A szobámon csörömpölő villamosok robognak keresztül. Ajtók csapódnak. A lépcsőházban valaki jön. Állandóan jön. Jön, jön, jön. Itt van, sokáig áll, megy tovább. A szomszédból, a szocialista besúgó vékonyságú falakon át fojtott lárma szűrődik felém. Kutyaugatás.

Lármaéj és ellentéte az iszonyatos csend, ami egy leomló fal után következik be. Mondani akarok valamit, de mikor ott ülök az üres gép fölött, megdermedek. Látni tanulok. Rosszul megy. Erről a belső tájról eddig nem tudtam semmit. Ugyanis Tahó egy nyárvégi másnapos délután meghalt. Megölte őt egy szeretet, amit nem várt, mégis megkapott, már nem lehetett sírással elintézni a dolgot, és az istenadta kivetette magát a tizedikről.

De minek is meséljem el, hogy más vagyok, hogy nyugodtabb vagyok, hogy boldogabb vagyok, hogy végtelenül erős vagyok a szabadság gyakorlására, hogy felnőttesebb vagyok és felszínesebb?

Igen, a seggem már asszonyos. Már világosan látom, az élet nem a legfőbb jó. A sok rossz közül, a legrosszabb a hiba. Ha megváltozom, nem az vagyok, aki voltam, s ha más lettem, mint voltam, nyilvánvaló, hogy nincsenek ismerőseim. Hogyan írjak idegeneknek?

- Idegen vagy!
- Hidd el semmi sem történt, és mégis csak azért tudlak megérteni,
mert bennem is valami olyasmi történt ami, lassan mindentől elválaszt
és eltávolít. Ha szeretni foglak eloldozol?
- Ha szeretni foglak magamat kötözöm le!
- Húzd be a függönyt Tahó!

Vannak, akik ugyanazt az arcot hordják éveken át. Mások, mint én, félelmetes gyorsasággal váltogatják őket. Az utolsót pár nap alatt
elhordják, elkoptatják, elvékonyítják, és lassacskán előbukkan, ami alatta van, vagyis a semmi. Elég tragikus. Adjatok nekem nevet! A
halál már nem az emberekhez tartozik, hanem a betegségekhez. Ugye ez a tüdőbajos pír az emberiség arcán?

Csendben tettem-vettem körülötte, összeszorított fogakkal hallgattam, hallgattam az elhatalmasodó félelmét, ráül a mellkasára és
összetöpörödik alatta, közben teregetem a bugyijait és hallgatom kárörvendő nevetését, ami úgy buggyan ki a száján, mint nyitott sebből
a genny. Kétségbeesetten kapaszkodunk az élet felszínébe. Ő megdermedt az iszonyattól, hogy hamarosan minden értelmét veszti, hogy nemcsak tőlem, hanem mindentől eltávolodik, kopár halántékán a megmaradt hajlehervadt, sárga fülei még jobban elnyúltak, és ebben a végső feszült csendben már nem is védekezett.

Apám sírt, mikor megtudta, hogy meghalt. A Bergman-jelenet a nappaliban játszódott. A magánytól szürke, szemölcs borította teste
rázkódott. Valahol egy távoli hangszóróból a Boci boci tarka csendült fel erőszakosan, felkúszott a tizedikre, bezúdult az ablakon és
könyörtelenül molesztálni kezdte a tárgyakat, Apámat is. Kicsit megszeppent, aztán egy utolsó rohamban mégis a dalocska alá sírt. Egy
mogyorót helyeztem Apám elé, hátha megnyugszik, és ő tényleg elcsendesedett. Szipogva bontogatni kezdte a mogyorót és egy lárva
mosolyt küldött felém. Véget akartam vetni a jelenetnek. Valahol egy félhangtól hamis lett az egész. A dal volt-e, apám, vagy az én
hallgatásom, nem tudom, esetleg a mogyoró, vagy a visszafordíthatatlan múlt, amiben nem adtunk egymásnak szeretetet? És mégis eszembe jut, mikor a kerületbe érkezett a vidámpark és könyörögtem, hogy adjál pénzt dodzsemre és te nagy nehezen végül ráálltál és a testvéreim lenéztek, mert képes voltam könyörögni és én mégis örültem mert egy köztünk lévő titkos kapcsolat bizonyítékát láttam abban az aprópénzben. És emlékszem, vagy tizenöt évvel később láttam egyszer a felém sugárzó szánalmat a szemedben még ha nem is mondtál semmit és akkor mégiscsak úgy tűnt, hogy nem vagyok egyedül.

Persze nálunk odahaza, ahogy mondani szokták, mindenki lassú, már-már a fogyatékosságig, agyunk nehézkesen lomhán fogja csak föl az életet, mert rettegünk. Szörnyen, rettegünk a változástól, annyira szeretnénk ugyanazon jelentések között maradni, de a megszeretett jelentések könyörtelenül megváltoznak, és mi idegesen remegünk. Csak egy februári viharos téli éjszakán, mikor mindannyian felébredünk és orrunkat a dupla ablak üvegéhez nyomjuk és hallgatjuk a földszinti kocsmából felszüremlő kocsmazajokat, uralkodik el rajtunk a hömpölygő kétségbeesés, hogy aztán nappal megújulva kapaszkodjunk az idegességünkbe. Mi mindannyian mediterrán külsőbe zárt északi emberek voltunk. Ha szerelmesek lettünk ahelyett, hogy elmentünk volna a szeretett illetőhöz, érzéseinkkel bezárkóztunk a szobánkba, írogatni kezdtünk, ízlelgettük a betegségünk és csak ha már végképp elteltünk vele mentünk el a szeretetthez, hogy feltárjuk titkainkat és hogy talán megváltást nyerjünk.

De ez mégsem egy verbális simogatás. Ez egy üres hely az asztalnál, egy gőgős riadt magány, amiben nem engedik, hogy gondolkozzam és Tahó tényleg meghalt és talán tahó volt, de talán tahóságában is emberibb, mint én és lehet, hogy ez az utolsó arcom, de csak egyetlen lépés és nyomorúságom az üdvömmé válik, de ne zavarjátok meg a szegény embert, amikor gondolkodik, talán mégiscsak eszembe jut a név, amit keresek.