Párizsban persze vannak katakombák is, meg föld alatti barlangok. A metróról nem is beszélve. Járt már a rue Lafayette 145-ös számú háznál? … Egy kicsit félreeső helyen van, a Gare de l’Est és a Gare du Nord között. Első pillantásra észre se lehet venni azt az épületet. Csak ha jobban megnézi az ember, akkor tűnik fel, hogy a kapui a látszat ellenére nem fából vannak, hanem festett vasból, és hogy az ablakok mögött a szobákban évszázadok óta nem lakik senki. Fény sem szűrődik ki onnan soha. De az emberek csak elmennek előtte, és nem tudják. … Hogy a ház nem igazi ház. Csak egy homlokzat, egy burok, padlás és lakások nélkül, amiben nincs semmi. Üres. Egy kürtő szája mindössze. A helyi metró szellőzését szolgálja. És amikor az ember rájön erre, hirtelen az lesz az érzése, hogy az alvilág szája előtt áll, hogy ezek mögé a falak mögé kéne csak bejutnia, és már lent is találná magát a föld alatti Párizsban. Volt már úgy, hogy hosszú-hosszú órákig ott járkáltam fel és alá azok előtt a kapuk kapuját, a föld közepe felé tartó út innenső végállomását álcázó kapuk előtt.

(Foucault-inga)

Az írás Rancière és Baudrillard szövegeinek kivonata.

Színjáték, díszlet, illúzió. Minden csak látszat, tünékeny délibáb. Felépített homlokzat, mögötte a semmi – vagy Econál az alvilág. Egyik se jobb a másiknál. Az idomítás tökéletesen működik, semmit sem kérdőjelezünk meg, mindent adottnak tekintünk. Néhány jelenségnek vitatjuk ugyan a legitimitását, de miért nem állunk ellen annak a tételnek, hogy örökké fenntartható a létezésük. Dogmák, többek között a szégyenletes hierarchikus szemléletmód, váltak evidenciává. Elfogadtuk, hogy nincs olyan, hogy „a valóság”, legalábbis nem megragadható, elfogadtunk, hogy nincsenek „értékek”, mégis a keret nélküli világunkban ugyanazon logika szerint szervezik meg az életünket, mint a nagy leleplezés előtt, beletörődve minden ránk kényszerített szabályba. Hogy nincs közben reprezentáció sem, hiszen nincs idea, amelynek legalább a lenyomatát megkapnánk, viszonyítási pontok nem léteznek – ezzel már nem is törődünk. A manipuláció tökéletes, a küldetés teljesítve. Kiépült az öntudatlan vegetálók tömege és a kicsit tudatosabb cinkosoké, akik áltathatják azzal magukat, hogy némiképp eligazodnak a rendszerben.

A rendszer – a politikai, a művészeti – sajátosságaira sokak rámutattak, de ez az ál-kritikai hang gyenge, hiteltelen, és lassan egyértelműen látszik, hogy egy a rendszerbe kódolt elemek között. Ahol mindent kiszámítottak, mindenre felkészültek. Mégis van egyetlen, nem konstans tényező: a tömeg. Vaknak hiszik, leigázottnak és végérvényesen megtörtnek, de a szunnyadó energia mégis ott van. A tömeg nem csapja be magát, tudja, hogy a rendszer szerves részeként tekint rá, de a sokat kárhozatott érdektelensége, a közönye miatt azonosulni sem fog vele. Mivel mentessé teszik tagjait a mindenfajta diskurzusban való részvételtől, érinthetetlenné válnak és ez lesz a ma még meghatározhatatlan erő hordozója.

A társadalmi harc egyik kiindulópontja - újra és újra erre a gondolatra térünk vissza - a befogadás, a művészeti alkotások befogadásának a vizsgálata. A feladat: megtanulni újra látni.

A képet, amelyre itt kiterjesztett jelentésében a debord-i spektákulum fogalom értelemben utalunk, a hatás, befolyásolás legérzékenyebb kellékének kiáltották ki. Újabb és újabb manifesztációiról bizonyítják, hogy ha létezne még kétely, akkor fókuszába a képet kellene tenni. Bármivé át tud alakulni, bármilyen célt szolgálhat. Mára már közhely, hogy a provokatív ábrázolásokat övezett botrány, felháborodás a voyeur izgalmát rejti. Végignéztük azt a kiábrándulást is, amely a „politikai képek” kiüresedésével jött el: nincs lehetőség a valóság bemutatására, bizonyítására, így leleplezésére sem, a társadalom fonákságának bemutatásával nem érhetjük el a harcra buzdítást, de még a cinkosság elkerülését sem. A kép észrevétlenül csúszott át abba a szerepbe, amelyben önmaga képviseli a látvány hazugságát. A társadalmunk aztán ebből építkezik, hiába lepleznénk le a látszatot, ha már az számunkra a valóság. A rendszer zárt, kívülről hozzáférni lehetetlen. A néző örökre néző marad, a látvánnyá vált élet nézője. Erre az önámításra vagyunk ítélve. „Szenvedő fogyasztói vagyunk az áruknak, amelyek a képek, és a képeknek, amelyek az áruk.” – írja Ranciere. Vagy ahogy Debord-tól tanultuk: A spektákulum maga a tőke, a felhalmozódás olyan fokán, hogy képpé változik.

Próbáltak választ találni, hogy jutott el a kép idáig, hogy végül a hatalom, a foucault-i diskurzus kiszolgálójává vált. Az álvalóság banalizálásáért a média mechanizmusát tették felelőssé: dömpingszerűen nyomta át tudatunkba a képeket a befogadhatatlan borzalmakról, kiirtva az áldozatokkal szembeni azonosulási lehetőséget, együttérzést, és mellette sugározta propagandaképeivel az életörömöt, az elérhetetlen, de vágyott idillt. Óriási mennyiségben, kíméletlenül árasztotta el a befogadót, aki megszokta, a kép ilyen, a kép ennyi. Érzéketlenné vált. Pedig, mutat rá Ranciere, itt történt a megtévesztés maga, hiszen éppen hogy gondos kiválogatás történt. A fogyasztóhoz csak a rendszerezett, kiherélt, jelentés nélküli képek jutnak el, amelyeket tetejébe még szakértők kommentálnak, azonnal dekódolják őket, homogén interpretációt adva. A legegyszerűbb módszerekkel érik el ezt: általánosítanak, kiiktatják a személyességet, kiüresedett formát adnak, amelyet aztán unalomig ismételnek. Épület nélküli homlokzatokat húznak fel. A végtelen ismétlésekkel kialakulnak a márkanevek hatásával versengő képi szimbólumok.

A kitörés mindenképp a befogadó aktivitásának felébresztésével érhető el. Ranciere konkrét képeket is elemez, amelyekben ott a lehetőség, hogy úgynevezett cselekvő képpé váljanak, ilyen Sophie Ristelhueber ciszjordániai sorozata (WB, 2005), amelyben a francia művésznő gondosan kerüli a közel-keleti tömegtájékoztatási jelképek megörökítését, helyette lefotózza a mediterrán dombokat, köveket, palesztin földutat, rajta izraeli úttorlasz. Képein a hatóságok által felállított kőakadályok a bukolikus táj részévé válnak. Különösen izgalmas Phil Collins videóinstalllációja, ahol palesztin fiatalokat kért meg arra, hogy vegyenek részt egy diszkómaratonon. Az „ártatlan” néző rácsodálkozhat a tizenévesek öltözködésére, zenei ízlésére, mindehhez a megszállt zóna kerete csak láthatatlan adalék. Az alkotás valóban sokrétegű, a fájdalmasan monotonná váló, sok-sok órán át tartó aktus egyértelmű szimbólumát adja a térségben állandósult krízis feloldhatatlanságának, Ahogy az egyik kritikus fogalmazott: arcul csapó az, hogy egy közel-keleti klub egy pillanat alatt felülírja az arab (fiatal)okról alkotott sztereotípiáinkat, akiket vagy vérbefagyott névtelen áldozatként vagy primitív gyilkológépként tár elénk a média. És mellesleg az egyen-tánctér és a műanyagzene a globalizációnak is fricskát mutat. A szemlélőben csak úgy ébredhet fel a „bűntudat”, ha a megfelelő tudatossági szinten van, ha belátja, hogy a rendszer részévé vált már azzal az aktussal is, hogy részt vesz a látvány építésében. El kell felejtetni azt a gyanakvó, majd egyre inkább elhárító magatartást, amellyel a hatalom elérte, hogy a képhez rezignáltan, inkább sehogyan sem viszonyulunk. De ezt csak olyan alkotásokkal lehet, amelyek nem sejtetik előre sem hatásukat, sem jelentésüket. Cselekvő képekkel.