Hogy lehet, hogy ez a sokszínű testvériség éppen Kronstadthoz ragaszkodik annyira? A forradalom évei alatt nem kevés konfliktusunk volt a kozákokkal, parasztokkal, sőt, bizonyos munkáscsoportokkal is (az urali munkások Kolcsak seregébe szerveztek egy önkéntes hadtestet!). Ezen konfliktusok alapját leginkább az kibékíthetetlen ellentét képezte, mely a munkások mint a kenyér fogyasztói és a parasztok mint annak megtermelői és értékesítői között jött létre. A szükség és a nélkülözés nyomása alatt a munkások maguk is időnként ellenséges táborokra oszlanak, áttérnek az ellenség táborába, attól függően, hogy gyengébb vagy erősebb kötődésük volt a faluhoz. Maga a Vörös Hadsereg sem kerülhetett ki ez alól a befolyás alól. A polgárháború éveiben az elégedetlen ezredeket nemegyszer le kellett fegyverezni. Az „új gazdaságipolitika” (NEP) bevezetése csökkentette a súrlódásokat, de ez messze volt attól, hogy teljesen el is tűnjenek. Ellenkezőleg, előkészítette a kulákság ismételt felbukkanását és az évtized elején a falvakban polgárháború kiújulásához vezetett. A kronstadti felkelés csak egy epizód volt a proletár város és a kispolgár falu viszonyának történetében; csak akkor érthetjük meg ezt az epizódot, ha belehelyezzük a forradalom alatt zajló osztályharc fejlődésének általános menrtébe.
Kronstadt csupán különleges hatásában tér el egyéb mozgalmaktól, kispolgári felkelésektől. Itt szerepet kapott a tengeri erőd, sőt, Pétervár maga. A felkelés alatt felhívásokat bocsátottak ki, igénybe véve a rádiót. A Pétervárról odasiető eszerek és anarchisták „nemes” frázisokkal és gesztusokkal övezték fel a felkelést. Felhívásaikat ki is nyomtatták. A „dokumentumanyag” segítségével, tehát megkérdőjelezhető eszközökkel nem nehéz legendát kelteni, jóval túlfűtöttebbet mint amely az 1917-es forradalmi dicsfénytől sugárzó Kronstadté volt. Nem hiába nevezte az idézett mexikói lap ironikusan a kronstadti tengerészeket „az igazak közt a legigazabbak”-nak.
Hogy a tét Kronstadt forradalmi hírneve, az csak egyike a valódi sarlatán hadjárat fő vonásainak. Anarchisták, mensevisek, liberálisok úgy próbálják beállítani a történetet, mintha 1921 kezdetén a bolsevikok fegyvereiket ugyanazon tengerészek ellen fordították volna, akik kivívták az októberi felkelés győzelmét. Íme a kiindulópontja az összes hazugságnak. Aki ennek a valótlanságnak a mélységét akarja érzékelni, annak mindenekelőtt el kell olvasnia J.G.Wright elvtárs cikkét a „The New International”-ben. Az én feladatom más: a kronstadti felkelés jellegét akarom bemutatni - általánosabb nézőpontból.

A kronstadti társadalmi és politikai csoportok
A forradalmat mindig egy kisebbség „csinálja”. Ugyanakkor egy forradalom csak akkor sikeres, ha ez a minoritás talál magának kisebb vagy nagyobb támaszt, vagy legalább bírja a többség barátságos semlegességét. A forradalom egymást követő szakaszai, csakúgy mint a forradalomból ellenforradalomba átmenete, közvetlenül meghatározott a kisebbség és többség, az élcsapat és az osztály közötti változó politikai viszonyok által.
A kronstadti matrózok három politikai rétegbe sorolhatók: proletár forradalmárok, közöttük számosan komoly harci múlttal és forradalmi tapasztalattal; a közbülső többség, leginkább paraszti származású, és egy reakciós réteg, kulák-, boltos- és pópagyerekek. A cár idején a hadihajókon és erődökben a rendet a tisztiállomány csak az altisztek és matrózok reakciós részének segítségével  tudta fenntartani, mely befolyásolta vagy terrorizálta a széles közbülső réteget, elszigetelten tartva a forradalmároktól, kik gépészek, tüzérek voltak, azaz főként mindenekelőtt városi munkások.
A Potyemkin cirkáló 1905-ös felkelésének története teljes egészében e három réteg viszonyán alapul, vagyis a két szélsó réteg, a proletár és a kispolgári reakciósok harcán, amely a haramdik, legnagyobb számú paraszti rétegre való domináns hatásgyakorlásáért folyt. Aki nem értette meg ezt a problémát, jobb, ha nem nyilvánít véleményt az orosz forradalom egyéb problémáiról sem. Mert a harc a proletariátus és a burzsoázia között teljes egészében ebben állt és jórészt még ma is, küzdelem a parasztságra való meghatározó befolyás gyakorlásáért, és jelentős részében ma is megmaradt. A burzsoázia gyakran jelenik meg a szovjet időkben a kulák személyében, vagyis a kispolgárság, a „szocialista” értelmiségi legfelsőbb rétegében, ma pedig a „kommunista” bürokrácia képviselőjeként.  Ez a forradalom alapműködése minden szakaszban. A flottánál ez a mechanizmus jóval koncentráltabban jelent meg és vett így drámaibb fordulatot.
Kronstadtban a szovjet politikai összetétele tükrözte a helyőrség és a legénység társadalmi összetételét. 1917 nyarától a szovjet irányítása a bolsevik párt kezében volt. Támaszkodott a tengerészek legjobbjaira, számos illegalitásból, kényszermunkából visszatért forradalmárra. De a bolsevikok, ha jól emlékszem, még az októberi felkelés napjaiban is csak kevesebb, mint felét képezték a szovjetnek. Több mint fele eszer (szociálforradalmár) és anarchista volt. Mensevikek egyáltalán nem voltak Kronstadtban. A mensevik párt gyűlölte Kronstadtot. Az eszer tisztek hozzáállása egyébként ugyanilyen volt. A kronstadti eszerek gyorsan Kerenszkij ellenzékében találták, létrehozva az egyik meglepő szakadár csoportját azoknak, akiket „baloldali” szociálforradalmároknak hívtak. A flotta és a helyőrség paraszti származású rétegére támaszkodtak. Ami az anarchistákat illeti, a legsokszínűbb csoportot képezték.  Volt közöttük valódi forradalmár, mint Zsuk és Zseleznyakov; de ők elszigetelt egyének voltak, szorosan a bolsevikekhez. A kronstadti  „anarchisták” többsége a városi kispolgárság tömegét képviselte és forradalmi tudata a baloldali szociáldemokraták szintje alatt állt. A szovjet elnöke „anarchista szimpatizáns” pártonkívüli volt, lelke mélyen azonban békés kis tisztviselő, aki azelőtt telve volt a cári hatóságok, most pedig a forradalom iránti hódolattal. A mensevikek teljes hiánya, az eszerek„baloldali” jellege és a kispolgárság anarchista színezete kiélezte a forradalmi küzdelmet a flottában és matrózok proletár rétegének domináns befolyását. színezete magyarázható a flotta forradalmi harcának akut jellegével és hozzájárult a tengerészek proletár részének domináns befolyásához.

A polgárháborús évek alatti változások
Kronstadt ezen politiai és társadalmi karaktere, melyet, ha akarnánk, számos ténnyel és dokumentummal illusztrálhatnánk és támaszthatnánk alá, láttatja máris a polgárháború alatti Kronstadtban bekövetkezett módosulásokat, melyek eredménye az lett, hogy annak arculata a felismerhetetlenségig megváltozott.  A kérdésnek pontosan ezen a felettébb fontos oldaláról nem szólnak egy szót sem a kései bírálók, vagy tudatlanságuk vagy rosszindulatuk miatt.
Igen, Kronstadt a forradalom történetének egy dicső lapja. De a polgárháború szisztematikusan elnéptelenítette Kronstadtot és az egész balti flottát. Az októberi felkelés napjaiban a kronstadti tengerészeket erősítésként Moszkva megsegítésére küldték.  Másokat a Donhoz, Ukrajnába, gabona-rekvirálására, a helyi hatalom megszervezésére. Eleinte úgy tűnt, hogy Kronstadt ereje kifogyhatatlan. Előfordult, hogy különböző frontokról küldtem táviratok tucatjait, új, pétervári munkásokból és balti tengerészekből álló „megbízható” különítmények mozgósítását reklamálva. 1918 végén, legkésőbb 1919-ben a frontokon panaszolni kezdték, hogy az új kronstadti tengerészcsapatok nem felnek meg, követelőzőek, fegyelmezetlenek, bizonytalanok a harcban, összességében inkább ártanak, mint használnak. Jugyenics leverése után (1919 telén) a balti flotta és Kronstadt teljesen kimerült. Mindenkit kivontak, aki még használható volt, és Gyenyikin ellen Délre küldtek. Míg az 1917-18-as kronstadti tengerészek a Vörös Hadsereg átlagszintjét jelentősen felülmúlták, első különítményeik annak gerincét  és számos tartományban a szovjet rendszer tartószerkezetét képezték, addig Kronstadtban az egészen 1921 elejéig „békén” hagyott tengerészek, akik a polgárháború egyetlen frontján sem találtak munkát, általában jelentős mértékben a Vörös Hadsereg átlagszintje alatt voltak, jelentős százalékban teljesen demoralizált elemek, akik elegáns nadrágot hordtak és csak a frizurájuk izgatta őket.
A elkeseredés – amelynek gyökere az éhség és spekuláció volt – a polgárháború vége felé általában irtózatosan megnőtt. Az úgynevezett „csencselés” ( feketekereskedelem) olyan társadalmi vész képét vette fel, mely a forradalom elfojtásával fenyegetett. És különösen Kronstadtban a helyőrség nem tett semmit, a múltjából élt. Amikor az éhező Pétervár, helyzete különösen nehézzé vált, a Politikai Bizottság nem is egyszer vizsgálta, nem kellene egy „belső kölcsönért folyamodni” Kronstadhoz, ahol maradt még a régi élelmiszertartalékokból. De a pétervári munkások küldöttei azt válaszolták: ”Nem adnának semmit önszántukból. Üzérkednek a szövettel, a szénnel, a kenyérrel. Kronstadtban most az egész söpredék felemelte a fejét”. Ez volt a valós helyzet, utólagos cukrozott szépítés nélkül.
Tegyük még hozzá, hogy a Balti flottában helyezkedtek el azok a lett és észt „önkéntes” tengerészek, akik tartottak attól, hogy a frontra küldik őket, és készülődtek hazatérni új burzsoá hazájukba: Lettországba és Észtországba. Ezek az elemek a szovjethatalom radikális ellenségei voltak és érzéseiket ki is fejezték a kronstadti felkelés napjaiban. Miközben ugyanekkor a lett munkások ezrei, különösen a földmunkások, példa nélküli hősiességet mutattak tettek a polgárháború minden színterén… Nem is említhetjük egy lapona letteket, és a „kronstadtiakakt”. A társadalmi és politikai különbségeket fel kell ismerni.

A felkelés társadalmi okai
Komoly kutatások feladata meghatározni objektív adatok alapján a kronstadti felkelés társadalmi és politikai természetét ,és azt a helyet, amelyet a forradalom kibontakozásában elfoglal. Enélkül a „kritika”  pacifista, szentimentális siránkozássá silányul, Alexander Berkman, Emma Goldman és az ő későbbi követői módjára. Ezeknek az uraknak nincs a legkisebb fogalmuk sem a tudományos kutatások kritériumairól és módszereiről. Úgy idézik a felkelők kiáltványait, ahogyan a jámbor prédikátorok teszik a Szentírással. Ráadásul kifogásolják, hogy nem veszem figyelembe a „dokumentumokat”, vagyis a Mahno és más apostolok evangélumát. „Számba venni” ezeket a dokumentumokat nem azt jelenti, hogy hinni kell a puszta szavaknak. Már Marx megmondta, hogy nem ítélhetjük meg sem a pártokat, sem egyéneket annak alapján, amit azok magukról mondanak. Egy párt jellege sokkal inkább meghatározott társadalmi összetétele, múltja, a különböző társadalmi osztályokkal és rétegekkel való kapcsolatai által, mint szóbeli vagy és írott, különösen a polgárháborús kritikus időkben tett nyilatkozatai alapján. Ha magától értetődőnek vesszük például Negrin, Companys, Garcia Oliver és társasága megszámlálhatatlan proklamációját, el kell ismernünk, hogy ezek az urak a szocializmus buzgó barátai. Ugyanakkor valójában annak álnok ellenségei.

1917-1918-ban forradalmi munkások maguk mögött tudhatták a paraszti tömegeket, nem csak a flottában, hanem az egész országban is. A parasztság  kisajátította és felosztotta a földet főként a falvakba érkező matrózok és a katonák irányítása alatt. A kenyér-rekvirálás éppencsak elkezdődött és egyébként majdnem teljes mértékben a falusi nemességre és a kulákságra korlátozódott. A parasztok úgy tekintették a rekvirálásra, mint ideiglenes rosszara. De a polgárháború három évig tartott. A város majdnem semmit nem adott a falunak, de elvett tőle csaknem mindent, elsősorban a háborús szükségleteire. A parasztok elfogadták a „bolsevikokat”, de egyre ellenségesebbekké váltak a „kommunistákkal”. Ha az előző korszak folyamán a munkások vitték előre a parasztságot, most a parasztság húzta vissza a munkásokat. Csak ilyen lelkiállapot-változás nyomában sikerült a fehéreknek magukhoz vonni részlegesen a paraszti, sőt az uráli félmunkás és félparasztrétegeket. Ez ugyanaz a lélektani helyzet volt, amely a város iránti gyűlöletet is jelentette, és amely táplálta Mahno mozgalmát, amely leállította és fosztogatta a gyárakhoz, üzemekhez és a Vörös Hadsereghez tartó vonatokat, tönkretette a vasúti síneket, kivégezte a kommunistákat. Természetesen Mahno ezt az „állam” elleni anarchista harcnak nevezte. Valójában ez a kétségbeesett kistulajdonosok harca volt a proletárdiktatúra ellen. Hasonló mozgalom jött létre más tartományokban, főleg Tambov vidékén a „forradalmi szocialisták” zászlaja alatt, az ország különböző részein a „zöldeknek” nevezett paraszti különítmények aktivizálódtak, melyek nem akarták elismerni sem a vörösöket, sem a fehéreket, és távol tartották magukat a várostól. A „zöldek” összecsaptak olykor a fehérekkel és kegyetlen leckét kaptak; de biztosan nem találkoztak könyörülettel a vörösök részéről sem.  Ahogy a kispolgárság őrlődött a nagytőke malma és a proletariátus között, a paraszti partizáncsapatok porrátörtek a Vörös Hadsereg és a fehérek szorításában.
Csak egy üres lelkű ember láthatja Mahno bandáiban vagy a kronstadti felkelésben az anarchizmus absztrakt elvei és a szocialista állam közötti harcot. Ezek a mozgalmak valójában a paraszti kispolgárság kapálózásait mutatták, hogy kiszabadítsa magát a tőke alól, de miközben semmilyen módon nem fogadta el, hogy önmagát a proletárdiktatúrának alávesse. Saját maga nem tudta konkrétan, hogy mit akar, és helyzeténél fogva nem is tudhatta. Ezért fedte el olyan könnyen követelései zavarosságát, hol az anarchizmus zászlajával, hol populistával, hol egyszerű «zölddel». A proletariátusnak ellenállva, az összes zászló alatt a forradalom kerekét akarta visszaforgatni.

A kronstadti lázadás ellenforradalmi jellege
Kronstadt különböző társadalmi és politikai rétegei között nyilvánvalóan nem volt áthatolhatatlan válaszfal. A gépek karbantartására Kronstadtban maradt bizonyos számú kvalifikált munkás és technikus. De kiválogatásuk megszűnt, akik maradtak, azok voltak politikailag a kevésbé tudatosak és kevésbé alkalmasak a polgárháborúra. Ezekből az elemekből váltak ki később a mozgalom  különféle „vezetői”. Ez a tény teljesen természetes és megkerülhetetlen, amit bizonyos vádlók diadalmasan aláhúznak, de ez emmit nem változtat a felkelés munkásellenes arculatán. Ha nem hagyjuk, hogy dagályos jelszavakkal, hamis cimkékkel stb. megtévesszenek, a kronstadti felkelés csak annak tűnhet, ami : a kispolgárság fegyveres reagálása a szocialista forradalom nehézségeire és a proletárdiktatúrára törvényszerű szigorára. Pontosan ez a kronstadti „szovjeteket kommunisták nélkül” -jelszó jelentése, amely rögtön nem csak az eszereket ragadta meg, hanem a liberális burzsoáziát is. Miljukov professzor, a tőke legelőrelátóbb kéviselője, megértette, hogy a kommunista irányítású szovjetek kikerülése azt jelenti, hogy rövid időn belül végeznek is velük. Ezt megerősíti az orosz szovjetek tapasztalata a mensevik és szociálforradalmár periódusban és még világosabban a német és osztrák szovjetek tapasztalata a szociáldemokrácia uralkodása alatt. Az eszerek és az anarchisták dominálta szovjetek csak a proletárdiktatúrából a kapitalista restauráció felé vezető egyik lépésként funkcionálhattak. Semmi más szerepet nem játszhattak volna, bármilyenek is legyenek tagjainak „elvei”. A kronstadti felekelésnek így ellenforradalmi jellege volt.
Osztályszempontból – anélkül, hogy támadni akarnám az erről író "eklektikus" urakat – amely alapvető kritériuma nemcsak a politikának, hanem a történelemnek is, különösen fontos Kronstadt és Pétervár viselkedésének összehasonlítása azokban a kritikus napokban Pétervárott szintén megtaláljuk a munkások minden vezető rétegét. A kihalt fővárost hideg és éhség uralta, kegyetlenebb talán, mint Moszkvában. Hősi és tragikus időszak! Mindenki farkaséhes, ingerült volt. Mindenki elégedetlen. Az üzemekben titkos készülődés. A kulisszák mögött eszer szervezők és fehér tisztek próbálták a katonai felkelést összekapcsolni az elégedetlen munkások mozgalmával. A kronstadti újság pétervári barikádokról beszélt, meggyilkoltak ezreiről. A világsajtó is ezt ismételgette. De valójában épp az ellenkezője történt. A kronstadti lázadás nem vonzotta, hanem taszította a pétervári munkásokat. Demarkációs vonal képződött – osztályok szerint. A munkások rögtön megérezték, hogy a kronstadti lázadók a barikád másik oldalán találhatók és a szovjeteket támogatták. A politikai elszigetelődése lett az oka a belső biztonság elvesztésének és Kronstadt katonai vereségének.

A NEP és a kronstadti lázadás
Victor Serge, aki úgy tűnik, valami szintézist akar fabrikálni az „anarchizmusból”, a poumizmusból (POUM, Partido Obrero de Unificación Marxista – a ford.) és a marxizmusból, szerencsétlenül belekeveredett a Kronstadtról szóló vitába. Szerinte a NEP egy évvel korábbi bevezetésével el lehetett volna kerülni a felkelést. Fogadjuk el. De könnyű ilyen tanácsot adni a dolgok megtörténte után. Természetesen, ahogy Serge is megjegyezte, 1920 elején javasoltam a NEP-re való áttérést. De egyáltalán nem voltam meggyőződve annak sikeréről. Számomra nem volt titok, hogy a gyógymód akár a meglévő rossznál is rosszabbnak bizonyulhat. Amikor a pártvezetés ellenállásába ütköztem, nem tettem nyílt felhívást, hogy ne mozgósítsam a kispolgárságot a munkások ellen. A következő tizenkét hónap tapasztalata kellett, hogy a párt meggyőződjön az új folyamatok szükségességéről. FigyelemreméltóDe meg kell jegyezni, épp az anarchisták voltak, akik bárhol a világon úgy tekintettek a NEP-re mint … a kommunizmus elárulására! Most pedig az anarchisták prókátorai bennünket vádolnak azzal, hogy miért nem egy évvel korábban vezettük be!
A 1921-es év folyamán Lenin többször nyilvánosan elismerte, hogy súlyos hiba ragaszkodni a hadikommunizmus módszereinek fenntartásához. De változtat ez valamit is a dolgon? Bármi volt is a kronstadti felkelés oka, közvetlen vagy távoli jelentése ennyi: halálos veszély a proletárdiktatúrára. A proletárforradalom, ha el is követett politikai hibát, öngyilkossággal kellett volna büntetnie magát ?
Vagy talán elég lett volna a békéhez egyszerűen közölni a kronstadti felkelőkkel a NEP-dekrétumokat? Illúzió! A felkelőknek nem volt tudatos programjuk és a kispolgárság természete szerint nem is lehetett.  Maguk sem értették világosan, hogy apjuknak, fivéreiknek mindenekelőtt a kereskedelem szabadságára volt szükségük. Elégedetlenek voltak, lázongtak, de nem láttak kiutat. A legtudatosabb elemek, a leginkább jobboldaliak, akik a kulisszák mögött tevékenykedtek, a burzsoá rezsim restaurációját akarták. De nyilvánosan erről nem beszéltek. A „baloldali” szárny a fegyelmezés felszámolásását, „szabad” szovjeteket és a jobb élelmezést akart. A NEP rendszere csak fokozatosan csillapíthatta volna le a parasztokat és a csak parasztság után a hadsereg és a flotta elégedetlen részét. De ehhez tapasztalat és idő kellett.
Gyerekes dolog úgy tenni, hogy a lázadás nem lázadás volt, hogy a matrózok semmi veszélyt nem jelentettek, hogy „mindössze” birtokba vették az erődöt, hadihajókat, stb. Akkor úgy tűnhetne, hogy ha a bolsevikok a jégen átkelve megtámadták az erődöt nyílt sisakkal, csupán ördögi jellemükből fakadóan és mert hajlmaosak a mesterséges konfliktusok provokálásárae, mert gyűlölik a kronstadti matrózokat, vagy mert gyűlölikaz anarchista doktrinát (amivel, mellékesen megjegyzendő, senki sem foglalkozott azokban a napokban). Nem gyermeteg beszéd? Időt és téret számításba sem véve a dilettáns kritikák megpróbálják (17 évvel később) azt a gondolatot sugallani, hogy minden általános megelégedéssel zárult volna, ha a forradalom békénhagyta volna a felkelő tengerészeket. De a baj az, hogy az ellenforradalom egyáltalán nem hagyta volna őket. A harc logikája előnyt biztosított volna a legszélsőségesebb, tehát legellenforradalmibb elemeknek az erődítményben. Az ellátás szükséglete a külföldi burzsoáziától és ügynökeitől, a fehér emigránsoktól közvetlen függő helyzetbe hozta volna az erődöt. Ehhez minden előkészület már folyamatban volt. Passzívan várni az előnyös megoldásra ilyen körülmények között, semmi kétség, megfelelt volna a spanyol anarcho-szindikalista vagy poumista típusú embereknek. Szerencsére a bolsevikok más iskolához tartoztak. Meg voltak győződve, hogy a tűzvészt megfékezni mindjárt annak elején kell, a lehető legisebb áldozattal.

A „kronstadti lázadók” erőd nélkül
Alapvetően ezek a kritikus urak a proletárdiktatúra ellenségei, így tehát a forradalomé is. Ez a titok nyitja. Biztos, hogy közöttük sokan szavakban elfogadják a forradalmat és a diktatúrát. De ez nem sokat ér. Forradalmat akarnak, mely nem vezet diktatúrához és diktatúrát, melyet kényszer nélkül lehet gyakorolni. Ez persze roppant kellemes diktatúra lenne. Néhány elem létezését azonban megkövetelné: egyenletesen emelkedő fejlődés és főleg a dolgozó tömegek magas életszínvonala. Ilyen körülmények között már a diktatúra sem lenne szükségszerű. Bizonyos anarchisták, akik lelkük mélyén liberális pedagógusok, remélik, hogy száz vagy ezer év múlva a dolgozók a fejlődés olyan szintjére érnek, hogy a kényszer szükségtelenné válik. Természetesen, ha a kapitalizmus képes lenne ilyen fejlődésre, szükségtelen lenne megdönteni,. Nem kellene sem a forradalom a maga erőszakos cselekedeteivel, sem a diktatúra, mely elkerülhetetlen következménye a a forradalmi győzelemnek. Azonban a jelenlegi, hanyatló kapitalizmus nem sok helyet ad humanista és pacifista illúzióknak.
A munkásosztály – a félproletárok tömegeiről nem is beszélve - heterogén, társadalmilag csakúgy, mint politikailag. Az osztályharcnak létre kell hoznia az élcsapatot, amely vonza az osztály legjobb elemeit. A forradalom akkor lehetséges, amikor az élcsapatnak sikerül magával ragadnia a proletariátus többségét. Azonban ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy eltűnnek a dolgozók közötti belső ellentétek. A forradalom csúcspontján közülük sok elhalványul,  de aztán, a második szakaszban ismét élesen megmutatkozik. Ez a forradalom teljes menete. Ez volt menete Kronstadtban is. Amikor a szobatudósok ki akarnak tűzni az októberi forradalom után egy másik útvonalat, csak azt kérhetjük tőlük tisztelettel, mutassák meg, hol és mikor nyertek megerősítést a gyakorlatban ezek a nagy elvek, ha csak részben is, ha csak időlegesen is? Hol vannak azok a jelek, melyek alapján számíthatunk a jövőben ezen elvek győzelmére? Bizony, soha nem kapunk választ.
A forradalomnak megvannak törvényei. Régen megformáltuk már ezeket az „októberi leckéket”, melyeknek nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelentősége is van. Senki nem kísérelt meg más tanulságokat levonni. A spanyol forradalom negatívan erősíti meg az „októberi leckéket”. A szigorú kritika elhallgat vagy eltűnik. A „Népfront” kormánya megfojtja a szocialista forradalmat és kivégzi a forradalmárokat. Az anarchisták részt vesznek ebben a kormányban, és amikor elűzik őket, folytatják a hóhérok támogatását. Szószólóik és külföldi szövetségeseik a védelem  helyett mivel foglalkoznak? A kronstadti felkeléssel a kegyetlen bolsevikok ellen. Szégyentelen komédia!
A Kronstadtról jelenleg folytatott viták ugyanúgy az osztálytengelyek körül forognak, mint a kronstadti felkelés maga is, melyen keresztül a reakciós tengerészréteg megpróbálta megdönteni a proletariátus diktatúráját. Érezve tehetetlenségüket a mai forradalmi politika arénájában, a fogalomzavarban szenvedő kispolgárok megkísérlik felhasználni a kronstadti régi epizódot arra, hogy a Negyedik Internacionálé, vagyis a proletárforradalom nemzetközi pártja ellen támadjanak. Ezeket az új kronstadti elégedetlenkedőket ugyanúgy, mint másokat, le fogják gázolni, ugyan fegyver igénybevétele nélkül, mert erődítményeik nincsenek – szerencsére.