Tartalomjegyzék
Polgári forradalmak: “az emberiség megváltásához”
A kapitalizmus szerepének újragondolása
Minden oldal

Legalább két dolog miatt vagyok Isaac Deutscher adósa. Az egyik az, hogy mintaképét adta annak, hogyan lehet tudományos igényességgel, de politikailag elkötelezett módon történetírást művelni. A másik dolog relevánsabb előadásom témájára nézve: a polgári forradalmakat elemző írásairól van szó.

A "polgári [bourgeois] forradalom" talán az a marxista fogalom, amelyet a legtöbb támadás ért az utóbbi években. Az ötvenes évek óta anti-marxista "revizionista" történészek tömege szorgoskodott azon, hogy demonstrálja: azok az események, amelyeket hagyományosan ezzel a névvel illetünk - a németalföldi függetlenségi háború, az angol polgári forradalom [English Civil War], az amerikai függetlenségi háború, a francia forradalom és így tovább - valójában korántsem voltak polgári forradalmak. Ehelyett, állították a revizionisták, ezek a konfliktusok egyszerűen azok, aminek első ránézésre tűnnek: azaz elitcsoportok közti versengésről, vallási különbségekről vagy a regionális függetlenségről szóltak.

Forradalom fölülről és alulról

A revizionizmus ebben a formájában szerencsére elérte szavatossági idejét. Ami azonban már komolyabb, az az, hogy marxisták és általában antikapitalista radikálisok körében is erősödő tendencia, hogy tagadják a polgári forradalmak - vagy talán mondjuk inkább azt: a korábban polgári forradalmakként ismert események - szerepét a kapitalista rendszer kialakításában. Ez a tagadás sokféle, egymástól különböző formában jelentkezik. Azok az érvek, amelyekkel Arno Mayer, Immanuel Wallerstein és Robert Brenner írásaiban találkozunk, jól láthatóan inkompatibilisek egymással, de összességében arra az eredményre vezettek, hogy erősítették a kérdéssel kapcsolatos szkepticizmus klímáját. Ezzel szemben Isaac Deutscher munkássága megmutatta, hogy az az álláspont, amelyet mindkét revizionista tábor támadott, csak karikatúrája az igazi marxista pozíciónak. Deutscher alapvetően két dologra mutatott rá.

Először, Sztálinról írt életrajzában - amely 1949-ben jelent meg, mielőtt az első revizionista művek kijöttek volna - Deutscher rámutatott, hogy a polgári forradalmakat fölülről is végre lehet hajtani, csakúgy, mint alulról. Ez kétféleképpen történhet. Egyrészt, az alulról jövő forradalom által létrehozott új állam átterjesztheti a forradalmat katonai eszközökkel más területekre, ahogy a New Model Army tette az 1650-es években Angliában, vagy a francia forradalmi hadsereg az Appennin-félszigeten az 1790-es években. Másrészt - és ez a jelenség valójában csak a francia forradalom után jelenik meg - a régi uralkodó osztály egy része átstrukturálhatja az államot és a gazdaságot, gyakran azért, hogy katonailag versenyre kelhessen azokkal az államokkal, amelyek már végrehajtották az átmenetet. Ez utal a második összefüggésre, amit Deutscher "The Unfinished Revolution" (1967) c. könyvében fejtett ki. A polgári forradalmak nem azért polgáriak, mert a polgárság vezeti őket, hanem mert lehetővé teszik a polgári [bourgeois] társadalom kifejlődését a kapitalista termelési mód alapjain. Más szavakkal, az eredmény az, ami döntő, nem pedig a folyamat maga, vagy a résztvevők [társadalmi hovatartozása].

Ezt az álláspontot többen is osztották a trockista mozgalomban, mint Max Shachtman és Tony Cliff, akik különben Deutscher legkeményebb kritikusai közé tartoztak. Egyetértésük ebben a kérdésben nem olyan meglepő, mint első látásra tűnik, mivel Deutscher álláspontja egyáltalán nem tartalmazott semmiféle újítást. Épp ellenkezőleg, ebben a kérdésben legalábbis, Deutscher pusztán csak ragaszkodott a klasszikus marxista állásponthoz. Nézzük csak meg Marx és Engels írásait az angol polgári forradalomról [civil war] és a nagy francia forradalomról. Ezek nem teljesen ellentmondásmentesek, de fő mondanivalójuk mindkét esetben az, hogy a burzsoázia korántsem volt vezetője a forradalmi folyamatnak, hanem csak a társadalmi struktúrában alatta lévő osztályok nyomására cselekedett. Engels később amellett érvelt, hogy a német forradalom befejezését az 1860-as években a társadalmi struktúra másik végén álló csoportok valósították meg: Bismarck, és a porosz Junkerek egy része - azaz a feudális nagybirtokosok. Lukács György ezt az elemzést később egész Közép- és Kelet-Európára kiterjesztette Történelem és osztálytudat c. nagy művében (1923). A fasiszták börtönében írva a harmincas években Antonio Gramsci amellett érvelt, hogy az 1850-1860-as évek olaszországi Risorgimento-ja ehhez hasonlóan egy fölülről végrehajtott "passzív forradalom" volt. Az első világháború előtti években pedig Lenin mutatott arra rá, hogy a polgári forradalom korszaka Oroszországban a cári agrárreformokkal [jobbágyfelszabadítás] kezdődött 1861-ben és csak a munkásosztály teljesítheti ki. Mindebből világos kell, hogy legyen, hogy a klasszikus marxista hagyomány nem arról szól, hogy egy teljesen öntudatos burzsoázia meghirdeti a feudalizmus eltörlését, kivégzi a királyt és kikiáltja a köztársaságot a nemzetgyűlés (vagy lokális megfelelője) mennydörgő tapsa közepette.

Ez nem azt jelenti, hogy a burzsoázia soha ne lett volna önmagában is egy forradalmi osztály. Épp ellenkezőleg, bizonyos szituációkban - a németalföldi szabadságharcban, a francia forradalom korai szakasza során, Skóciában 1746 után és, mindenekelőtt, az amerikai polgárháborúban jól láthatóan az volt. De nem szükségszerű, hogy ez történjék. Honnan jön hát a polgári forradalomnak ez a karikatúraképe, ha nem a marxista elméletből? Azt hiszem két forrásból.

Az egyik a liberális polgári történetírás a tizenkilencedik század első feléből: például Thomas Macaulay 1688-ról, vagy Francois Guizot írásai 1789 Franciaországáról. A heroikus, mindent legyőző burzsoá víziója alapvetően innen származik. Voltak természetesen nemzeti sajátosságok - a britek láthatóan kevésbé lelkesedtek a forradalmi erőszakért, mint a franciák, ezért 1688 hangsúlyozása 1649 helyett, de a hasonlóságok így is elég nyilvánvalók.

Ellentétben azzal, amit bizonyos szerzők, mint pl. George Comnimel állítanak, Marx nem vette át ezt az álláspontot. Valójában, a burzsoázia iránti csodálata, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány-ban kifejezi, sokkal inkább gazdasági és intellektuális eredményeinek szólt, mintsem a barikádok fölállításakor tanúsított bátorságának.

A másik forrás, és talán ez sokaknak nem lesz akkora meglepetés, a sztálinizmus. A korai húszas években a Komintern - amely ekkor még természetesen egy forradalmi szervezet volt - használni kezdte a "polgári-demokratikus" kifejezést, a gyarmati és félgyarmati világ azon forradalmaira, ahol a szocializmus még nem volt közvetlenül a program része, de ahol a demokratikus jogok szükséges előfeltételét jelentették a szocialista és függetlenségi mozgalmak megszervezésének. Ez akkoriban egy teljesen komoly stratégia volt, még Trockij sem hitte ekkor, hogy a permanens forradalom valós lehetőség lenne Oroszországon kívül az adott pillanatban.

Ahogy a Komintern az őt megszülő orosz forradalommal együtt degenerálódott, a fogalom jelentése kezdett eltolódni: kezdetben csak azt mondta ki, hogy olyan burzsoá (vagy pre-burzsoá) erőkkel kell összefogni, amelyek valóban részt vesznek az imperializmus elleni harcban, de fokozatosan elmozdult egyfajta "lépcsőfok-elmélet" felé, mely szerint automatikusan támogatni kell az elmélet szerint szükségszerűen "forradalmi" helyi burzsoáziát, Sztálin külpolitikájának megfelelően. Ez nem csak politikailag volt katasztrofális, legfőképpen a kínai forradalom során a késő húszas években, de a történetírást is meghatározta. A Népfront periódus kezdetétől fogva (1935) a történelmi fejlődésre vonatkozó sztálinista és liberális felfogás gyakorlatilag fuzionált egymással.