Szimptomatikus volt, amikor a – hogy így fogalmazzunk: nagyon fehér és nagyon burzsoá, de hát mindez számít – François Baroin, a frissen kinevezett francia költségvetési miniszter egy interjújában töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony a francia rap legfontosabb zenekarának az IAM-nak zenéjén nőtt fel. Hát igen, az IAM, de különösen frontembere, hősünk, Philippe Fragione (ismertebb nevén Akhenaton) éppúgy a francia kultúra részévé vált, mint Edith Piaf, vagy Yves Montand. Ahogy a nagyon mélyről induló Piaf, vagy a kommunista meggyőződését élete végéig megőrző Montand, úgy főszereplőnk sem tipikus jelenség.

Hát mi se kerteljünk: elsősorban Fragione se nem arab, se nem fekete (ahogy egy becsületes rappertől várnák), hanem nápolyi származású olasz bevándorlók 1968-ban született gyermeke. Hogy tovább menjük még csak nem is igazi „banlieusard” (külvárosi srác), ugyan a nem éppen villanegyedéről híres marseille-i XIII. kerületben született, de ugye a mihez képest. Szóval Fragione egy tipikus alsó-középosztályi családban látta meg a napvilágot, ahol egy idő után, a francia „Matávnál”, az EDF-nél dolgozó édesanyja egyedül nevelte gyermekét. Az édesapjuk, hogy így mondjuk, tovább emgirált, az Egyesült Államokba és ez volt az a körülmény, amely megváltoztatta hősünk életet és...létrehozta a francia rapet.

Az apja meghívására a nyolcvanas évek második felében New Yorkba érkező Fragione testközelből, ráadásul az új műfaj - legalábbis keleti parti – szülővárosából figyelhette a rap első lépéseit. Mindezt nem is mint egyszerű zenehallgató, hanem a kialakuló műfaj ősapjaival együtt „bandázva”, a rap egyik korai nagyjától, MC Search-től kapta a Chill becenevet, ahogy barátai máig nevezik. A zenén túli amerikai életéről, és persze a korai rapről elég annyit mondanunk, hogy Fragione most megjelent önéletrajzi interjú-kötetében – maga ez a tény is sokat elmond jelentőségéről – elmeséli, hogy egyszer még géppisztolyokkal vívott bandaháborúnak is tanúja volt...De egyébként olyannyira a tanulmányait sem hanyagolta el, hiszen két éves diplomát szerez biológiából.

Mindenestre a rap iránt már végérvényesen elköteleződött Fragione 1989-ben tér haza Marseille-be, ahol azonnal zenekart szervez maga köré és megalakul az első francia rapzenekar, az IAM. Miért IAM? Ahogy Fragione meséli: „1989-ban az Egyesült Államokban láttuk mindenfelé a hatvanas évek amerikai polgárjogi küzdelmének a plakátjait: „I am a man”, hát mi is létezni akartunk, mint emberek és mint művészek, ezért lett a zenekar neve IAM”. Azóta persze már tovább színezték a dolgot: az IAM, lehet Indépendantistes Autonomes Marseillais (Marseille-i autonóm függetlenségiek), vagy éppen Invasion arrivée du Mars(aille), azaz a Marsról (vagy Marseille-ből) jövő invázió...

Hősünk egyébként (Shurik’n, Kheops és Imhotep együttes-tagok mellett) az Akhenaton nevet választja művésznevéül. A magyarul Ekhnatonként ismert fáraó a rapper számára a régivel való leszámolás, a progresszió, a fennállónak való ellenszegülés és persze az egyistenhitet jelentette. A mélyen megélt egyistenhitet, hiszen Akhenaton egy marokkói lánnyal 1993-ban kötött házasságakor felvette az iszlám vallást és máig hívőként él (hogy még egy névvel fárasszuk olvasóinkat, az iszlámban hősünket Abdel Hakimnak hívják). Az első, komoly sikert elérő, még kazettára felvett albumot („Le Concept”) 1991-ben követi az első igazi („De la planète Mars”), amely már országos (el)ismertséget biztosít az együttesnek. Az 1993-as „Je danse la Mia”-val futnak be végleg és rajzolják meg a francia rap kontúrjait.

Ahogy ilyenkor lenni szokott a semmiből indult zenekarok esetében, egy időre az utak szétválnak (de az IAM mindig újra összeáll és ma is aktív): Akhenaton első szólóalbuma – melyet a család származási helyén Nápolyban vesznek fel – már teljesen a saját keze nyomát viseli: keverednek benne a személyes élmények a kőkemény társadalombírálattal. Utóbbi gondot is okoz rapperünknek, hiszen egy jobboldali politikus „erőszakra való buzdítás” miatt feljelenti, erről szól a már IAM-keretben felvett „Dangereux” című szám, melyet (igen nyers, ami persze meg is „öli” a rappet, fordításban) idézünk is olvasóink épülésére:

„Ha egy nap azt mondják nekem, hogy csak azért nyilvántartásba vesznek, mert elmondom a véleményemet/Beszélek tabunak tartott dolgokról, papírra vetem, amit látok magam körül/Azt hittem, hogy egy szabad országban élek, de megértettem, hogy a nem békés szellemek nem kívánatosak/de nem érdekel, hogy egy birka legyek a nyájból, hogy becsukjam a szememet és hátat fordítsak/Bezárnak egy szerepbe és már magam is úgy érzem, hogy a társadalom lázadója vagyok/Egy hipokrata társadalomé, ahol vannak, akiknek annyi hatalmuk van, annyira bűntethetetlennek érzik magukat, hogy köphetnek a történelemre/Ez a sötét kép, mely arra kényszerít, hogy vállajam a kockázatot, hogy szabadon gonolkodjam, hogy újságíróvá, leleplezővé, törvényen kívülivé, szóvivővé váljak.”

A pontos diszkográfiával nem untatjuk a magyar olvasókat, de az IAM, majd Akheton szólóalbulamai mindig is komoly eseményt jelentettek a francia zene életében (a 2001-es „Sol invictus” albuma úgy hisszük, a legjobb francia rap-lemez). Akhenaton közrekűködött a nálunk is híressé váló – majd teljesen elfelejtődő, Fraciaországban azonban továbbra is klasszikusnak számító, a külvárosi fiatalok életét bemutató – Gyűlölet című (egyébként magyar származású) Matthieu Kassovitz film zenéjében. Később a fiatal tehetségeket felkarolandó, kiadót is alapít („Le Côté Obscur”), ő írja a Taxi című Luc Besson-film filmzenéjét, sőt filmet is forgat természetesen Marsaille-ben („Comme un amant”)...Szóval, ahogy mondani szokás „tevékenysége széleskörű”.

Franciaországban – egyébként inkább Franciaországról, de ez a dolog igazságán nem változtat – szokás mindani: itt minden politika. Ahogy a magyar tévedés tartja: a franciákkal két dologról nem lehet beszélni, a szexről és a politikáról. Ehhez képest ez a két téma elkerülhetetlen, ha francia társaságba kerülünk. A szexet most hagyjuk, de bizony így van ez még a sanzonnal is: a jobbosoknak ott van a Sarkozy jóbarát Johnny Hollyday, a balosoknak meg mondjuk a „bon vieux” Renaud...Szóval, ha egy francia ismerősünknél Reanud lemezeket látunk semmiképpen se panaszkodjunk a „sok színesre”, mert kellemetlen meglepetésben lehet részünk. Így nem is csodálkozhatunk, ha Akhenaton egyszerre vált szóvivőjé egy szubkultúrának, a francia rapnek, egy városnak (Marseille-nek) és egy társadalmi csoportnak, a külvárosok fiataljainak, akiknek eddig nem volt szavuk a közéletben.

Ahogy a frissen megjelent életrajzi kötetről, melyről és az Akhenaton elismertségét jelzi, a külvárosok ellen-kultúrájával finoman szólva sem bensőséges kapcsolatot ápoló sarkozysta, jobboldali „Le Figaro” is kritikát közölt, szólván többen megállapították rapperünk véleménye nem mindig mentes némi demagógiától. Végeredményben itt persze ugyanarról van szó, amit más esetekben – és távolról sem csak Franciaországban – is megfigyelhetünk: a művészek, írók, költők, zenészek „közéleti állásfoglalása” néha, vagy inkább gyakran, távolról sincs művészetük színvonalán. De még ezzel együtt sem érdektelen, amit Akhenaton mond különböző társadalmi kérdésekről, egyszerűen azért mert sokan figyelnek a szavára.

Sarkozy, az iszlám megbélyegzése, a „nemzeti identitásról” szóló viták? „Manapság őszintén szólva nehezen viselem az országomat, de ez éppen azért van, mert szeretem. Ezek az emberek állandóan Franciaország nimbuszáról beszélnek, de éppen ők azok, akik bepiszkítják.”

Pártpolitika, választások? Akhenaton mindig felemelte a szavát – különösen a 2005-ös nagy külvárosi lázadások után – hogy a külvárosi fiatalok feliratkozzanak a választási listákra (ez Franciaországban nem automatikus) és ő is rendszeres szavazó: „többször a Szocialista Párt, néha érvénytelen, mostanában inkább a zöldek, Chirac egyszer” (nyilvánvalóan 2002-re gondol, amikor Chira ellenfele Le Pen volt).

Az iszlám és a rap? „Engem a spiritualitás érdekel a vallásban, nem az ebből fakadó társadalmi vagy politikai intézmények. Lehet egyszerre megkérdőjelezni a rendszert amiben élünk és szeretni Istent és az embert. Az is igaz, hogy amikor én áttértem a kilencvenes évek elején, nem voltunk ennyire célkeresztben és a külvárosokban jelen levő iszlám is más volt.”

A burka-ügy? Akhneton szerint a közterületen való tiltása érthető, de felhívja a figyelmet (amelyről az elsősorban az iszlámot megbélyegző politikusok elfeledkeznek), hogy a burka nem vallásos jelkép, hanem egy tradícionális öltözet, így a magánéletben való megbélyegzése érthetetlen.

A rap szerepe a francia társadalomban? „A rap, mely valaha nyitott volt, kreatív, kritikus a fennálló társadalommal szemben épp ellenkezőjévé vált annak, amiért mi harcoltunk: egy előre elkészített valamivé vált, mely ma már leginkább a jobboldal, vagy egyenesen a szélsőjobboldal értékeinek szószólója”. Igen, a francia rap „amerikanizálódásáról”, kommercializálódásáról beszél, hogy ez a valaha a külvárosok hangjának számító műfaj a macsókról, a szexizmusról, a nagy autókról, a szervezett bűnözés dicsőítéséről, szóval a pénzről kezd szólni. Ahogy ő mondja: „sokaknak ma már számok vannak a fejében, nem a szavak”.

Egyébként – túl azon, hogy poltikailag igen tudatos emberről van szó - Akhneton maga sem tartozik a „csillogó-villogó” rapperek közé: „van egy Peugeot 307-esem, mint egy állami funkcinak, ékszert nem nagyon hordok, de látnád mi van a szekrényemben...a ruhák a szenvedélyem, egy szekrényemből fel tudnál öltöztetni két tucat embert”. Legkedvesebb hobbija, hogy egy igazi Marseille-ihez illik, persze a foci, több interjújában meséli, hogy látta játszani a 13 éves Zizou-t...

Hát így. AKH-nak igaza van, vagy sem? Van egy igazsága, mondjuk így. Mint biztosan kiderült, távolról sem vagyunk elfogulatlanok vele szemben: valószínűleg tőle, a régi IAM-től (meg másoktól, a párizsi NTM-től, vagy a szintén legendás Assasintől) azt hisszük bizonyos fokig többet tanultunk a francia társadalom egy szeletéről, mint sok politikai vagy szociológiai tanulmányból. Ráadásul: tetszik vagy nem teszik ez is a francia sanzon.

Ahogy Piaf a nácik előtt énekelt Marseillaise-ének, ahogy Montand Bella ciao-jának megvan, megvolt a maga helye a francia sanzon Panthéonjában, úgy minden bizonnyal barátunknak, Akhenatonnak is meglesz. Amikor pédául 1999-ben átvették az év lemeze díjat az elképzelhető külsőségek között zajló párizsi díjátadón és megjelent a mintegy hatvan fekete álarcos, terepruhás rapper (Akhenaton és barátai), hogy eljátszák az „Independezia-t”, úgy hisszük éppúgy fejezetet írtak a francia zenében mint a fenti előadók. A sajátjukét, a külvárosokét, Marseille-ét, egy generációét, egy társadalmi osztályét: hát lehet választani.

Mit mondhatnánk? Ahogy a punk, úgy valószínűleg a rap is not dead.

Akhenaton a prófétája mindennek, ez mi bizonyos.