Őszintén szólva némi, hazánk sokat emlegetett „országizsámát” érintő félelemmel közelítettünk a megemlékezők gyülekezőhelye, a Versailles-i kastély főbejárata elé: ez mégiscsak egy turisták által igen frekventált hely, ahol a Kossuth-tér” szellemisége talán nem a legjobb országreklám lett volna.
Meg kell vallanunk utólag őszintén, hogy kellemesen megkönnyebbültünk: a dolog jóval kevésbé volt kínos, mint gondoltuk volna. Előítéleteinkre jellemző, hogy mikor a kastély főbejáratánál felkéredzkedtünk egy Békéscsabáról érkező buszra – be kell vallanunk, hogy inkognitónkat megőrizve: távolról sem félelemből, hanem mert korán reggel nem éreztük magunkat elég erősnek nemzetpolitikai viták megvívására -, titkon számítottunk rá, hogy némi házi borral, vagy pálinkával megkínálnak bennünket, de semmi ilyesmi. Be kellett látnunk, hogy „Trianon” egyszerű szubkultúrává vált: a buszon ugyanolyan emberek ültek, mint jómagunk, normálisak, kedvesek, segítőkészek, csak éppen ők ennek a szubkultúrának tántoríthatatlan hívei. Magán a megemlékezésen is a lehető legvegyesebb társaság vett részt: csinos fiatal lányok, párizsi magyar polgárasszonyok, falujukból, kisvárosukból – talán Párizst is látni kívánó – érkező „egyszerű emberek”, fiatal srácok, egyenes derekú decens öregurak. 
Még arról sem volt teljes egyetértés, hogy most megemlékezni, gyászolni érkeztünk, vagy jelezni, hogy „visszavesszük!”. Igaz, ezt a kételyt a már a Trianon kastély előtt beszédet mondó Gaudi-Nagy Tamás parlamenti képviselő (jelen volt még Morvai Krisztina és a „Kossuth-téri” Gonda Tamás is) hamar eloszlatta, aki lényegében egy tökéletes revizionista beszédet tartott, mely szerint ”addig nem lesz béke Európában”, míg igazságot nem szolgáltatnak Magyarországnak. Ennek kissé lágyabb változatát adta elő Patrubányi is, aki ismertette a MVSZ állapontját, amely az „Igazságot Magyarországnak, igazságot Európának” címet viseli, melynek valódi értelmével úgy hisszük nem csak mi nem vagyunk teljesen tisztában.
Az esemény egyébként érdekes, a Trianon-folklór minden elemét felvonultató kulturális műsorral indult, melyről nem kis büszkeséggel állapíthattuk meg, hogy búsulásban továbbra is a világelsők közé tartozunk. A megemlékezők előtt felolvasták Henry Bogdan francia történész levelét is – akinek Magyarország történetéről szóló munkája talán a témáról szóló legismertebb ismeretterjesztő francia könyv -, amely az elfogultságára elég annyit mondani, hogy a levél egy Tormay „Cecília” (attól tartunk, hogy a levelet fordító nem tudta, hogy Tormay valóban Cécile volt) idézettel kezdődött. Tüzes beszédet mondott még Rácz Sándor, aki manapság a Világszövetség tiszteletbeli elnöke és aki igen hosszú utat járt be az 56-os munkástanácsoktól a „Vesszen Trianonig”...
Hogy örömteli eseményről is beszámojunk – a jobbikos kemény-magot leszámítva- úgy tűnik, hogy lassan elmúlik az árpádsávos zászlók igen érthetetlen divatja, lassan újra egyértelmű többségbe kerülnek a magyar zászlók. A kemény magot ezen kívül a Hatvannégy Vármegye Mozgalom és a „nemzeti érzelmű motorosok” brigádjai alkották, utóbbiak motorjaik nélkül (melyeket a kastély parkolójában kellett hagyniuk) őszintén szóva jóval kevésbé tűntek „virilnek”.   
A „nemzeti érzelmű motorosokról” jut eszünkbe, hogy szóba elegyedvén a „ránk vigyázó” kastélybéli biztonsági őrrel, megpróbáltuk megértetni vele mi is ez az egész (főleg azt nem nagyon értette, hogy miért van nekünk két himnuszunk, hiszen természetesen a székely himnuszt is elénekeltük), meg kell mondanunk, hogy sikerült vele megértetnünk a magyar nép fájdalmát. Ellenben ezt a motoros szervezetet nem tudta hova tenni: „Miért, Önöknél vannak nem nemzeti érzelmű motorosok is?” Ekkor mind a ketten feladtuk.    
Egyébként a kastély üzemeltetői délig adtak engedélyt a demonstrációra, azaz addig míg maga a kastély zárva tartott, így nem sok francia lett gazdagabb ezzel az élménnyel. Aki elhaladt a hatalmas park ezen szegletében, az is csak pár pillantra kapta fel a fejét: igaz is, egy jó francia tüntetéshez képest a dolog igen békés, majdhogynem színtelen volt. A megemlékezés végül a versailles-i székesegyház előtti téren zajló imával zárult.
Mit mondhatnánk még? Adjon az isten! Talán picivel szebb jövőt.