mondhatnánk, a tragédia hiánya.
Kezdetben ugyanis volt a te, volt az
ott, volt a napsütés, volt a teameleg, volt a tavasz, volt az erdő,
volt a beszélgetés, a tréfálkozás, volt a mindenféle érdeklődés
mindenféle dolog iránt, volt az egyetértés, az édesség, a szépség, volt
a kellemes szél fújdogál és az emberek mosolyognak, aztán egyszercsak a
te-ből ő lett, az ott-ból itt, a napsütésből eső, a teamelegből
jéghideg, a tavaszból tél, az erdőből mocsár és a földre szegezzük a
tekintetünket és a legszívesebben imádkoznánk, csak nem tudjuk kihez és
miért, közönyösek lettünk és hallgatagok, mindentől félünk, betegek és
fáradtak vagyunk és az istennek se tudjuk fölemelni tekintetünket a
földről. Nos akkor mégis mi történhetett, jött egy-két hajléktalan,
anyád messze van, szakdolgozatot kéne írnod...voltaképpen nem történt
semmi, tényleg szóra sem érdemes, valamit vártunk, valami egy picit
megdöbbentett, valamiben egy kicsit csalódtunk-semmi, semmi az egész,
semmi okod a szomorúságra és mindent összevéve, vagyis azt is, hogy jól
tudod, semmi okod a szomorúságra, mégis mindenből, de mindenből eleged
van. Nem halt meg a szerelmed, nem érzed a halál leheletét beteg
testeden, megvan minden végtagod, nem állsz kemoterápiás kezelés
alatt, nem tudsz róla, hogy AIDSes lennél, nincsenek beteges
leküzdhetetlen aberrációid, nem vagy egyedül, vannak barátaid, nem vagy
fogyatékos, csak talán ostobaságot és álnokságot észleltél
szerelmeden, aljasságot látsz a barátodon, közömbös aki neked nem
közömbös, közömbös vagy azzal, aki nem közömbös, anyád fél szembe nézni
az igazsággal, sok mindent nem ismersz és ezért nem mersz megszólalni,
apád magányos pesterzsébeti, észreveszed anyádon az öregség jeleit, a
nővéredtől eltávolodtál, szóval valami kicsúszott a kezünkből valami
nem sikerült, ami talán nem is volt fontos, valami nem sikerült, csak
egy kicsivel lettek szürkébbek a dolgok, csak egy kicsit utáljuk
jobban az embereket és magunkat, csak egy kicsit érezzük nehezebbnek
az életet, csak egy picit hallgatunk több Portisheadet és Twin
Peakset, csak egy csippetnyi Schopenhauer. Együttvéve semmi. Aztán
szépen összeroppansz a semminek a súlya alatt. És akkor megérted
végre, hogy kiállhatjuk hősiesen a sors nagy csapásait, a halált a
pusztulást, a bukást, a világháborút, lehet küzdeni és elpusztulni. De
senki nem hős a tűszúrásokkal szemben, az unalommal szemben, a
pitiánerséggel szemben, egyszer kétszer tehetünk úgy, mintha nem
törődnénk vele, mintha nem is volna fontos, de egy-két tűszúrás,
egy-két hét unalom, egy tucat pitiánerség után elmegy a kedvünk minden
hősiességtől. Tehetetlenek vagyunk a kis fájdalmakkal szemben, mert
eleve kizárják a hősiességet és ezért ezek lesznek a legsúlyosabb
fájdalmak, védtelenek vagyunk. Fájdalmunk minden esetben gyengeség
lesz avagy kisvárosi erőltetett mű-demencia és motyogunk és nem bírunk
fölébredni és motyogunk és nem akarunk fölébredni és motyogunk és úgy
teszünk, mintha nem ébrednénk föl és mégis végül felébredünk és ez
nevetséges dolog. Talán ha hősiesek akarunk lenni, legyen az
optimizmus a mi hősiességünk, de Tahó idáig még nem jutott el.