüntetéseket az iszlám keményvonalasok kontra Nyugat-barát liberális reformer tengely mentén értelmezik, ezért olyan nehéz számukra meghatározni Muszavit: ki ő? egy nyugati hátterű reformer, aki nagyobb személyes szabadságot és piacgazdaságot akar vagy az egyházi testület tagja, kinek győzelme sem tudná befolyásolni a rendszer igazi lényegét. Az ilyen túlzó szélsőségek bizonyítják leginkább, hogy a tiltakozás valódi jellegének felismerése nem sikerült.

A zöld szín, amelyet Muszavi támogatói választottak, az Allah akbar! kiáltások, amelyek Teherán háztetőiről hangzanak fel az éjszaka sötétjében, világosan jelzik, hogy úgy látják saját tevékenységüket, mint az 1979-es iszlám forradalom megismétlését, mint visszatérést annak gyökereihez, és mint a forradalom későbbi korrupciójának meg nem történtté tételét. A visszatérés nem csupán programszinten megy - a tömeg cselekedetének módját is befolyásolja: a meghitt emberi közösség, a szolidaritás, amely mindent körülvesz, a kreatív önszerveződés, a tiltakozás kifejezésének módjai, a spontaneitás és a fegyelmezettség egyedi keveréke, lásd az ezrek néma-felvonulása. Ez egy hamisítatlan népfelkelés, az iszlám forradalom becsapott híveinek felkelése.

Van néhány döntő következtetés, amelyet levonhatunk a fenti elemzés alapján. Először azt, hogy Ahmadinezsád nem a szegény muzulmánok jótevője, hanem egy nyíltan korrupt iszlám-fasiszta populitsta, egy iráni Berlusconi, aki egy nevetséges pózőr és egy könyörtelen politikus keveréke, csak gyötrelmeket okoz az ajatollahok nagy részének körében is. A morzsák, amelyeket a szegényeknek szór, a demagógia, ne tévesszen meg bennünket: mögötte nem csupán rendőri elnyomó hatalom, és egy nagyon modern, nyugatos PR apparátus áll, hanem egy erős, újgazdag réteg is, amelyet a korrupt rendszer termelt ki magából (az iráni Forradalmi Gárda nem egy munkás-milícia, hanem hatalmas vállalat, a legerősebb központosított hatalmi tényező az országban).

Másodszor, lényeges különbséget lehet tenni Ahmadinezsád két ellenjelöltje, Mehdi Karubi és Muszavi között. Karubi egy valódi reformer, az identitás-politika iráni változatának propagálója, mely minden részcsoportnak kedvezményeket ígér. Muszavi egészen más: ő jelképezi az iszlám forradalmat éltető álom fennmaradását. Mégha ez az álom utópisztikus volt is, észre kell vennünk benne magának a forradalomnak az utópiáját. Ez az jelenti, hogy az 1979-es iszlám forradalom nem redukálható egy keményvonalas iszlám hatalomátvételre - sokkal több volt annál. Itt az idő, hogy emlékezzünk a hihetetlen pezsgére, közvetlen a forradalom után, a hacsak lélegzetvételnyi ideig is tartó politikai és társadalmi akarat előtörésére, szerveződési kísérletekre, diákok és átlagemberek eszmecseréire. Az az igazság, hogy ezt a kitörést kellett elfojtani bizonyítva, hogy az iszlám forradalom egy autentikus politikai esemény volt, egy pillanatnyi nyitás, amely elképzelhetetlen erejű társadalmi változásokat hozott magával, egy pillanat, amikor bármi lehetséges volt. Ami követte aztán a rendszer fokozatos bezáródása, az iszlám intézményrendszer politikai ellenőrzésének megtermetése. Freudi terminussal a mai ellenzéki mozgalom az iszlám forrradalom elfojtott tudattalanjából ered.

És végül, de nem utolsósorban, hogy mit is jelent az, hogy van egy valódi felszabadító potenciál az iszlámban - megtalálni a jó iszlámot, ehhez nem kell a 10. századig visszamenni, mert itt van, a szemünk előtt.

A jövő bizonytalan - minden valószínűség szerint, a hatalomban lévők megfékezik a társadalmi kitörést, és a macska nem zuhan a szakadékba, hanem újból talajt ér. Ámbár, többé nem lesz ugyanaz a kormány, csak egy a többi korrupt hatalom közül. Bármi is sül ki ebből, nagyon fontos észben tartani, hogy tanúi voltunk egy nagy emancipációs eseménynek, amely nem azonosítható csupán a nyugat-barátok és a nyugatellenesek küzdelmével. Ha a cinikus pragmatizmusunk eléri, hogy elveszítjük azt a képességet, amely észreveteti ezt a dimenziót, akkor ezzel nyugaton egy demokrácia utáni fejezetet nyitunk, felkészülve a saját Ahmadinezsádunkra. Az olaszok már tudják a nevét: Berlusconi. A többiek még a sorukra várnak.

ford: Molnár Zsuzsa