Korhemaab félálomban kikémlelt a fejéből. Hunyorgott, redőnyfény volt és sötétbe szeletelt fények. A szomorú barna bútorok tengerfenékként ültek körülötte. - Ne nézzetek rám - gondolta zavartan. Aztán elkergette magától, hogy így kergetőzik és átfordult a másik oldalára. Összeszedte a bátorságát és dzsingisz-kán vekkere felé pillogott szégyenlősen. Negyed nyolcat mutatott. Ha most felkelek - mérlegelt magában - és van odakint valaki, akkor biztosan elrontom a napját, még nyolc előtt....viszont én akkor megmondhatom neki, hogy én nem is akartam felkelni. Favágósan kikászálódott.

A konyhában Maab már több fényhez jutott, ugyanakkor viszont a helyiség üres volt és hátsó sikátor hangulatot árasztott. Mindenütt a brutalitás nyomai, a másik szobából álmos nevetgélés szűrődött ki. Maab, hogy nyugodtságot erőltessen magára nekiállt kávét főzni, aztán csészéjével egyenes háttal ült le egy székre, amit valamiért ezen a reggelen hazugságnak érzett. Morzsolni kezdte az agyát és mondani próbált valamit Jolánnak. Mostanában mindig ehhez a nőhöz beszélt, mert nem ismerte és mert magában mindig beszélt valakihez. Persze nyilvánvaló hazugság volt az ismeretlen nőhöz hullámzó gondolat darabok, de Maabot mégis megnyugtatta, hogy úgy használ ki valakit, hogy az még csak nem is tudhat róla. Maab mosolygott. Az a baj, hogy tükröződött feszengő űr vagyok - mondta Jolánnak, aztán pedig - meg a képek azok, amelyek nem hagynak továbbmenni, és megállásra kényszerítenek, meg hogy körülöleljek látomásokat szavakkal, hazavinni őket, meg mintha többet jelentenének nekem ezek annál amit te is látsz.

Jolán viszont mindezt biztosan nem látta mivel még csak nem is ismerte Maabot.

Maab írni kezdett egy Funér Dániel feliratú füzetbe, mivel meggyőződése volt, hogy valójában egy szék fejével gondolkodik, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki bújócskázik vele. A nevetgélő szoba résnyire nyitva volt és egy kíváncsi barna szempár kémlelte. Baba volt az, aki hét évente szükségét látta a változásnak és most épp a nevetgélő szobába cicázott be esténként Maabé helyett. Csevegni kezdett.

A teljesség felé?

Mennyi az idő?

Elmúlt nyolc.

Rendben, akkor gyere ki és csinálok neked is kávét.


Később a nagynak nem mondható ellenben kicsi beton kertjükben napoztak immáron hármasban. A nevetgélő szoba tulajdonosa, a valaha volt angyalarcú ma már csak kopaszodó Analizátor is szerencsésen felkelt ezen a reggelen is. A külvilágtól egy hatalmas vasajtó zárta el a békés Hemingway alakú fiestájukat, és az utcáról, ami a cigánysor közepét képezte olyan valószerűtlen beszélgetés foszlányok szűrődtek be hozzájuk, amikből ha az ember megfelelően barkácsolt, modern drámákat írhatott. Csendben voltak. Maab a vasajtónak dőlve egy rozoga széken és szalmakalapban Nietzschét olvasott feszülten koncentrálva, mikor egy nem figyelmen kívül hagyható hidrogén bombát szellentett.

Kósza döbbenet uralkodott el betonkertjükben. Analizátor feszült figyelemmel kémlelte Maab reakcióját. Maab mozdulatlannak mutatkozott. Tovább olvasott, de pár perc elteltével egy halvány szelíd mosoly suhant át rajta. Nagyapa mosoly volt, eztjólmegcsináltad mosoly.

Rikoltozni kezdett a csengőjük. Lény volt az és Tahó. Ittasak voltak és becsörtettek:

-Nem tudod már kimagyarázni magad abból, amit mondtál, he?!- kötöszködött Tahó Maabal.

-Azt mondják a pia nem old meg semmit és EZ NEM IGAZ! Értitek? Leblokkolok, értsétek meg-replikázott Lény.

Hogyan definiálnád a leblokkolást?- érdeklődött Analizátor.

Tahóra analizátor recsegő orrhangja kijózanítólag hatott. Hirtelen felismerte, hogy hol is van. Hiszen ezek az emberek Tirpákiából jöttek, mert nem vették fel őket pszichóra, azóta pedig a vasajtó mögött maszekba gázolnak át az embereken körültekintő aprólékos óvatosággal kitapogatva gyenge pontjaikat.

Szedjétek össze magatokat indulunk poharazni!-jött a mentőnek nem mondható, de ötlet Tahótól.

A maszkunk mögé töltünk?- érdeklődött Baba.

Nyilván.


Futó ismeretségek, akárhol akárkivel- dünnyögött az ötlet hallatán Maab - hiszen semmi sem tudja biztosítani, hogyha holnap felkelek, történi fog valami.


Kiléptek a vasajtón és valóban nem történt semmi. Fogyasztottak és Lénynek köszönhetően senki nem süllyedt el a pszichoanalízis avagy teleregény mélységeiben, sőt Tahón egy pillanatig valóban átsuhant az érzés, hogy értelmes beszélgetést folytatnak. Tahó a végére nevetésre vetemedett, őszintén és felszabadultan idegesen vihorászott. A fogai már nem zavarták viszont megjelent Héjanász. Sovány volt, mint egy Auschwitz kép és állandóan remegett. Tahó mosolya a gyomrából csúszott föl az arcára egy szoros mosoly képében. Analizátor érdeklődve figyelte. Tahó közben Héjanász cipőjét nézte, 43-as volt, ha izgatott lett 44-es. Tahó szerette, de Héjanásznak csak egy pulóvere volt. Sosem rohadt le róla. Ismeretlen természettörvény - igyekezett felülemelkedni Tahó.

-Jól vagy???-idegeskedett a válasznélküliségben Analizátor.

Tahó és Héjanász feszülten figyelték egymást és közben állandóan valami mást is csináltak. Beállt köztük a csend, késsel sem lehetett felszakítani és megint újra kellett gondolniuk egymást. A lányos kecsességet, a bőrön átfénylő bordákat, egy sűrű fekete hajat, a visszafogottság vonzását amiből a hiúság születik, na és a többit. Agresszívak voltak, de ennek semmi jelét nem mutatták, ők voltak a kéz, amely tűri, hogy megfogják, de közben elutasítóan viselkedik.

Közben Tahó fél füllel hallotta, ahogy Maab, már tájszólással nevetgélve körülményeskedik.

Apám is tirpááák volt, nagyapám is tirpááák vót, szerencsére én nem lettem az.

Mázli!- válaszolta egy hang.

Az istenért mondj már valamit!!! - könyörgött Analizátor Tahóhoz.

Hazamegyek.


Tahó kézen fogta Héjanászt és együtt hazamentek. Maab aznap esti utolsó szava Jolánhoz a „veszettség" volt.