Péntek elgondolkodva ült a Pokol egyik sarkában. Tíz év után először gondolkodott el, mert egyáltalán gondolni arra, hogy miért is került ide. Az utóbbi napok, hetek vagy talán már hónap is, kimerítette. Egyedül dolgozott, minden hajnalban feljárt a Mecsekbe Kővágószőlős közelébe egy elhagyott tárnába, és csak szedte, szedte föl a síneket. Igen, az uránbányából. A legmélyén kezdte, sisakban, fejlámpával lebandukolt, telerakta a csillét vasakkal, egészen addig, míg mozdítani tudta, aztán következett a kitolás. Eleinte csak pár kört tudott így megtenni naponta, de ahogy közeledett az akna szájához, meg is erősödött, egyre gyorsabban ment. Tegnap meg ma délelőtt már csak fel kellett pakolnia az IFÁra a cuccot. A sofőr rendes volt lehozta és lerakta itt Uránvárosban.

Tíz éve indult el otthonról. Hentesnek tanult, és egy nagyon csinos kis menyecskét sikerült találnia, takarosat. Elköltözött a szülői háztól, Szajolra, az apósáékhoz költöztek, neki disznófarmja volt. Az após munkát is adott neki, jól mentek a dolgok és Líviával sem volt semmi probléma, csak a gyerek nem jött össze. Egészen addig amíg az a nyikhaj, gitáros srác meg nem jelent. Úgy tért be, hogy lerobbant az autója, tényleg egy tragacs volt, egy igazi roncs. Amúgy viszont nagyon megnyerő volt és mivel nem sikerült egyesült erővel sem beindítani a kocsit, behívták vacsorázni. Evés után került elő a gitár, meg a pálinka is előkerült és bizony nagy hangulat kerekedett, Péntek is táncolt, talán életében először, varázslatos volt abban a békés egyhangúságban. Aztán még egy kupica, még egy és Péntek előtt elsötétült minden, elájult.

Hajnalban ébredt és kiszédelgett az udvarra vizelni, fájt nagyon a feje, talán ezért is volt sokkal érzékenyebb a hangokra, amik a csűrből jöttek. Odatámolygott és bizony látta, ahogy Lívia a boldogságtól elalélva, már kicsit fáradtan, de még mindig nagyon buzgón nyögdécsel, szűköl a zenész karjaiban. Azt is látta, ahogy aztán megfordulnak, és egy számára eddig ismeretlen helyzetben üzekednek tovább, megállt az idő, Péntek csak állt és nézett. Lívia négykézlábra ereszkedett a férfi határozott utasítására, és úgy hágtak tovább, mint a kutyák.

Péntek kifordult a csűrből és visszament a házba, fölcsatolta a nehéz bőrkötényt, amit böllérként oly gyakran viselt. Ott volt a kis piros nyelű, a nagyobb fanyelű és az is, amivel szúrni szokott. Mire visszaért, felesége épp nagyot slukkolt egy cigarettából, Péntek nem is tudta, hogy az asszony dohányzik. Lívia felpillantott, meglátta, sikolyra nyitott a száját de már röpült is a piros nyelű, egy pillanat volt az egész és a nő nyitott száján, szájpadlásán át belefúródott az agyába. A hódító megdermedt, próbálta tán menekülőre fogni, de nem vitte a lába, közben péntek odaért, hatalmas markába fogta kopasz fejét és megfordította és a combjába vágta kést, hogy mostmár tényleg ne tudjon elmenekülni. Aztán megint a hátára fordította az áldozattá lett nyomorultat, kipeckelte a száját és egy mozdulattal kitépte a nyelvét. Leült, és elkezdett lakmározni. Amikor befejezte, szakavatott mozdulatokkal lehámozta az egykor volt pacsirtáról a gatyáját, megfogta, amúgy elszorítólag a zacsiját és nyesett rajta egy jó négycentis lyukat. Kibújtatta rajta a tojásokat és befalta azt is. Végül egy zsineggel elkötve a sebet, gátat vetett az elvérzésnek.

Utolsó emléke erről az éjjelről az, ahogy a hajnali derengésben baktat az állomás felé.

Felállt az asztaltól és a pulthoz lépett, kért még egy sört, meg egy vodkát, volt nekik valami ukrán fajta. Hátat fordított a pultnak és két könyökét rátámasztotta. Ivott. Aztán fölcsapódott az ajtó és belépett Tahó.

Tahó arcán titokzatos féregszerű mosoly ült.

– Jól döntöttem-zakatolt benne a gondolat, ahogy visszaemlékezett a végtelennek tetsző zuhanására a tizedikről, meg ahogy mind a huszonöt szánalmas éve lepergett a magasból.

Tízben a huszonöt...bonyolult-nyugtázta Tahó és a mosoly egy újabb dimenziója húzodott rá az arcára, szinte már vigyorgott.

Tahó most kinéz önmagából és észreveszi a sarokban ülő Pénteket, megindul felé, de megállítják:

– A headsete Uram, itt lent kötelező – mondja bocsánatkérőn az ajtóban ácsingozó Cerb.

– Oké, oké – mondja megengedőn Tahó – de mi fog szólni belőle?

– Az igazság, szinte elviselhetetlen – sóhajtja a Cerb.

Tahó felhelyezi headset koronáját, és a fülébe üvöltő igazságtól kissé ingatagon folytatja útját Péntek felé. Péntek a homlokát szorongatja mindkét méhtágító kezével, és amikor a bányamunkától elroncsolt gyökérszerű ujjaival a Szalon után tapogat, észreveszi Tahót. Rávillantja nikotintól sárga fogait:

– Kigömbölyödtél.

– Gondolom a Pokol teszi, kövérebbnek látszik itt az ember, olyan, mint a TV.

– Jaaa a Tv az egyenes adás innen lentről.

– Nem tudtam, rendelek. Csak Szalon van?

– Persze, meg valami vodka, ukrán és két naponként Lendvaival álmodsz.

– Húzós, jobb ha rendelek.

Tahó a pultnál kikérte a Szalonját a csajtól, aki a tetovált szemöldökétől eltekintve kiköpött Sarah Jessica Parker volt, és a rémülettől kissé homályosan letelepedett Péntekkel szemben.

Mint friss pokolbéliek, egy ideig nem tudtak megszólalni, csak a Szalonból kiszűrődő romlott maláta ropogása hallatszott a foguk alatt. Végül egyezményes döntésre egy klasszikus sitt beszélgetés mellett döntöttek, Tahó kezdte.

– Te amúgy mé vagy itt?

– Áááá – vigyorgott Péntek – én ártatlan vagyok, csak egy havert fedezek, majd meghálálja az utolsó ítéletkor. És te?

– Az indokolatlan rosszkedvek patkány módra szaporodtak, a legsúlyosabb vétket elkövettem, mit ember elkövethet. Sose voltam boldog. Tudod engem a szüleim az élet játékára szántak, a földre, a vízre, a levegőre, és én nem. Értéket hagytak rám, értéktelenre.

Ahogy Tahó és Péntek egyetlen hang nélkül ültek egymással szemben, mindketten érezték szociális fogyatékosságukat, ami jobban összekötötte őket, mintha kedvelték volna egymást, ez ugyanis abból az irracionális elfojtott bűntudatból fakadt, amit az ártatlan emberek vidám és baráti közösségétől való „elkülönültségük” és az „összeolvadásra” való képtelenségük miatt éreztek. Ahogy nőtt a csend, ők úgy akartak egyre inkább kihúzódni az élet perifériájára.

– Basszameg végül is a Pokolban vagyunk, innen már nem tudunk kijjebb húzódni – horkantott föl hirtelen Péntek.

– Kurva meleg van itt – igyekezett zavarában az időjárásról csevegni Tahó.

– Hülyegyerek, a Pokolban vagyunk – legyintett idegesen Péntek.

Tahó merőn bámulni kezdte vérvörös betűkkel felfestett hirdetést, mely a pisztácia fagyi konyak kombináció akcióját hirdette. Tehát konyak is van, mosolygott magában Tahó...

– Baszunk? – kérdezte hirtelen Péntek.

– Jó, csak iszom még egy vodkát.

Tahó felhajtotta a vodkáját, majd óvatosan elimbolyogva a még mindig ajtóban álló Cerb mellett kiléptek a helyiségből. Kiérve Pesterzsébet alkonyatban úszó festői képe tárult eléjük, attól eltekintve hogy a tízemeletesek között hullámzott a Stüxnek becézett gigantikus szennyvízcsatorna és Péntek szajoli csűrje. Megindultak a csűr felé, Péntek leejtette a szappant és nekiláttak. Tahó az ittas baszást is megpróbálva romantikussá tenni megemlíti, hogy Péntek meztelen háta mindent elárul róla, vagyishogy tudja, hogy komoly fájdalmat okoz neki. Péntek jobb lapockájának rángásával jelzi, hogy értékeli a romantikus gesztust, de erre igazán semmi szükség.

Jóval később Tahó vesztavilágos pillantást vett Péntekre és bevallja:

– Teherbe estem.

– Meg nem született gyermeket hordasz fejedben?

– Azt is....

Péntek dühe feltartoztatathatatlan volt, kipeckelte Tahó száját és egy mozdulattal kitépte a nyelvét, leült és elkezdett lakmározni. Amikor befejezte, szakavatott mozdulatokkal lehámozta a gatyáját, megfogta, amúgy elszorítólag a zacsiját és nyesett rajta egy jó négycentis lyukat. Kibújtatta rajta a tojásokat és befalta azt is. Végül egy zsineggel elkötve a sebet, gátat vetett az elvérzésnek....

Ez volt Tahó utolsó emléke a Pokolról, mikor harmadnapra rá magához tért egy zuglói kertben minden megváltozott benne és már nem volt egyedül....