2007-ben jött ki ez a nem éppen Hollywood-kompatibilis címmel rendelkező film Amerikában (The American Ruling Class, r.: John Kirby), majd nemzetközileg is, és - ahogy az várható volt - szinte semmi visszhangot nem keltett, leszámítva a dedicated balos arcok körét talán. Egy olyan kultúrában, mint az amerikai, ahol a politikai identitás magját adja az egalitárius hazudozás és a rendkívül oligarchikus társadalmi valóság együttélése a film talán sokak számára revelatív lehetett (volna - ha látták volna), nekünk, a Birodalmon kívüli lúzereknek meg azért volt az, mert sose volt (és nem is lesz) diplomaosztónk a Yale 300 éves zöld gyepszőnyegén és a Goldman Sachs manhattan-i székházában sem nagyon szoktunk járni. A film címében is tartalmazott tézissel (miszerint van amerikai uralkodó osztály, duh!) nem fogunk vitatkozni, ne fárasszuk már egymást, mindenki megnézheti a FED hivatalos adatait a társadalmi vagyon “eloszlásáról” arrafelé (ie.: nem oszlik el, kb. 1-5% kezében van mind). 
A sztori maga és a kellékek akkor már sokkal érdekesebbek: a film amolyan luciferi narrátora és egyben ötletgazdája Lewis Lapham, a Harper’s (kőbalos és ugyanolyan keményen művelt-arisztokratikus amerikai havilap) egykori főszerkesztője, aki a Yale-ről kijött két jóképű, cuki WASP srácot kalauzol végig az amerikai társadalom csúcsain (néhány szakadékba is leereszkedve), bemutatva nekik, hogy mi is az amerikai uralkodó osztály. Ja, a film amúgy egy elkárhozás-történet: az egyik srác (a WASP-abbik) egyből a Goldman Sachs-hez megy dolgozni (pár haverja a Bear Stearns-höz [azóta csődbe ment háháhá!!], még a pénzügyi válság előtt vagyunk, lol!), a másik pár hónapi önmegvalósítás/(fiktív) lázadás/írói álmodozás-lúzerkedés (in practice: pincérként melózik szeginy) után köt ki ugyanott, de még látjuk amint fényes karrierjének már első másodperceiben szépen elszenesedik a szíve az istenadtának. Az amerikai baloldal több prominense is megjelenik, pl. Doug Henwood, Barbara Ehrenreich vagy Kurt Vonnegut. Megnézzük azt is, hogyan szenvednek ebben a csodás posztindusztriális piacgazdban a nickel-and-dimed amerikai proletárok, akiket Clinton szépen befegyelmezett a workforce-ba, és le a welfare-ről (amin amúgy sem voltak rajta, vö. a mi derék “Charles Wind-tervünkkel”).
És persze beszélünk az Ivy League-en oskolázott gazdasági és politikai elit számos tagjával. Ők a főnökök, igen, ezen nem nagyon van mit ragozni. Akkor? Hiszen ez triviális, ergo mit ér epedő kebel e limók ormán? Alapvetően a film teljesen jó, van benne sok édesbús zene, lehet sírni, nevetni, meg minden. Na de azért egy kicsit mégis hadd kekeckedjünk. A vicces (vagy bosszantó) az, hogy a derék amerikai balosok gyakran kb. tükörképét adják az ottani kapitalizmust (többek között) egybetartó legitimációs ideológiának: míg az utóbbiban “it’s the best goddammed country in the world!” és Amerika a land of opportunities, és nincs-még-egy-olyan-mint-mi (+az ezzel járó imperialista-triumfalista hisztériák és kampányok), addig az előbbiek gyakran mindent az amerikai állam agresszivitásából, az USA imperializmusából vagy esetleg az ország kulturális sajátságaiból próbálnak levezetni. Így aztán, ha az értékválasztást elvesszük, Amerika már megint kivételes és érthetetlen lesz - csak éppen kissé gyűlöletes. És - ebben az esetben - nyilván mintegy “leváltható” is: ha az “Empire falls” (szól a film alternatív, happy ending befejezésének a dala), akkor vége a globális mizériának és ölelni fogja egymást boldog-boldogtalan szerte a földgolyón. A film fő sátánja pedig James Baker, a volt republikánus külügyminiszter és pénzügyér, aki szerint “alapvetően jó dolog”, hogy az USA hadiköltségvetése nagyobb, mint az összes többi országnak együtt (már nem sokáig...), mert Amerika alapvetően “is a force for good”. Hogy lehet ilyet mondani!! - halljuk idáig sok bleeding heart liberális (amerikai értelemben liberális, nem hírszerzős) college kid kiáltását. Egyszóval (a film szerint) nem az amerikai militarizmus következik a világkapitalizmusból (és ezen belül az amerikai tőkés társadalom bonyolult osztály- és etnikai viszonyaiból), hanem fordítva: a Setét Birodalom miatt szív az egész világ. Hát ez nem túl szerencsés sem elemzésnek, sem egy - feltesszük - “harcra fel!”-szándékkal készített film végszavának, mi úgy hisszük. (Hiszen - példának okáért - Baker-nek, ha úgy vesszük, igaza van: az USA nemzetközi fellépése valóban sok szempontból sokkal pozitívabb mint az egykori európai gyarmatosítoké volt. Na nem mindig.)
Művelt újvilági balos barátainkra mindig számíthatunk ha szellemességet, frisseséget és - egy kicsit néha naiv - jószívűséget akarunk. Ez mérhetetlenül üdítő a szívrohasztó kelet-európai cinizmus után, amely persze sokkal tudatlanabb és ebben az értelemben milliószor naivabb, mint akár egy vidáman csápoló, “gazdasági demokráciát” követelő, populista Michael Moore. Már majdnem kiszaladna a szánkon a haza- és NYENYI-áruló mondat: “Be jó is lehet amerikainak lenni”! Ez az érzés persze most is megvolt és végül csak ajánlani tudjuk összességében a filmet.
De azért akkor is: egy kicsit nemzetközibb perspektívát már, elvtársak!