PINCÉR!

- Be kéne tiltani azokat, akik még mindig kezdőbetűket használnak
nevek helyett...

- Én szeretem a kezdőbetűket, talán a "kisasszonyok" először a
fűzőjüket hagyták el, majd jött az alsószoknya és a gyöngy fülbevaló
az üvegcipellővel, aztán elvesztették a nevüket és maradt a kezdőbetű,
és ha minden jól megy, a történet végére kezdőbetű sem marad, így hal
meg a giccs kisztihand- mondta meghatottan J.

- Idővel mindenkinek a túlélési esélye nulla százalék lesz...

J. nevetett , ami olyan volt mintha sírna, majd lassan elcsöndesedne.

PINCÉR!

- Senki nem szeret. (sipákolva) Ülök a lakásban, már meg sem próbálok
ténferegni benne és úgy tenni, mintha nem a telefonomra koncentrálnék
minden erőmmel, de hogyan szólna, hogyha nem hív senki, erre válaszolj
nekem te!!

-Khm.(zavarban)

-Mondd!

- Gondolkodom.(még nagyobb zavarban)

PINCÉR!

- Akkor folytatom,(megadóan-bosszúsan) ott van az a másik nő és én
soha nem fogok a nyomába érni szintekben, és olyan kevés most minden,
és olyan kevés van nekem, és ajtók előtt feszengek és nincs kedvem
kopogtatni...

-Higgadj le! ( nem is volt ideges, csak szomorú) Robbanj be, ajtók előtt
állni mindig kínos, merthogy ugye sokféleképpen lehet ajtót nyitni.
Számtalan árnyalata van, hogy milyen arcot vág hozzá, hogy mond-e
valamit, hogy behív-e vagy csak hagyja, hogy a lépcsőházban ácsorogj.
Másrészt az ajtó mindig valaminek a határa, nem olyan, mint egy ablak,
hogy csak úgy beleshetünk rajta...(terelés valami általánosabb(
értelmetlenebb) felé)...

PINCÉR!

- Én kis hideg ribancom benned semmi empátia, amúgy nem is vagy túl
felemelő mostanság. Mindegy, te el sem tudod képzelni, milyen rosszakat
feltételezek az emberekről, rólad is, meg mostanában magamról is.

- Például?(Érdeklődve)

- Kegyetlen vagyok. Tudod, én bármire képes vagyok, hogy szeretve
lássam önmagamat.

PINCÉR!

- A szerelem elmúlik, ez meg természetes.

PINCÉR!

- Mekkora fasz vagy (most már tényleg dühös), én nem hugyozok széllel
szembe, az te vagy drága! Lehet, hogy csak boldog vagyok, lehet hogy
csapdába estem. (elgondolkodik)

- Stimmt, de nem hinném, majd ha elromlik és újrakezdődik, de meddig
tartható fenn? (a szerelemre gondol, meg arra, hogy ami véget ér, az
újrakezdődik-reméli titokban)

PINCÉR!

- Ha jól csinálod, azt mondják örökké,de szerintem here, mármint
felesleges és lehetetlen. Mindegy, sok a tennivaló, sok a helyretenni
való, és ha végre mentálisan te is lerobbansz, mert nem sikerült a
valaminek a végén semmit átélni, és majd ha megőrülsz, ha tényleg
lerobbansz, akkor talán majd te is felemelőbb leszel, és abbahagyod a
hümmögésed, de mindamellett, én azért szeretlek ...(már reszelős hangon)
ribanc.



PINCÉR!

(mosolyogva lassan tagolva) Tárkonyos gúvadtszemű anyadisznó szarhúgyos
csöcsealjával szívesebben beszélgetnék, mint egy ilyen
vörösistenfaszára lelkesen...

-Oké hagyjuk! Amúgy is az én dumám.

- Egyébként egy gyönyörű sikeres hullám tetején találkozunk majd. (ezt
valami filmből vette)

PINCÉR!

-Igazad van, ez hullámverés.... Derogállak? Tudom, hogy vállalhatatlan
vagyok. Gyáva kukac! Írhatnál nekem valami kósza szépet.

PINCÉR!

A szomorú kurváim emlékére! (koccintanak)

A szavak elnyúltak, reszketek és szakadoztak már nem lehetett
válaszolni, sem kérdezni, J. a mondottak hatására megszépült és kivált
környezetéből. Már nem volt J. sem.

......................................................................................

(folytatódik és egyre mélyebbre süllyednek, míg Tahó nem
megfontoltságból inkább csak rutinból távozott, J. egyedül maradt
gyöngyszemeket keresve, gondolkodva)

Mikor Tahó kilépett az utcára, üresnek érezte magát. Így ment és így
gondolkodott utcasarokról utcasarokra, a gondolat egyik oldaláról a
másikra fordult, így érlelődött benne tudta nélkül. Mint mindig, most
is hiányzott belőle a megvilágosodás élessége. Tahó ugyanis, soha nem
engedte meg magának, hogy eljusson a logikus végkövetkeztetésig, a
gondolat vázlatát mintha csak elmaszatolná, elinná, kiradírozná, így
tudta megőrizni szeretetét a dolgok iránt. Az utca végén tűnt csak
fel, hogy minden nedves. Vissza kellett fordulni. Mikor Tahó ismét
benyitott a kávézóba J. még mindig ott ült elgondolkodva. Talán éppen
azon, hogy Tahó vagy valaki más megint belőle táplálkozott. Tahó látta
ezt és olyan elviselhetetlennek kezdte érezni saját parazita
állapotát, hogy az üdvözlés és magyarázkodás minimális rituáléját
hajtotta csak végre, hogy elhozza ott felejtett esernyőjét.

Hazafelé, mint általában, idézeteket motyogott magában.

" A nő hazafelé tartott."

" Mi a boldogság?"

" A puding."

" Egyszerűen pud-di-ding."

" A mi boldogságunk."