„A munkástanácsok megjelenése volt a proletármozgalom legmagasabb szintű megvalósulása a 20. század első negyedében, de vagy észrevétlen maradt, vagy álruhába bújtatták, hogy tűnjön el, együtt minden maradványával a mozgalomnak, melyet a kor teljes történelmi tapasztalata megtagadott, és szemétre dobott.”(Guy Debord)
Érdekes történelmi egybeesés, hogy március tizennyolcadika egyszerre a Párizsi Kommün első, és a Kronstadti Kommün utolsó napja. Ha 1917 október huszonötödikét (november hetedikét) egy katonai puccs kitörésének napjának is tartjuk, mely megdöntötte Kerenszkij „mérsékelt”, burzsoá kormányát, nem tagadható a tény, hogy bizony ezt megelőzően valódi társadalmi forradalom zajlott le az országban. A puccsot megelőző hónapokban, a szovjetek (munkás-, katona- és paraszttanácsok) átvették a hatalmat a gyárakban és elsöpörték a burzsoá rendszer gazdasági és társadalmi alapjait. A katonatanácsok és bizottságok teljesen dezorganizálták a cári hadsereget, vidéken a parasztok kollektívan kisajátították és közösen kezdték el művelni a földeket. A munkások és parasztok Októbere idején a jelszó minden kétség nélkül a „Föld a parasztoké, a gyár a munkásoké” volt, a helyi szovjetek, a katonák, a munkások és a parasztok kezébe ment át minden hatalom.
A bolsevik ellenforradalom
Ekkor három egymással összebékíthetetlen erő harca zajlott: a reakció erejéé, a fehérek hadseregéé, kik restaurálni akarták a cárizmust, a „munkásállam” keretében egy irányított társadalom híveié és a népi dinamikus mozgalom erejé, mely a munkásönigazgatás tervének hordozója volt. A történelem mutatta meg, hogy a társadalmi öigazgatás és az állami irányítás között nem lehetséges kompromisszum. A bolsevikok hatalomra keülésük után azonnal hozzáláttak a híres „proletárdiktatúra” rendszerének felállításához, amely természetesen nem jelentett mást, mint a Párt diktatúráját. Ahogy a XII. kongresszusokon foglamaztak: a munkásosztály diktatúrája nem lehetséges, csak egy élcsapat, azaz a Kommunista Párt irányítása alatt. A valódi munkásszervezeteket megszüntették, 1918 áprilisában az összes moszkvai anarchista csoportot betiltották, mintegy 600 anarchistát börtönbe vetve. Az új hatalom bevezette az üzemekben a munka militarizálásnak, katonai szervezetben való irányításának rendszerét, mellyel milliókat itélt egyszerű végrehajtó szerepre.
A munka militarizációja és a vörös fasizmus
A munkafegyelem megerősítése és a hadsereg jelenléte egyenesen az üzemeken belül számos ellenállást váltott ki, melyek szervezőit „ellenforradalmároknak”, szabotőröknek, kémeknek ésatöbbinek bélyegezték. Lenin és a bolsevikok számára a parasztság képtelen volt a forradalmi tudat kifejlesztésére, ezért őket alávetették a „munkásállamnak”. A Vörös Hadsereg szisztematikus rabló-hadjáratokat folytatott vidéken, kialakítva ezzel a „város-vidék” mesterséges ellentétének miliőjét. A parasztsággal kötött szövetség helyett, akik szintúgy résztvettek a cárizmus visszatérése, a fehérek ellen vívott harcban, sutba vágták a „Föld a parasztoké, a gyár a munkásoké”-elgondolást és valóságot hadüzenetet intéztek a parasztok ellen. Mikor az ellenforradalmi veszély elhárult, fegyveres felkelések törtek ki a bolsevikok ellen az egész országban (melyek közül a leghíresebb a Makhnovcsina anarchista mozgalma volt): 1921 februárjában – tetát egy hónappal a kronstadti felkelés előtt – a bolsevik poltikai rendőrség, a Cseka 118 paraszt-felkelést tartott számon.
Munkás forradalmi sztrájkok 1921-ben
Fontos számba venn ezeket a megmozdulásokat, hogy lássuk a lázadás erejét, melynek nem volt más célja, mint a „harmadik forradalom”: a valódi társadalmi, szocialista forradalom!
Valójában éppen akkor amikor a forradalom győzőtt a polgárháborúban, akkor vált a munkások számára nyilvánvalóvá, hogy a forradalom eredményeit egyszerűen ellopták tőlük. Az éhinség általánossá vált: öt millió kétszázezerre becsülik 1921 telén az éhségtől és a hidegtől meghaltak számát az országban, miközben a hatalom apparátcsikjai a legkülönbözőbb privilégiumokat élvezték. A kormány január huszonkettedikei rendelete, mely egyhamradra csökkentett le a kenyéradagot, szikra volt a lőporos hordóban. A sztrájkokat és a munkásmegmozdulásokat a Vörös Hadsereg és a Cseka speciális alakulatai vérbe folytották, miközben a mozgalom Péterváron egyre nagyobb mértéket öltött.
A bolsevikok minderre sortűzzel és letartóztatásokkal válaszoltak. A még szabadlábon levő mensevikeket, eszereket (szociálforradalmárokat), anarchistákat a már a munkásokkal teli börtönökbe vetették.
A kronstadi matrózok felkelése
A pétervári események híre hamar megérkezett Kronstadtba, az első pétervári sztrájkok vérfefojtása hamar megértette a kronstadti munkásokkal is, hogy a hatalom beavatkozásával kell számolniuk, ha folytatják a sztrájkot. A bolsevikok a kronstadti munkások munkába való visszakényszerítésével példát akartak statuálni az egész ország számára...A matrózok mindennek ellenére delegátust küldtek Pétervárra, hogy informálják a hatalmat a felkelés valódi jellegéről.
Március elsején egy hatalamas, mintegy 16.000 embert tömörítő munkásgyűlésre került sor Kronstadtban, ahol a kormány küldötteit éles kritikával illették és elfogadták, a később híressé, Kronstadt „politikai testamentumává”, váló határozatokat. A Párt központi bizottsága, elsősorban Trockij és Zinovjev vezetésével azonnal ellenforradalmi felkelésnek, külföldről pénzelt lázadásnak minősítette a kronstadi munkásfelkelést. Lenin is a következőt írta a korban: „Teljesen egyértelmű, hogy mindez az eszerek és a külföldi fehérgárdisták műve (...), tipikus kispolgári anarchista mozgalom”.
1921. március 2-18: a Kommün
Március másodikán minden katonai csapat és gyár mintegy háromszáz képviselője összeült, hogy kidolgozzák az új szovjet-választások rendszerének alapjait. Ez a Kommün valódi kezdete. Március harmadikán jelent meg az Izvesztyija („Hírek”), a Kommün napilajpa, mely teret engedett a felkelők legkülönfélébb nézeteinek.
Az elkövetkező tíz fáradságos napon és éjjelen a munkások és a matrózok tartották a várost a három oldalról érkező ágyútűz, a légi bombázások ellenére. A Kommün idején, az anarchista és szocialista Pétervárt a bolsevikok megtizedelték: a Cseka latartóztatott mindenkit, aki a munkásfelkeléssel szimpatizált és betiltotta az egy főnél (!) nagyobb összejöveteleket...
A hatalom Kronstadt térdre kényszerítésére kénytelen volt a kormány propagandája és a Párt iránti vakhűség által befolyásolt speciális katonai alakulatokhoz fordulni. Mégis, a Vörös Hadsereg vezékarának igen komoly gondokkal kellett szembe néznie: az első roham idején százával álltak át a katonák a felkelők oldalára, egész csapattestek tagadták meg az engedelmességet. Végig az ostorm idején ezek a jelenségek érezhetőek voltak: a helyszínre küldött csapatok lassan megértették mire akarják felhasználni őket és hogy mit is követelnek valójában a kronstadtiak. A legdurvább fegyelmezési eszközöket kellett bevetni a „nem engedelmeskedő” csapatokkal szemben: sok században nem is tizedleni, hanem ötödölni kellett a parancsok végrehajtása érdekében. A támadások idején, hogy megakadlyozzák a csapatok visszavonulását, „megbízható elemeket”, azaz csekistákat és Párt apprátcsikjait kellett a támadó csapatok mögé vezényelni, akik a legkisebb hezitálás nélkül tüzet nyitottak a visszaforduló katonákra.
Március tizenhatodikán érkezett meg a parancs, hogy az erődöt el kell foglalni, kerül, amibe kerül. Amikor a kormánycsaatoknak sikerült behatolniuk Kronstadtba, kemény utcai harcok bontakoztak ki. Az éhségtől, a tíz napos szakadatlan küzdelemtől, a muníció-hiánytól szenvedő felkelők végül az erődből való kitörést határozták el: közülük nyolcezernek sikerült Finnország felé elemnekülnie. Őket később fogták el, lőtték agyon, vagy zárták munkatáborokba.
Ha a harcokban elesett felkelők száma viszonylagosan alacsony volt (legalábbis a Vörös Hadsereg veszteségeihez képest), annál inkább megugrott a számuk a véres megtorlás idején. A bevonuló katonák az utcákon üldözték a munkásukat, a sebesülteket pedig a helyszínen azonnal agyonlőtték. Gyibenko, a kormány által kinevezett új kronstadti parancsnok, csak az első napot illetően 900 kivégzésről adott hírt, míg a „rend” az erődben helyreállt. A kronstadti matrózok kínos tanúkká váltak a bolsevikok számára, hogy hogyan is működik igazából a „proletárdiktatúra”. Ennek következtében egyszerűen a létezésük, a túlélésük is azzal a veszéllyel járt a Párt számára, hogy „megfertőzik” az ország lakóit, azzal hogy egyszerűen beszámolnak a felkelésük valódi jellegéről.
Kronstadt politikai jelentése
A kronstadti felkelők célkitűzése vitathatatlanul a „harmadik forradalom” volt. Harmadik, azaz az első, a cárizmus, a feudalizmus, az autorácia, a második, azaz a burzsoázia, a parlamentarizmus és a kapitalimus ellen vívott forradalom betetőzése. A harmadik forradalom a pártbürokrácia diktatúrája, az államkapitalizmus ellen zajlott, célja a tanácshatalom megteremtése volt. Ha a kronstadtiak nem voltak hajlandók alávetni magukat Trockij és hóhérsegédei ultimátumainak, azt éppen azért tették, mert az utolsó pillanatig abban bíztak, hogy a felkelésük kirobbantja ezt az új társadalmi forradalmat.
A mozgalom forradalmi és anarchista jellege tehát aligha tagadható, de hogy megértük Kronstadt valódi jelentését messzebbre kell mennünk. A felkelés vérbe fojtása az orosz forradalom döntő fordulatát jelenti, hiszen a bolsevizmus végső megszilárdulását hozta magával. Leninnek sikerült kihasználni a kronstadti munkások lázadását arra, hogy leszámoljon a Párton belüli ún. Munkásellenzékkel és hogy elkészítse az „Új Gazdaságpolitika”, a NEP első lépéseit. Mindez nem lett volna lehetséges, ha a kronstadti lázadás leverésével nem szabadul meg a forradalmi proletaritáus utolsó képviselőitől.
Tekintve fennállásának viszonylag rövid idejét és teljes izolációját, a Kronstadti Kommün nem jutott el a társadalmi forradalom olyan szintű elmélyüléséig, mint a Makhnovcsina, vagy az 1936-37-es spanyolországi forradalom. Mégis, a forradalmi osztály felkelésének spontaneitása és tisztasága példát mutat minden valódi anarchista küzdelem számára.
Ekkor három egymással összebékíthetetlen erő harca zajlott: a reakció erejéé, a fehérek hadseregéé, kik restaurálni akarták a cárizmust, a „munkásállam” keretében egy irányított társadalom híveié és a népi dinamikus mozgalom erejé, mely a munkásönigazgatás tervének hordozója volt. A történelem mutatta meg, hogy a társadalmi öigazgatás és az állami irányítás között nem lehetséges kompromisszum. A bolsevikok hatalomra keülésük után azonnal hozzáláttak a híres „proletárdiktatúra” rendszerének felállításához, amely természetesen nem jelentett mást, mint a Párt diktatúráját. Ahogy a XII. kongresszusokon foglamaztak: a munkásosztály diktatúrája nem lehetséges, csak egy élcsapat, azaz a Kommunista Párt irányítása alatt. A valódi munkásszervezeteket megszüntették, 1918 áprilisában az összes moszkvai anarchista csoportot betiltották, mintegy 600 anarchistát börtönbe vetve. Az új hatalom bevezette az üzemekben a munka militarizálásnak, katonai szervezetben való irányításának rendszerét, mellyel milliókat itélt egyszerű végrehajtó szerepre.
A munka militarizációja és a vörös fasizmus
A munkafegyelem megerősítése és a hadsereg jelenléte egyenesen az üzemeken belül számos ellenállást váltott ki, melyek szervezőit „ellenforradalmároknak”, szabotőröknek, kémeknek ésatöbbinek bélyegezték. Lenin és a bolsevikok számára a parasztság képtelen volt a forradalmi tudat kifejlesztésére, ezért őket alávetették a „munkásállamnak”. A Vörös Hadsereg szisztematikus rabló-hadjáratokat folytatott vidéken, kialakítva ezzel a „város-vidék” mesterséges ellentétének miliőjét. A parasztsággal kötött szövetség helyett, akik szintúgy résztvettek a cárizmus visszatérése, a fehérek ellen vívott harcban, sutba vágták a „Föld a parasztoké, a gyár a munkásoké”-elgondolást és valóságot hadüzenetet intéztek a parasztok ellen. Mikor az ellenforradalmi veszély elhárult, fegyveres felkelések törtek ki a bolsevikok ellen az egész országban (melyek közül a leghíresebb a Makhnovcsina anarchista mozgalma volt): 1921 februárjában – tetát egy hónappal a kronstadti felkelés előtt – a bolsevik poltikai rendőrség, a Cseka 118 paraszt-felkelést tartott számon.
Munkás forradalmi sztrájkok 1921-ben
Fontos számba venn ezeket a megmozdulásokat, hogy lássuk a lázadás erejét, melynek nem volt más célja, mint a „harmadik forradalom”: a valódi társadalmi, szocialista forradalom!
Valójában éppen akkor amikor a forradalom győzőtt a polgárháborúban, akkor vált a munkások számára nyilvánvalóvá, hogy a forradalom eredményeit egyszerűen ellopták tőlük. Az éhinség általánossá vált: öt millió kétszázezerre becsülik 1921 telén az éhségtől és a hidegtől meghaltak számát az országban, miközben a hatalom apparátcsikjai a legkülönbözőbb privilégiumokat élvezték. A kormány január huszonkettedikei rendelete, mely egyhamradra csökkentett le a kenyéradagot, szikra volt a lőporos hordóban. A sztrájkokat és a munkásmegmozdulásokat a Vörös Hadsereg és a Cseka speciális alakulatai vérbe folytották, miközben a mozgalom Péterváron egyre nagyobb mértéket öltött.
A bolsevikok minderre sortűzzel és letartóztatásokkal válaszoltak. A még szabadlábon levő mensevikeket, eszereket (szociálforradalmárokat), anarchistákat a már a munkásokkal teli börtönökbe vetették.
A kronstadi matrózok felkelése
A pétervári események híre hamar megérkezett Kronstadtba, az első pétervári sztrájkok vérfefojtása hamar megértette a kronstadti munkásokkal is, hogy a hatalom beavatkozásával kell számolniuk, ha folytatják a sztrájkot. A bolsevikok a kronstadti munkások munkába való visszakényszerítésével példát akartak statuálni az egész ország számára...A matrózok mindennek ellenére delegátust küldtek Pétervárra, hogy informálják a hatalmat a felkelés valódi jellegéről.
Március elsején egy hatalamas, mintegy 16.000 embert tömörítő munkásgyűlésre került sor Kronstadtban, ahol a kormány küldötteit éles kritikával illették és elfogadták, a később híressé, Kronstadt „politikai testamentumává”, váló határozatokat. A Párt központi bizottsága, elsősorban Trockij és Zinovjev vezetésével azonnal ellenforradalmi felkelésnek, külföldről pénzelt lázadásnak minősítette a kronstadi munkásfelkelést. Lenin is a következőt írta a korban: „Teljesen egyértelmű, hogy mindez az eszerek és a külföldi fehérgárdisták műve (...), tipikus kispolgári anarchista mozgalom”.
1921. március 2-18: a Kommün
Március másodikán minden katonai csapat és gyár mintegy háromszáz képviselője összeült, hogy kidolgozzák az új szovjet-választások rendszerének alapjait. Ez a Kommün valódi kezdete. Március harmadikán jelent meg az Izvesztyija („Hírek”), a Kommün napilajpa, mely teret engedett a felkelők legkülönfélébb nézeteinek.
Az elkövetkező tíz fáradságos napon és éjjelen a munkások és a matrózok tartották a várost a három oldalról érkező ágyútűz, a légi bombázások ellenére. A Kommün idején, az anarchista és szocialista Pétervárt a bolsevikok megtizedelték: a Cseka latartóztatott mindenkit, aki a munkásfelkeléssel szimpatizált és betiltotta az egy főnél (!) nagyobb összejöveteleket...
A hatalom Kronstadt térdre kényszerítésére kénytelen volt a kormány propagandája és a Párt iránti vakhűség által befolyásolt speciális katonai alakulatokhoz fordulni. Mégis, a Vörös Hadsereg vezékarának igen komoly gondokkal kellett szembe néznie: az első roham idején százával álltak át a katonák a felkelők oldalára, egész csapattestek tagadták meg az engedelmességet. Végig az ostorm idején ezek a jelenségek érezhetőek voltak: a helyszínre küldött csapatok lassan megértették mire akarják felhasználni őket és hogy mit is követelnek valójában a kronstadtiak. A legdurvább fegyelmezési eszközöket kellett bevetni a „nem engedelmeskedő” csapatokkal szemben: sok században nem is tizedleni, hanem ötödölni kellett a parancsok végrehajtása érdekében. A támadások idején, hogy megakadlyozzák a csapatok visszavonulását, „megbízható elemeket”, azaz csekistákat és Párt apprátcsikjait kellett a támadó csapatok mögé vezényelni, akik a legkisebb hezitálás nélkül tüzet nyitottak a visszaforduló katonákra.
Március tizenhatodikán érkezett meg a parancs, hogy az erődöt el kell foglalni, kerül, amibe kerül. Amikor a kormánycsaatoknak sikerült behatolniuk Kronstadtba, kemény utcai harcok bontakoztak ki. Az éhségtől, a tíz napos szakadatlan küzdelemtől, a muníció-hiánytól szenvedő felkelők végül az erődből való kitörést határozták el: közülük nyolcezernek sikerült Finnország felé elemnekülnie. Őket később fogták el, lőtték agyon, vagy zárták munkatáborokba.
Ha a harcokban elesett felkelők száma viszonylagosan alacsony volt (legalábbis a Vörös Hadsereg veszteségeihez képest), annál inkább megugrott a számuk a véres megtorlás idején. A bevonuló katonák az utcákon üldözték a munkásukat, a sebesülteket pedig a helyszínen azonnal agyonlőtték. Gyibenko, a kormány által kinevezett új kronstadti parancsnok, csak az első napot illetően 900 kivégzésről adott hírt, míg a „rend” az erődben helyreállt. A kronstadti matrózok kínos tanúkká váltak a bolsevikok számára, hogy hogyan is működik igazából a „proletárdiktatúra”. Ennek következtében egyszerűen a létezésük, a túlélésük is azzal a veszéllyel járt a Párt számára, hogy „megfertőzik” az ország lakóit, azzal hogy egyszerűen beszámolnak a felkelésük valódi jellegéről.
Kronstadt politikai jelentése
A kronstadti felkelők célkitűzése vitathatatlanul a „harmadik forradalom” volt. Harmadik, azaz az első, a cárizmus, a feudalizmus, az autorácia, a második, azaz a burzsoázia, a parlamentarizmus és a kapitalimus ellen vívott forradalom betetőzése. A harmadik forradalom a pártbürokrácia diktatúrája, az államkapitalizmus ellen zajlott, célja a tanácshatalom megteremtése volt. Ha a kronstadtiak nem voltak hajlandók alávetni magukat Trockij és hóhérsegédei ultimátumainak, azt éppen azért tették, mert az utolsó pillanatig abban bíztak, hogy a felkelésük kirobbantja ezt az új társadalmi forradalmat.
A mozgalom forradalmi és anarchista jellege tehát aligha tagadható, de hogy megértük Kronstadt valódi jelentését messzebbre kell mennünk. A felkelés vérbe fojtása az orosz forradalom döntő fordulatát jelenti, hiszen a bolsevizmus végső megszilárdulását hozta magával. Leninnek sikerült kihasználni a kronstadti munkások lázadását arra, hogy leszámoljon a Párton belüli ún. Munkásellenzékkel és hogy elkészítse az „Új Gazdaságpolitika”, a NEP első lépéseit. Mindez nem lett volna lehetséges, ha a kronstadti lázadás leverésével nem szabadul meg a forradalmi proletaritáus utolsó képviselőitől.
Tekintve fennállásának viszonylag rövid idejét és teljes izolációját, a Kronstadti Kommün nem jutott el a társadalmi forradalom olyan szintű elmélyüléséig, mint a Makhnovcsina, vagy az 1936-37-es spanyolországi forradalom. Mégis, a forradalmi osztály felkelésének spontaneitása és tisztasága példát mutat minden valódi anarchista küzdelem számára.
