allover.f"A mai antikommunizmus titka a reálszoc és a kommunista elmélet összecsúsztatása, amiben a sztálinisták és öntudatlan utódaik készséges, noha akaratlan cinkosok. A hidegháborús (leginkább liberális) antikommunizmus nem ilyen volt: kimutatta, hogy a kommunista (szerinte „utópikus”) „célok” nem összeegyeztethetőek a reálszoc gyakorlattal, talán megvalósíthatatlanok, tehát a reálszoc (szovjet és kínai) tömb állampárti vezetői hazudnak. A mai antikommunizmus szerint a kommunista elmélet lényege az állami tulajdon, a teljes körű államosítás (szemben a piaccal és a magántulajdonnal; a civil társadalom, a nyilvánosság fölszámolása), tehát a reálszoc a kommunista elmélet adekvát realizálása, tehát - a mai antikommunisták szerint - Sztálin igazat mondott." - Tamás Gáspár Miklós írása az antikommunizmus mai állásaról.
allover.fA kommunizmus mint a kapitalizmus ellentéte – vagyis a bérmunka, az árutermelés, az idegen munka elsajátítása, a termelők és a termelőeszközök elválasztása, a munkamegosztás, az állam és a hierarchia(az intézményes kényszer), az eleven élet alárendelése elleni mozgás – mindaddig fönnáll, ameddig a kapitalizmus. Ha úgy tetszik, a kapitalizmus negatív tükörképe.
A kommunizmus mint örök utópia nem azonos evvel. A kommunizmus mint a magántulajdonnak (különösen a földtulajdonnak és a rabszolgaság különféle formáinak) az ellensége, a szimbiotikus természet fő elemeit közjavakká nyilvánító, az együttműködő, radikálisan egyenlő, intézményesüléstől eltiltott közösség (kommuna) szószólója több ezer éves, és a commons utópiájának mai formáiban most is él. (1)
A kétféle kommunizmus – a marxi kommunizmus és a rousseau-i szocializmus – filozófiailag különbözik, történetileg vegyül. A történelmi szocializmus (azaz a munkásmozgalom a maga pártjaival, szakszervezeteivel, munkástanácsaival, forradalmi közjátékaival) – bár inkább Marxra hivatkozott – , mégis: alapvetően rousseau-i természetű maradt (bár Rousseau maga nem volt szocialista) a magántulajdon, a csere, a profit, a pénz (azaz lényegében az értékforgalom) iránti mély bizalmatlansággal, etatizmussal, a jogi úton kikényszerített, kodifikált, szabályozott jövedelmi és jogegyenlőséggel, újraelosztással, a társadalmi egyensúly szisztematikus eltolásával a vagyontalan osztályok javára.
A munkásmozgalom mindig inkább Saint-Simon és Lassalle követője volt, mintsem Marxé.
Indusztrializmus, militarizmus, etatizmus a hardver oldalán, pozitivizmus, evolucionizmus, szcientizmus, haladáshit a szoftver oldalán. (Csak az egalitarizmus, az egyenlők közösségének az eszméje rousseau-i és fichtei itt: a többi a legortodoxabb fölvilágosodásból származik.) A közösségnek és a fejlődésnek (ami a modern korban a bővülést, a növekedést, a hatékonyság és a termelékenység fokozását jelenti) az állami mozgósítás és szabályozás közbejöttével való egyesítése közel hozta egymáshoz a munkásmozgalmat és a nemzetállamot (vö. 1914 augusztusával).
A kérdés az, hogy miért tartotta fönn a marxista látszatot a „szocializmus”, azaz miért akart kommunistának mutatkozni? Ez nem volt tudatos csalás, hanem jórészt a „politikai tudattalan” működésének következménye. A munkásmozgalom, majd a kelet-európai és ázsiai „reálszoc” (és jó ideig a szociáldemokrácia is) szükségesnek érezte, hogy valamiféle elmélete legyen hozzá, hogy a modernséget modern talajon ellenezhesse, erre pedig – mindmáig! – csak a marxista elmélet (amely nem csak Karl Marx életművét jelenti, hanem egy másfél évszázados, ma is viharos sebességgel változó, alakuló korpuszt) alkalmas.
Marxista politikát úgyszólván senki se folytatott még. A „létező szocializmus” (és ezen én ma már nem pusztán a keleti tömb, a szovjet rezsimek változatát értem, hanem a nyugati szociáldemokráciát és a harmadik világbeli, „fejlesztő”, baloldali/katonai etatizmusokat is) a proletariátust a tőkés rendszer (az árutermelő és bérmunkarendszer) belső elemének tekintette, amelynek a gazdasági, szociális és rendelkező részhatalma, ha eléggé megnövekszik, szocializmussá nő. Ha pedig a proletárhatalom teljes – értve ezen a magántőke társadalmasítását (a „köztulajdon” túlsúlyát) és a munkásszervezetek stabil politikai hatalmát – , akkor ez maga a szocializmus.
Ezért a „létező szocializmus” különféle alakváltozatainak a legitimációs bázisa mindig „a kommunizmus ígérete”, amelynek két kezese (1) a köztulajdon (közületi, korporatív vagy prebendális tulajdon, amelyben a végső jogcím, az elidegenítési jogosítvány elvontan „az államot” illeti), és (2) a „nem polgári” politikai berendezkedés.
Ezek – a marxi kommunizmusgondolat (amely nem glorifikálja, hanem démonizálja a munkát) felől nézve – merő illúziók. Természetesen nem azt követeli a „létező szocializmus(ok)” marxista bírálója, hogy a kapitalizmus reprezentatív politikai rendszereinek leverésével bekövetkezett állapot maga legyen a kommunizmus, hanem csak azt, hogy ennek az állapotnak a fő elemei valamiképpen a kommunizmus felé mutassanak, csakugyan tartalmazzák „a kommunizmus ígéretét”. De hát nem tartalmazzák. A tulajdonban – amint azt már százszor elmondtam (2) – nem a tulajdonos kiléte a fontos, hanem az, hogy a termelőeszközök el vannak-e választva a termelőktől, azaz a termelők csak a tőke közvetítésével működtethetik-e a termelőeszközöket, úgy, hogy a munkájukért viszonzásul szerződésileg kikötött munkabér szolgál megélhetésük alapjául, és nincs társadalmi hatalmuk az értéktöbblet elosztása fölött. A „létező szocializmus” mindezeknek a kapitalista alapföltételeknek hiánytalanul megfelel.
A sztálinizmus és a nyugati szociáldemokrácia évtizedes uralma, befolyása után pedig aligha kell itt értekeznünk a proletariátus „politikai hatalmáról”, amely még illúziónak is alig nevezhető.
Ugyanakkor – s itt kerülünk közelebb ennek az írásnak a voltaképpeni tárgyához – nem szabad a „ valóságosan létező szocializmust” (a továbbiakban: reálszoc) minden további nélkül csak államkapitalizmusnak nevezni és tartani, mert a reálszoc az államkapitalizmus tág fogalmának nagyon sajátságos esete. A „létező szocializmus” keleti, szovjet variánsa – noha nem volt szocializmus, hanem csak államkapitalizmus – kétségtelenül nem volt polgári rendszer. (A mai piaci kapitalizmus is egyre kevésbé polgári, mert a polgárság mint szociális, kulturális, tradicionális, „kollektívtudati”, társaslélektani tényállás, tényösszefüggés: megszűnt.) A reálszoc ígéretéhez híven megsemmisítette (kisajátította) a magántulajdonos (tőkés és földbirtokos) osztályt, a döntés pillanatában még létező munkásmozgalom politikai kontrollja alá helyezte a termelést és a szociális rendszert, megszüntette a polgári reprezentáció politikai és kulturális formáit, és így tovább. Nagyjából fölszámolta (Nyugaton csak korlátozta, szabályozta, agyonadóztatással demotiválta) a piacot.(3)
A fölhalmozási terrorrezsim (sztálinizmus) ciklusának befejeződése a kilencszázötvenes évek végén Kelet-Európában azt a benyomást keltette a reálszoc apparátusok és az irányító állami értelmiség körében, hogy a tervutasításos „parancsgazdaság” lazítása (vállalati önállóság, decentralizáció, szimulált piac, pénzbeni elszámolás stb.) mintegy „spontánul” a tömeges kényszermunka (Gulag) és politikai terror enyhítéséhez fog vezetni, amit – oda nem illő terminussal – „demokratizálásnak” tituláltak.
(Ebben is megmutatkozik a marxizmus teljes félreértelmezése, amelyet pozitivista determinizmusnak néztek, s amelyről azt vélték, hogy hittétele: „a lét határozza meg a tudatot”, azaz a gazdaság a többi részrendszert, ami a marxista elmélet szerint a piaci kapitalizmus egyedi sajátossága, nem az emberi állapot meghatározottsága, hiszen ez a kapitalizmus előtt nem volt igaz, és utána se lesz az.)
Így azonban a „terv” és „piac” ellentéte a kelet-európai közfölfogásban sokáig a „diktatúra” és a „demokrácia” ellentétének a szinonimája lett, mi több: a mai napig ez határozza meg a kelet-európai, regionális-provinciális jellegű liberális folklór intuitív alapdogmáját. (Tekintet nélkül arra, hogy ez történelmi képtelenség: a modern nyugati demokráciát a második világháború utáni jóléti államok alapozták meg a jogegyenlőség – az „emberi jogok” – egyetemesen elismertetett, erős alapjogi doktrínájának, a mai nemzetközi jog fundamentumának a középpontba helyezésével, amelynek egyik eleme volt a piac tervező jellegű korlátozása, a másik a szocializmus, azaz a létező munkásmozgalom beemelése a későpolgári állam és a vállalatirányítás működtetésébe, vagyis a proletár kontrahegemónia részleges elismerése, kooptálása, pacifikálása és legitimálása.)
Ezen fölül a „terv” és a „piac”, a „diktatúra” és a „demokrácia” ellentétének megvan a maga históriai előzménye a militáns baloldalon, ahonnan a kelet-európai, regionális-provinciális szabadelvűség genealógiailag származik.
Ez az előzmény: a fasizmus sokkja a harmincas években, s emiatt a népfrontpolitika kialakulása. Az akkori „kommunista”, immár sztálinista pártoknak meg kellett érteniük, hogy a piaci kapitalizmus válságát másképp is meg lehet oldani, mint ahogy ők képzelték – tehát az osztályviszonyok érintetlenül hagyásával, a politika primátusának kikényszerítésével, a proletár kontrahegemónia szétzúzásával és agresszív militarizmussal befelé és kifelé. Látniuk kellett, hogy a burzsoázia politikai befolyásának megsemmisülése nem jelenti a kapitalizmus végét, sőt: új sikereket jelent a kapitalizmus számára. A sztálini pártok a vereséget szenvedett nyugati burzsoázia szellemi hatása alá kerültek, pl. elfogadták azt a liberális elemzést, amely a fasizmust afféle feudális ellenforradalomnak láttatta, amely visszaállítaná a kasztos-rendi (tehát a vérségi leszármazáson, nem a piaci sikeren nyugvó) hierarchiát – amiben van igazság, de nem sok. A népfrontkorszak állította először szembe a „tekintélyuralmat” és a „demokráciát”, ami a lazán, homályosan körvonalazott „haladó erők” közös platformját lett volna hivatva alátámasztani. Az ekkori, immár fölöttébb konzervatív Lukács György nagy hatású műveiben föladta a „kapitalizmus” és a „kommunizmus” primér ellentétét, az ellenség megváltozott a bolsevikok számára: „racionalizmus” kontra „irracionalizmus”, klasszikus realizmus kontra dekadens ultramodernség (avant-garde), fasizmus kontra „demokrácia” vagy „népi demokrácia” (NEM proletárdiktatúra) (4).  A Magyarországi Tanácsköztársaság öntudatosan diktatúrának nevezte saját magát, de a kilencszázharmincas évek defenzívában lévő bolsevik pártjai immár demokráciáról, békéről, humanizmusról, rációról beszéltek, és – függetlenül az 1945-48 után hatalomra került sztálini rezsimek politikai valóságától – a bolsevik apparátusi és értelmiségi eliteknek a népfrontos humanizmus maradt az ideológiájuk, ami 1956-ban és 1968-ban világosan megmutatkozott.
A második világháború utáni sztálinista restauráció és a kiújult terror – történelmi léptékkel mérve – epizódnak, habár iszonyú és véres epizódnak bizonyult. 1956 után egyfolytában a piaci reformok és desztalinizációs, „demokratizálási” kísérletek – összességükben kudarcos – története állt a politikai folyamatok centrumában a kelet-európai, szovjet típusú rezsimekben. Mai napig világnézetileg meghatározó ebben a régióban a piaci lazításnak és a decentralizációnak a „demokráciával” (azaz voltaképpen a metafizikai Jóval) való gondolattalan és .kritikátlan azonosítása. (5)
Három képlet harcol itt egymással: a fasiszta tézis szerint a kommunizmus és a liberalizmus azonos, a liberális tézis szerint a fasizmus és a kommunizmus azonos, a sztálini tézis szerint a liberalizmus és a fasizmus azonos. (6)
A leggyöngébb itt a sztálini tézis, mert a népfrontkorszak óta ezt nem mindig vették komolyan. A Sztálin utáni (huszadik kongresszus és 1956 utáni, posztsztálinista) reálszoc ideológiailag is roppant gyorsan közeledett a nyugati jóléti államokhoz: az életszínvonal emelése, fogyasztás, szórakozás, szociális biztonság, egészség, tudományos-technikai fejlődés, DERŰ, rend, nyugalom, békés egymás mellett élés, enyhülés, idegenforgalom, művelődés, „a világűr békés meghódítása” és í. t. Általánossá vált a minden ízében kispolgári embereszmény: a szorgalmas, egészséges, tisztálkodó, vasalt ruhás, konform, elégedett, rendpárti, de mozgékony és víg kedélyű, hobbiknak hódoló, kertészkedő, barkácsoló, kiránduló, családszerető, kabaréközönségként a „visszásságokat” jóízűen kinevető típus, amely – valamilyen mértékben – csakugyan létezett, s amely a mai, szegényes politikai kultúrájú és kurta emlékezetű magyarországi, kelet-európai „óbaloldal” rejtett, regrediáló, nosztalgikus eszménye (is).
Ez a posztsztálinista, „reformszocialista” eszmény (és ennél azért ellentmondásosabb valósága) áll a mai ún. antikommunizmus érzésnyalábjának a fókuszában. Ez a nyugodalmas, békés fogyasztó – és népfrontos, „humanista” aurája – az ún. baloldal alapmintája, amelyet fenyeget a sztálini mozgósítás + terror elnyomott emléke. Ezért az ellenszenv „az utcai politizálás” iránt, az „ideológia” iránt (az utolsó, még mozgósító ideológia a népi emlékezetben a sztálinizmus és későbbi maradványai a hruscsovi-kádári-honeckeri korszakban), az állami kényszerek iránt, különös tekintettel a középrétegek jövedelmét veszélybe sodró állami újraelosztás és „egyenlősdi” iránt. Ennek az értelmiségi változata: az egyéni autonómiát a piac garantálja, az állami beavatkozás minimuma.
Persze ez történelmileg őrültség: az erős, mindenkire állandóan kiterjedő állam a maga nyilvántartásaival, statisztikáival, a mindent megszámozó térszabályozási, közlekedési és kommunikációs rendszereivel, az egyén racionalisztikus besorolásával a különféle intézményi logikákba: a modern liberalizmus, a piaci kapitalizmus terméke – hogy a gyarmatosításról megint ne beszéljünk.  (7)
A mai kelet-európai liberálisok az állam gazdasági beavatkozása, a szerződéses viszonyok s az egyéni szabadság korlátozása metaforájának tekintik a „kommunizmust”, ezért hasonlítanak minden tekintélyuralmi törekvést a reálszoc múlthoz, ami tévedés: nem minden diktatúra autoritárius, a reálszoc plebejus jellege, túlzó racionalizmusa – és a hagyományos uralkodó osztályok fölszámolása – ezt egyenesen kizárja.
A jobboldalon is föl-fölbukkannak ezek a motívumok, de itt más a lényeg: itt épp az fáj a reálszoc emlékében, hogy összekapcsolta a diktatúrát az antihierarchikus, tekintélyellenes, hagyományellenes, „lefelé nivelláló”, egyenlőségi dinamikával. Itt éppen „a kommunizmus ígérete” fáj, az osztály nélküli, politikamentes társadalom kísértete. Amikor pedig a reálszoc apparátusok és értelmiség utódai simán áttérnek a piaci logikára (s ez már negyvenéves történet), akkor a piaci és a közjogi liberalizmus bolsevista trükknek (8) tetszik. Így hát amikor a magyarországi jobboldal nem szavazza meg a „pártállami” titkosszolgálatok iratanyagának nyilvánosságra hozatalát, azt fejezi ki, hogy a posztsztálinista reálszoc polgári emancipációs aspektusát, nem pedig a rendőrállami, diktatúrás aspektusát utálja jobban. Ebben a hamisságban – hegeli módon – benne foglaltatik az igazság: a „valóságosan létező szocializmus” volt Kelet-Európa egyetlen valóságos polgári korszaka, s így lehet a mai reakció egyszerre polgárellenes és antiszocialista. (A kommunizmus tulajdonképpeni alapgondolatának mindehhöz persze semmi köze.)
Természetesen ha a „polgári” kifejezést úgy értjük, hogy a polgári állapot jellemzője a magántulajdon, elsősorban a kistulajdon primátusa és a magánéletnek (elsősorban a polgárság, a középosztály magánéletének) a védelme, a világi ideológiai kényszer viszonylagos enyhesége (ez egyébként nagyrészt históriai mítosz: pl. a történelmi Magyarországon, az ún. liberális korszakban [1867-1918] az államnemzeti, területi integritásos, antiföderalista nacionalizmussal és az egyházi-valláserkölcsi konformizmussal való szembenállást büntették), akkor persze a reálszoc nem lehetett „polgári”. De ez ahistorikus szűklátókörűség lenne. A polgári korszak (a kései kapitalizmus ma sok tekintetben kevésbé polgári, mint a reálszoc volt) jellemzője a piaci vagy államkapitalizmus mellett a fölvilágosodás, abban a szűkebb értelemben, amely a természettudományos-technikai módszert állítja a középpontba mint a rendszer meghatározó imperatívuszának (fölhalmozás → növekedés) szellemi tartalmát; ebből pedig az emberi viselkedés/magatartás „kormányzásának” (Foucault) új módszere következik (szemben a lelkigondozás papi technikáival, amelyek a reneszánsz és az ellenreformáció óta váltak a katolikus Európában és gyarmatain egyetemessé) (9).  Az iparosítást-villamosítást, az urbanizációt, az üzemi-vegyszeres mezőgazdaságot, az általános tankötelezettséget, az epidemiológiai és higiéniai kényszerrendszert, az első ízben átfogó jogrendszert, a szekularizációt stb. stb. összefogó tervezés tudományos módszertanra támaszkodott; az értékrend csúcsán az alkalmazott, elsősorban a műszaki és orvosi tudományok álltak – már ha a rendszer filozófiájától eltekintünk.
A hatalmi párt (az „egypárt”) tanítóhivatali és néptribuni funkcióival itt nem foglalkozom (10).  Annyit azonban ki kell emelni most is, hogy „a Párt” politikája majdnem mindvégig (a végén a Párt politikáját Magyarországon, Lengyelországban a liberalizálás, Romániában, Szerbiában a fasizálódás tördelte szét világnézeti értelemben) történetfilozófiai alapokon nyugodott, és a Párt explicit céljai a polgári emancipáció képzetkörének variánsai voltak. Mivel az ún. szocialista forradalomnak nem csak a kommunisztikus céljai nem teljesültek (a bővített újratermelés, evvel tehát a fölhalmozás fő eszköze a kizsákmányolás maradt), hanem még „a polgári forradalom befejezésére” avagy kiteljesítésére irányuló célkitűzései (egyenlőség) sem, a Párt egyik fő legitimációs-stratégiai technikája a nagyipari szakmunkásság privilegizálása maradt, amely nem annyira pénzben, mint amennyire naturáliákban, korporatív kedvezményekben (olcsó üdülés, sport, művelődés, szociális lakásépítés; pozitív diszkrimináció az oktatási intézményekben a munkásgyerekeknek, előnyök a politikai szelekcióban, származási túlsúly a pártszervekben, a fegyveres erőknél és az elnyomó apparátusokban; kivételes mobilitási lehetőségek; erős testületi szellem, magas fokú mozgósítottság) nyilvánult meg. (11) Politikailag az erősen mozgósított és indoktrinált nagyipari szakmunkásság a mobilitási csatornákon szociokulturális közelségben volt az apparátusokhoz, ezen belül az „ideológiai államapparátusok” (Althusser)(12) reálszoc változatait benépesítő állami értelmiség egy részéhez.
Ez jelentette a hatalmi párt számára egyrészt legitimitása zálogát, másrészt – ezen belül – a proletárforradalmi kontinuitás fönntartását. (No meg támogatást a diktatúrához és a rendőrterrorhoz, amelyet a Párt egyébként nem szerzett meg. A politikailag elkötelezett „munkásarisztokrácia” az NDK-ban, Magyarországon és Lengyelországban is föllázadt a rezsim ellen. Igaz, hogy változatlanul antikapitalista szellemben. Ez az egyszerre demokratikus és szocialista fronde a nagyipari szakmunkásság de facto megszűnésével együtt kipusztul.) Amint kimutattam, a Párt (bizonyos mértékig az egyházhoz, ezen belül a militáns szerzetesrendekhez hasonlóan), bár voltaképpen lemondott céljairól, saját szervezetén belül úgyszólván párhuzamos társadalmat épített ki, amelyben a világnézeti uniformitás – és bizonyos, a tágabb társadalomra nem föltétlenül kötelező erkölcsi meggyőződések makacs fönntartása, puritán stílus, közös hagyomány, mozgalmi zsargon stb. – azt az erős benyomást keltette a hívő kommunisták millióiban, hogy a „külső” körülmények (bűn, megváltatlanság) ellenére a kiválasztottak közössége fönntartja eszmeileg az eredeti gondolatot, és át is éli.
Így hát a Párt nem pusztán a diktatúra eszköze és legfölső instanciája volt, hanem az az elem, amely a szovjet típusú államkapitalizmust sajátossá teszi (ez a sajátosság egyre jobban halványult 1956 után az egész keleti tömbben, ahogyan a keleti „jóléti állam” és a nyugati jóléti állam konvergált a produktivista dinamika háttérbe szorításával a fogyasztói modell útján a posztfordista helyzet felé, amely 1989-ben azonnal beállt).
allover A Párt megszűnése – világtörténelmi értelemben a kommunista mozgalom nagy szekvenciája („a proletárforradalom”) az 1930-as években lezárult, de a Párt mint a modernség egyik változata, mint „Kelet” óriási küzdelmet („hidegháborút”) vívott a másik, a nyugati változattal, s ennek a ténye szintén jelentős, ha nem is tartozik már a szorosabban vett „kommunizmus” történetéhez – még fontosabb esemény 1989-ben, mint a privatizálás.
Egykori francia kommunista írta naplójában a Szekeres-ügy kapcsán: „Nagyon fontos, hogy el ne feledkezzem a[z 1949. március] 22-i beszélgetésről Szekeressel. »A szovjet és a népi demokratikus rezsimeknek sokkal több közük van az antik köztársaságokhoz, mint gondolnák.« Alkibiadészt mindig száműzik. Saint-Justhöz úgy kell közelíteni, hogy amint miniszter, nem citoyen többé, kevesebb, mint egy citoyen. Ez része a »személy« elleni nagyon jogos harcnak, a citoyen kell hogy uralkodjék a személyiség fölött. Esszét írni a népakaratról [volonté générale: általános akarat, közakarat], amely szerint a népakarat összekeveredik [se confond: összevegyül, egyesül] a Kommunista Párt határozataival.”  (13)
Ez nagyon jó összefoglalás: a bolsevikok valóban így képzelték. És ez akkor is lényeges, ha a valóságos és valódi marxista és kommunista álláspontot a Kominternnel szemben ellenzéki „ultrabaloldali” csoportok („baloldali” kommunisták és „tanácskommunisták” Hollandiában és Németországban, a franciaországi olasz antifasiszta emigrációban, részben a trockisták, majd az új baloldal egy része, a szituacionisták, anarchoszindikalista és anarchokommunista mozgalmak) és személyek (különösen a kritikai elmélet – vagy Frankfurti Iskola – első fázisában) képviselték. A „valóságosan létező szocializmus”, reálszoc, azaz a szovjet rendszer volt az, amely megjelenítette „a világban”, ha nem is a kommunizmust (hiszen a létrehozott bürokratikus-elnyomó államkapitalizmus, modernizáló diktatúra ennek az alapgondolatától idegen), de a kommunizmust mint veszedelmet: az elkötelezett és mozgósított citoyen fölsőbbségét a „személy”, azaz a polgári individualitás fölött, vagyis mindazok fölött a morális technikák fölött, amelyek – a radikális egyenlőtlenség körülményei között – az önélvezetet, a személyiségen való önnevelő munkát, az ízlést, a politikai retorikát, a mélységesen historista és esztétikai kultúraeszményt, a társadalmi és biológiai meghatározottságokból kiszabadított, az eldologiasodással és mindenfajta „prózával” szembeállított, önállósított, szuverénné és esztétikaivá tett erotikát (amely a XX. századi regény és film legnagyobb újítása egészen a populáris műfajokig) határozták meg és szabályozták.
A bolsevik forradalmak az első és a második világháború után (Münchentől Phenjanig) kétségkívül nem vetettek véget az árutermelésnek, a bérmunkának, a pénz általi közvetítésnek, és nem szállhattak szembe a fölhalmozási imperatívusszal (ami voltaképpen a holtmunka, a dologivá tett idő fölhalmozása), viszont a politikai értelemben vett osztályharcot lefolytatták és – vereségeik ellenére, hatalmas területen – megnyerték. Amennyiben eltávolították a hagyományos uralkodó osztályokat és kultúrájukat. Amennyiben szétzúzták a legjellegzetesebb apparátusokat: a monarchiát, az államegyházakat, az arisztokratikus szoldateszkát, a többpártrendszert, a regionális elitekkel összefonódott, patriarkális helyi hatalmat, sőt: a régi establishmentnek azt a részét is, amely úgy-ahogy még a civil társadalomhoz tartozott (páholyok, klubok, zártkörű egyesületek). Amennyiben – véres terrorral, hihetetlen szenvedések árán, hasonlatosan a korai nyugati kapitalizmushoz (és ugyanazért) – megszüntették a keleti társadalmak ősi agrárjellegét, szétverték a parasztságot, s a maradékot az iparba, a városokba kergették. Ennyiben a bolsevik forradalom a francia forradalmi radikalizmus befejezetlen művét zárta le.
A rendőrállami jelleg a fölvilágosodás hagyatéka. (14) Különösen a titkosrendőrségi uralom származik innen, amelyet Közép- és Kelet-Európában II. József fölvilágosult abszolutizmusa honosított meg (a Martinovics-összeesküvés történetéből ismerjük a titkosrendőrség és a forradalmiság – időleges – szoros és mély összefüggését), a cári Oroszországban pedig a nyugatiasító reformerek. A titkosrendőrséget persze megörökölte a reakció és a restauráció. A titkosrendőrség az állam irányítói („a hatalom”) számára a nyilvánosság hiányában a közvéleményt juttatja érvényre, amint beszámol róla, hogy miként éreznek és gondolkodnak az alattvalók. A társadalom tudományos irányítása számára elengedhetetlen az alattvalók vágyainak, szükségleteinek a megismerése (ezt ma a kései liberális kapitalizmusban – a titkosszolgálatok mellett – a közvélemény-kutatások és fókuszcsoportok helyettesítik, bár az utóbbi időben a nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok teljes transzparenciára, a magánemberek életének teljes átvilágítására törekszenek; a műszaki föltételek rendelkezésre állnak; az ürügy a „terrorizmus”). A nyilvánosság hiányában átlátszatlan társadalom áttetszővé tétele a filozófiával párhuzamos: a társadalom tudományos, empirikus megismerése, az emberi elme működésének föltárása (a Párt ezt a titkosszolgálati ügynökjelentéseken kívül hangulatjelentések, káderosztályok által megrendelt jellemzések, föltáró önéletrajzok íratásával, nyílt rendőri kihallgatások stb. dokumentálásával, munkahelyi összejövetelek jegyzőkönyveivel, azaz úgyszólván végtelen terjedelmű írásanyag fölvételével egészítette ki) kiegészül az életkormányzási diszpozitívok alkalmazásával, jelesül a büntetéssel és (át)neveléssel, a személyi fejlődés kikényszerítésével a „személyzeti munkában”. Mindebben példaszerűen egyesült a tudás és a hatalom, alapvetően erkölcsi (életvezetési, lelki, a jó élet felé vezető) célzattal: az információgyűjtés, az üdvös félelem terjesztése, a botlások megtorlása, a kiválók előléptetése, a hatalom titkának őrzése, a tudományosan meghatározott társadalmi célokhoz illesztett jellemformálás és a megismert szükségletekhez illesztett tudományos tervezés.
A fölvilágosult abszolutizmus hasznosította az ellenreformáció (különösen a jezsuita rend) tapasztalatát – a racionalitás és a vallomás egyesítését (ami a tanúságtétel evangyéliomi elvének a szekularizálása) – , innen fejlesztette ezt tovább a Cseka, majd még tovább a kínai, észak-koreai és vietnami biztonsági apparátus a megalázás és önmegtagadás, önmegvetés pedagógiai és térítő használatával. A kínzás (a XX. század legfőbb államvezetési különlegessége) nem a titkok kiderítésére irányult, hanem az „ideológiailag” (azaz morálisan, filozófiailag) helyes vallomás kikényszerítésére. A delikvens a szenvedés, a fájdalom útján érkezett el a helyes útra, akárcsak a vértanúk, csak itt éppen az igaz tanúságtévők verték.
A csekisták (mondjuk: ideáltipikusan, hiszen az államvédelmi hatóság is gyorsan „fölhígult”, elzüllött, korrumpálódott) nem James Bondok voltak, hanem önzetlen, puritán fanatikusok, akár az alapító Feliks Dzierzyński (vagy Feliksz Dzerzsinszkij) vagy a félelmetes Szamuely Tibor. Így valóban „a Belső Párt” lényegét jelentették, hiszen az ő kezükben voltak az arcana imperii, az állam titkai, amelyek a létező szocializmusban mindig filozófiai jellegűek. Számos kegyetlen csekista fordult szembe Sztálinnal az 1930-as években, mert ellenezte a koncepciós pöröket és Sztálin áruló politikáját, és élete árán állt ki a szerinte helyes (többnyire trockista) fölfogás mellett; ugyanilyen fanatikusok szervezték meg Trockij meggyilkolását is. (15)
Boris Groys híres és ragyogó esszéjében (16) azt állítja, hogy a kommunizmust úgy kell definiálnunk mint a gazdaság alárendelését a politikának; a gazdaság médiuma a pénz; a politika médiuma a nyelv; a kommunizmus a nyelvi paradigmát teszi uralkodóvá a társadalomban, a kommunizmus „lingvisztikai fordulat”; ezért és ennyiben a szovjet „kommunizmus” csakugyan kommunizmus. Ezután rengeteg éles elméjű, csillogó, mélyenszántó megfigyelés. A megvesztegetően szellemes érvelés ellenére nem hinném, hogy a tétel igaz. 1. A gazdaság és a politika elválasztása a kapitalizmus ideológiájához tartozik, amely a piacot és a nyilvánosságot – az állammal szemben – a civil társadalomhoz sorolja. Ez fikció. A kapitalizmus „nyelve” nem pusztán a pénz: a kapitalizmus „nyelve” legalább annyira a jog és a matematika (mindkettő formalizált és axiomatikus; a matematika a közgazdaságtan és a természettudomány, tehát a technika „nyelve” is; a polgári társadalom adekvát filozófiája a logikai pozitivizmus és az, ami ebből mára [stratégiaként] megmaradt az analitikus filozófiában, amennyiben ez még antifilozófia: azaz csak részben). 2. A „gazdaság” médiuma nem a pénz, mert a politikától megkülönböztethetetlen gazdaság nem pusztán csere; ez a médium az érték, amelyben az árucsere épp úgy benne van, mint a termelés. Arról nem szólva, hogy a képletből hiányzik a természet, erre már Marx figyelmeztetett A gothai program kritikája (1875) első mondataiban. (17) 3. A politikának a nyelv nem az egyetlen médiuma: médiuma az emberi test is. (Biopolitika + háború.) 4. Az érvelésben az a vulgáris-liberális közhely bújik meg, amely szerint a reálszoc gazdaság valamiképpen nem „igazi”, nem „valóságos” gazdaság, nem a „haszonra” törekszik, hanem valaminő erkölcsi célok megvalósítására, ami empirikusan nem igaz a szovjet rendszerre. (Sztálin műve, A szocializmus közgazdasági kérdései a Szovjetunióban (18), azt mondja, hogy „a szocialista gazdaság” nem profittermelésre, hanem „a szükségletek kielégítésére” törekszik. Más tekintetben ez az első „reformkommunista” munka.)  Ezt olvassuk minden héten valamelyik pesti vezércikkben is, amely szerint a múlt gazdaságát az „ideológia” irányította, míg a mai piaci változatot a „valóság” (ez nem magyarázza meg azt, hogy akkor miért alig éri el a mai magyarországi életszínvonal az 1978-it – a Bokros-csomag idején alig érte el az 1966-it – , és hogy miért az utóbbi huszonkét évben volt a leglassabb a magyarországi gazdasági növekedés az utóbbi másfél évszázadban). A posztsztálinista fogyasztási modell (1956-1989) eredményei messze fölülmúlják a rá következő szakaszéit. Pedig ezt a korszakot is a tervgazdaság és az állami tulajdon jellemezte. Mi itt hát a „valóság” kritériuma? 5. Groys leszögezi, hogy a szovjet társadalom minden tagja állami alkalmazott volt. A társadalomnak majdnem minden tagja – az egyre csekélyebb számú segélyezetten és járadékoson kívül – ma is alkalmazott, ha nem is állami (nincs saját tőkéje), ennyiben persze nem szuverén. 6. Groys szerint a kapitalizmus néma, csak a kommunizmus beszél. Ez igaz, de ennek nem az az oka, hogy az egyik oldalon csak a pénz a médium, hanem az, hogy a kommunizmus (amely a szovjet rendszer hamis tudata) filozófiai jellegű; a kapitalizmus (amelynek a hamis tudata a heideggeri értelemben vett Gerede) lényege (az államkapitalizmusé is) rejtett, ezért minden explicit morálfilozófia (akár „materiális értéketika”, akár „formális”-normatív deontológia) inherensen antikapitalista, de evvel még semmit se (vagy nagyon keveset) mondtunk a kapitalizmus természetéről, tehát az ellenfelének a természetéről is. (Ezt részletesebben másutt kell kifejtenem.)
A kommunista világmozgalom annak köszönhette a dominanciáját a XX. században, hogy – nem előre megfontoltan, hanem történelmi kényszerek (Sachzwang) hatása alatt – összekapcsolta a fölvilágosodásnak az emancipációs és a voltaképpeni („filozófiai”) kommunizmusnak az elidegenedés- és eldologiasodás-ellenes, végső soron intézményellenes, ha tetszik: civilizációellenes dinamikáját.
A kettőt élesen szét kell választani.
Az emancipáció – amely a kelet-európai értelmiséget a bolsevik pártokhoz vonzotta, s amely ma arra készteti őket, hogy a bolsevik diktatúrát történetileg megkülönböztessék másfajta modern zsarnokságoktól – a személyes (és biopolitikai) alávetettségtől való megszabadulást jelentette. A bolsevik mozgalomra várt a paraszti szolgaság megszüntetése, a gyarmati népek (tartalmában rasszista) alávetettségének megkérdőjelezése (Lenin legmaradandóbb hagyatéka), a nők szolgai állapotának föloldása a világ elmaradott (azaz nagyobbik) felén, ennyiben a bolsevizmus volt a francia forradalom örököse akkor, amikor a polgárság ezt a küldetést már elárulta mind a gyarmatosítással, mint a periféria parasztnemzeteinek elnyomásával. A bolsevik világpárt mint jakobinus világmozgalom, mint a kasztos-rendi és szexuális elnyomás fölszámolója, mint az egyházi rend maradékainak szétzúzója, mint a legeltökéltebben világias, eudaimonisztikus, technikát és gépesítést igenlő, a materiális kultúrát kibontakoztató, a polgári fejlődést betetőző és kibontakoztató, a „mítosszal” szemben szcientista és pozitivista polgári világmozgalom győzött ott, ahol győzött (és nemcsak Keleten: lásd a Népfront és az Ellenállás – nem utolsósorban nemzeti – retorikáját: második risorgimento). Mindehhez járult a produktivista és fordista paradigma lelkes vállalása, a fölhalmozási imperatívusznak még az imperializmusokat is lepipáló kikényszerítése.
Ámde a paradoxon az, hogy minderre a polgárság a maga pusztán (s egyre gyöngébben) emancipációs világnézetével, a fölvilágosodás 1914 utáni végső válságával nem lett volna képes. A polgári emancipációt a klasszikus polgári liberalizmus végső bukása (1914-1919) után csak a proletár elit és a forradalmi értelmiség által megteremtett Párt vihette véghez: hiszen Nyugaton is – ahol formálisan megmaradt az egyéni magántulajdonon alapuló tőkés piacgazdaság – a polgárság közvetlen osztályuralma megszűnt, vagy a fasiszta-náci-militarista apparátusok vették át tőle, vagy a menedzserek (bár soha nem teljesen), Keleten pedig alig volt önálló burzsoázia. (Oroszországban, Kínában még a régi, a forradalom előtti munkásosztályt is szétverte, szétszórta a polgárháború.)
Ennek természetesen megvoltak a következményei. Sztálin a „szocializmus egy országban” ismeretes doktrínáját kiterjesztette arra, hogy a Szovjetunió – mint konzervatív nagyhatalom – mindenütt akadályozza a forradalmi fölfordulást (ez volt fatális Kína-politikájának a lényege, amire Trockij már annak idején rámutatott), és a Kommunista Internacionálét teljességgel alárendelte a szovjet állam nemzeti érdekeinek (1923-ban Szovjet-Oroszország még katonailag segítette, mi több: irányította a kudarcba fulladt németországi kommunista puccskísérletet ) (19); a Komintern eleinte a Versailles és Trianon elleni német és magyar revizionizmust támogatta, aztán a francia militarizmust segítette „antifasiszta” alapon, majd a Hitlerrel való kiegyezést… A Kínai Népköztársaság pontosan ugyanezt művelte Indonéziában. (20)
Ha azonban a „nemzetközi kommunizmus” pusztán ennyi lett volna – és ez is gigantikus persze – , akkor nem volna több, mint a modern történelem lezárt fejezete, a sok évszázados egyenlőségi projekt vége. Ám a „kommunista” történet jakobinus burkában mindvégig benne volt a mélyebb, a kapitalizmus fogalmi középpontjára irányuló, valóban destruktív támadás is, ennek a démonisága váltotta ki azt az „európai polgárháborút”, amelynek a legmélyebb megértése a német radikális jobboldalon található (Nietzsche, Heidegger, Carl Schmitt, Ernst Jünger, s mintegy „kívülről” Taubes (21) ), ennek a nyomán alakította ki fölfogását a nyugatnémet „történészvitát” (Historikerstreit) kiprovokáló Ernst Nolte. (22)
A rendi társadalmak – noha persze bonyolultak és ellentmondásosak, mint minden emberi közösség – személyi függőségen nyugszanak, amelyet a vérségi leszármazás rendez, s amelyekben a férfiúi kiválóság (virtus, erény) természeti jellegű (olyannyira, hogy kételkednek benne, van-e a nőknek lelkük), s amelyekben a rendek inherens, egymástól különböző küldetése egyszerre természeti (eleve elrendelt), közben meg föl- és beavatáson, fölkenésen, megszentelésen alapul. Nincs egyetemes emberi misszió, amelyen egyként s egyenlően osztozik nő és férfi, úr és szolga, pap és lovag. Természetesen mindennek soha nem lehetett volna véget vetni, ha a keresztyén egyház nem mondja – burkoltan, óvatosan, és nem mindig – az ellenkezőjét, s nem magasztalja a szolgaságot (szegénység, szüzesség, engedelmesség: a szerzetesi eszmény mindenben a szöges ellentéte a lovagi ideálnak). A munka és a háború megvetése, amely az evangyéliomokból árad, viszonylagossá tesz minden rendiséget és vérséget, s a szolgai jellegzetességek magasztalásával, a tulajdon nélküliek könnyelműségével, nemtörődöm, halálos derűvel a markában tartja az üdvösséget, amely persze szabadulás a tárgyi kényszertől, a Sachzwangtól. Az emancipáció felé nyitva állt az út: a honpolgári egyenlőség a szemétre veti a vérséget, amely azért – a keresztyénség félig titkos (a tekintély által eltitkolt) tanítása szerint – mindig is hulladék volt, a családdal, a királysággal, az úrisággal, a fegyverhordozói hűséggel, a vitézséggel, a kiválósággal, a hódítással, a vagyonnal, a hírnévvel egyetemben.
Jacob Taubes nem téved nagyot: a „világ” elvetése benne van Marxban, föltéve, ha „világon” tárgyiságot, hegeli értelemben vett pozitivitást értünk. Az árutermelés tárgy közvetítésével létesít kapcsolatot emberek között, akiknek a saját szubjektivitásuk (az idejük) szintén áru – amennyiben nincs tőkéjük, ami a fölhalmozott holtmunka, tehát ismét tárgyiasult szubjektivitás – , ámde ez Marx szerint látszat (árufetisizmus), „faragott kép”, „meszelt koporsó”. Viszont ez a tárgyi jelleg az emancipáció ára: csak az eldologiasodás (mint közvetítés) révén szűnik meg a személyes függőség. Amikor a kommunista kritika – a Grundrisse és A tőke – az árutermelést és a bérmunkát veszi célba, akkor (s ennyiben igaza van a liberális metakritikának) az emancipációt, a véletlenszerűség szabadságában cirkuláló, forgalomképes individuumot is eltalálja. A tekintély és a „vér” alól az emancipáció révén kiszabadult individuumtól elkobozza gyökérzetét, a tárgyiságot, a közvetítést, ha tetszik: a dologiságot, azaz az eldologiasodást – mindenekelőtt az intézményi, hierarchikus, de csak külsődlegesen hierarchikus, szervezett közvetítést – , és a maradéktalan személyességre redukálja. Ez csakugyan a civilizáció fölszámolása, ezért mondtam, hogy a kommunizmus: barbárság.(23) Tehát nem volt illúzió, amikor a nácik/fasiszták azt mondták, hogy a civilizációt védelmezik a kommunistákkal szemben: csakugyan a hatalmat, a hierarchiát, az intézményességet, a tárgyi kényszert, az önmegtagadást, a vérségi leszármazást, a magántulajdont és í. t. védték; ugyan nem Sztálinnal és a Szovjetunióval szemben, amely épp eléggé „pozitív” volt, intézményes és hierarchikus, hanem avval a rejtett tartalommal szemben, amely benne kuksolt valahol a kései bolsevizmusban is, némiképpen hasonlóan ahhoz, ahogyan Walter Benjamin szerint – a Kempelen Farkas sakkozógépében rejtőző törpe mintájára – a történelmi materializmus mélyén ott gubbaszt a (politikai) teológia.
A fasizmus az egyetlen kommunizmus utáni politikai kísérlet – s ezért a kommunizmus egyetlen adekvát ellenfele (és viszont) – , így aztán a forradalom és a „posztforradalom” (illetve a forradalom és a preventív, megelőző ellenforradalom) összecsapása így fest az ellenfél szemszögéből:
„A fasizmus olyan antimarxizmus, amely az ellenfelet radikálisan ellentétes, vele mégis szomszédos ideológiával és csaknem azonos, mégis jellegzetesen átformált módszerekkel megsemmisíteni igyekszik, de mindig a nemzeti önfenntartás és autonómia széttörhetetlen keretein belül.
‹Jegyzetben:› [A definíció… önmagában nem lép föl az eredetiség igényével. Az alapvető paradoxon már a »konzervatív forradalom« fogalmában benne rejlik. Gustav Adolf Rein… a fasizmust a forradalom talaján végbemenő ellenforradalomként jellemzi.]
E lényegi meghatározásban implicite benne van, hogy marxizmus nélkül nincs fasizmus, hogy a fasizmus egyszerre van távolabb a kommunizmustól és közelebb is hozzá, mint a liberális antikommunizmus, hogy a fasizmusban szükségszerűen megvan legalább a tendencia, amely radikális ideológia irányába mutat, hogy nem érdemes ott fasizmusról beszélni, ahol nem léteznek a »marxista« megfelelőjükkel összehasonlítható szervezetnek és propagandának legalább a kezdeményei.” (24)
1945, 1956, 1968, 1989 után nyilvánvalóan – ugrásokkal és zökkenőkkel – megváltozott az európai helyzet (bár szerintem az európai polgárháború folytatódik, részben más részvevőkkel); ettől függetlenül nem kétséges, hogy a legradikálisabb, tehát a legérdekesebb antikommunizmus a fasizmus, így belőle kell kiindulnunk. A fasiszta antikommunizmus már nagyon korán fölismerte a kommunizmus kettős jellegét.
allover2 Egyrészt támadta mint a fölvilágosodás (a „liberalizmus”, a „plutokrácia”) örökösét – racionalizmus, tudomány, nyilvánosság, szekularizáció, tolerancia, humanizmus, béke, faji és nemi egyenlőség stb. – , mint olyasmit, ami ellentmond a hősiességnek, az áldozatnak, a mítosznak, az erőnek és az erő előtti vitéz meghajlásnak, az inherens kiválóság (nemesség) és hitványság (szolgaság) közötti ösztönös különbségtételnek, a fizikai teljesítmény és szépség kultuszának, a harcos amor fati-jának és í. t. Így sikerült a polgári örökség emancipációs vonatkozását a „kommunizmus” rovatába iktatni mint az antikapitalista ellenkultúra részét, másrészt „a marxizmus a liberalizmus örököse” mantrát használni arra, ami a fasizmus politikai lényege: a kapitalizmus megőrzése a polgári társadalom (és a burzsoázia politikai hatalma) kiirtásával. („Ellenforradalom a forradalom talaján.”)
Másrészt a „kultúrbolsevizmus” (25) támadása révén a fasiszta kritika elhatol a dolog lényegéig. A fasiszták – mint a forradalmi krízis részesei – érzik, hogy a marxizmus emancipatorikus vonatkozása pusztán exoterikus: az igazi, az ezoterikus küldetés máshonnan indul. „A mezők liliomai”, akik „se nem szőnek, se nem fonnak, se csűrbe nem takarnak”. A munka megtagadása, a szolgálat megtagadása, az elismerés megvonása a dologiságtól. (26)
A bér nélküli munka, a jutalom nélküli szolgálat, a birtoklás nélküli élvezet, a kényszer nélküli kölcsönösség.  (27)
Ez természetesen fölborítja azt a társadalmat, amely a „belül” és a „kívül”, a „fönn” és a „lenn” ellentétén épül föl. A fasiszta antikommunizmus trükkje az, hogy éppen a kommunizmust teszi meg „külsőnek”.  (28)
A liberális antikommunizmus, amely Nyugaton a hidegháború éveiben (kb. 1949-1968), majd az 1980-as évek közepétől volt domináns, s amely a legnagyobb hatást gyakorolta 1989 után a kelet-európai közvéleményre, a modern liberalizmus természetének megfelelően technikai jellegű, ez a fő erénye és gyöngesége. A liberális kommunizmuskritika eltagadja a reálszoc és a történelmi munkásmozgalom (polgári) emancipációs (modernizáló, szekularizáló és egyenlősítő) teljesítményét (az exoterikus oldalon), és illúziónak (jellegzetesen: „utópiának”) minősíti a voltaképpeni kommunisztikus gondolatot (az ezoterikus oldalon). A „kommunizmus” vs. „kapitalizmus”, illetve a „kommunizmus” vs. „fasizmus” ellentétpárokat kiiktatva a „diktatúra” kontra „demokrácia”, „zsarnokság” kontra „szabadság”, „kollektivizmus” kontra „individualizmus” ellentétpárokat használja,  s evvel sok történelmi baj van: a vád nem eléggé specifikus. A reálszoc (és persze a fasizmus/nácizmus) kétségkívül diktatúra volt, de evvel egyik sem áll egyedül (számos egyéb diktatúra volt és van, pl. a mai kínai diktatúra se „reálszoc” vagy „kommunista”). A reálszoc és a náci/fasiszta népirtás tény, de az ennél nem enyhébb gyarmati népirtást (amely faji alapú volt) liberális birodalmi kormányzatok (is) hajtották végre. A civil lakosság tömeges lemészárlása háborúkban (legutóbb Észak-Koreában, Vietnamban: milliókról van szó!) szintúgy a modern „demokráciák” számláján is mutatkozik. A genocídium leginkább a modernség sajátossága, amely köztudomásúlag Amerika meghódításával kezdődik és az Amerikába irányuló afrikai rabszolgakereskedelemmel folytatódik. Tehát a „totalitárius” gyakorlatok (beleértve a tömeges, halállal végződő kényszermunkát) – a Gulag, a laogai és szinonimáik – alapvető jelentőségűek, de nem specifikusak, önmagukban nem magyaráznak meg sok mindent. A különbség talán ott van, hogy a „liberális imperialista” rezsimekben a „belső” szférában (a fehér métropolisz, az anyaország területén vagy „szabad” populációjában) jogegyenlőség és politikai szabadság észlelhető bizonyos mértékig, míg a „totalitárius” rezsimekben nem (egypártrendszer, rendőrállam, indoktrináció, cenzúra, merev tekintélyi viszonyok, katonai típusú mozgósítás). Az amerikai fekete rabszolgák vagy a gyarmati („színes”) népek nem voltak a body politic elismert tagjai (az elmaradott kelet-európai és ázsiai monarchiákban a parasztok se), a „totalitárius” rezsimekben olyanokat is kizártak az elismerésből (jogegyenlőség, állampolgárság), akik korábban „belül” voltak (szabad honpolgárok). Ezek a jelenségek lényegbe vágóak.
A XIX-XX. századi liberális imperialista rezsimekben van „szabadság”, de ez a „szabadság” privilégium (akárcsak az ókorban), a „totalitárius” rezsimekben nincs, ugyanakkor nem áll fönn a szolgaság egyenlősége (mint a régi utópikus szocializmus bizonyos fantáziarendszereiben), mert nagyon erős a hierarchia, amelynek ugyan a parancsoló urak is ki vannak szolgáltatva, de mégsem szolgák.
A reálszoc egalitárius, puritán és plebejus karaktere, a Párt tribunusi és tanítóhivatali funkciója, a befejezetlen emancipációs program nyugtalanító párhuzamai a fölvilágosodás (polgári) tervével – beleértve a tudomány és a magaskultúra centralitását – még valamennyire szerepelt a liberális antikommunizmus témái között, de szinte teljesen eltűnt az 1989 utáni kelet-európai változatból, amely titokként kezeli a pártállami múltat. Tagadásba veszik nálunkfelé a reálszocialista rendszer forradalmi genezisét: evvel is magyarázható a rendszeralapító gondolatok megismerésére és megértésére való törekvés kiáltó hiánya. Ennek többek között az a folyománya, hogy a rezsim derékba tört emancipációs tervének a motivációs erejét nem értik: emiatt érthetetlen marad a rendszer fanatikus híveinek ismétlődő lázadása a rendszer ellen. (Nagy Imre életrajzírója pl. kijelenti, hogy Nagy Imre több ezer lapra rúgó írásos hagyatéka az intellektuális biográfia számára irreleváns. Feledésbe merül a szocialista mozgalmak filozófiai jellege, amely érthetővé teszi, hogy miként lehettek a szocialista és kommunista pártok vezetői teoretikusok, szemben minden más politikai csoporttal. Mozgalmak, amelyeket olyan emberek vezettek, mint Lenin, Trockij, Buharin, Rosa Luxemburg, Gramsci, Bordiga, Pannekoek, Mao, Mariátegui, mégiscsak sajátosak. Olyan emberek írnak a „szocializmusról”, akik nem olvasták A nemzetiségi kérdés és a szociáldemokrácia, az Állam és forradalom, A szociáldemokrácia válsága, Az orosz forradalom története vagy a Történelem és osztálytudat c. könyveket, amelyeket azért [ha nem is mindenki mindet] a legtöbb nyugati értelmiségi ismer, s itt nem is beszélek a marxista elméleti corpusról, csak a történelmet is befolyásoló, tettként is jelentős nagy művekről.)
A kelet- és kelet-közép-európai antikommunizmus majdnem kizárólagosan a diktatúra technikáira összpontosít, ezen belül is a titkosrendőrség és a cenzúra működésére (a Párt és a tervgazdaság megértése rendkívül hiányos). A következő kép bontakozik ki (habár úgyszólván mindenki tudja, hogy ez így sántít): voltak a fanatikus, doktrinér, vakbuzgó vezetők és aktivisták, a szolgalelkű apparatcsikok, a szadista csekisták, ávósok, szekusok, börtönőrök, verőemberek, inkvizítorok, káderesek – mindez igaz: csakugyan voltak, és döntő szerepet játszottak – , a kezükre játszó, részben vakbuzgó, részben opportunista értelmiségiek, továbbá a levélbontók, lehallgatók, személyi követők, titkos ügynökök, kémek, spiclik, besúgók, informátorok, följelentők, agent provocateurök és agent d’influence-ok, jellemzéseket és útibeszámolókat fölös számban író túlbuzgók („magánszorgalmú kutyák”) mindent átható rejtelmes hálózata. (Föltűnő egyébként, hogy a posztsztálinista korszakban, miután enyhültek, majd elmaradtak a tömeges megtorlások, alapjában megszűntek az ártatlanokkal szembeni politikai terrorpörök, a besúgóhálózat mérete nem csökkent.) Mindennek következtében a félelmi légkör, a kikényszerített fegyelem megcsonkította a reálszoc rezsimekben sínylődő alattvalók egyéni autonómiáját, büszkeségét, önérzetét, kezdeményezőkészségét, alkotóerejét, fantáziáját stb.
Mindevvel kapcsolatban nincsenek mentőkörülmények. Ámde sajnos csorbítja a diktatúráról alkotott gondolataink társadalomkritikai élességét, ha nem gondoljuk át a reálszoc zsarnokság okait. A történelmi esetlegességeken túl – a Szovjetunió bekerítettsége, igen; de 1949 után a vörös Kína nem volt bekerítve, ám a kínai bolsevik diktatúra talán még az orosznál is keményebb volt – három fő okra kell itt figyelemmel lennünk.
Az első a parasztok százmillióinak rászoktatása a gépesített munkához szükséges fegyelemre és racionalitásra (uniformitásra, konformitásra), a fölhalmozáshoz szükséges önmegtagadásra (a beruházási javak elsőbbsége a fogyasztási javakkal szemben) és az engedelmesség közvetett (testi kényszer nélküli) fajtáira. (A sztálini korszakban ennek a nehézségei láttán tértek át a vadul egyenlőtlen, differenciált bérezésre, az „élmunkások” aránytalan jutalmazására, a „normások” és a „munkaügy” parancsuralmára.) A második az anyagcsatákra fölkészült modern tömeghadsereg ugyancsak technikai jellegű és anonim fegyelme. A harmadik a kommunista párt uralmának világnézeti sajátossága: a Párt vezetői mintegy megelőlegezték az emancipáción túli, „osztály nélküli társadalmat” (olyan mellékes ismertetőjegyek alapján, mint az uralkodó elitnek járó kivátságok nem örökletes volta, a munkáskáderek kooptálása és pozitív diszkriminációja a hatalomban és a legfőbb mobilitási erővé vált oktatásban), ezért rendszerükben – szerintük „a szocializmusban” – érzésük szerint nem volt „osztályhatalom” (amelyet a hatalom egyetlen lehetséges formájaként ismertek el), ezért a hatalom korlátozásának és nyilvános ellenőrzésének a problémája, kisebb kezdeti ingadozásoktól eltekintve, föl se merülhetett. Az a világtörténelmi – páratlan, egyedülálló – fordulat, amely abban állt, hogy a hierarchikus társadalmak sok évezredes fönnállása óta először a rendszer kultúrájában (és csak a kulturális reprezentációban: a szó egyszerre jelent „ábrázolást” és „képviseletet”!) előnyt élveztek a szubaltern (alsó) osztályok értékpreferenciái, amelyek függvényében az értékhierarchia csúcsára helyezték a mindaddig – hosszú évezredek óta – lenézett fizikai munkát, azt az illúziót keltette a politika egyetlen letéteményese, a Párt belső (pár milliós) körében, hogy immár nincs elnyomás. (29) Márpedig ha nincs elnyomás, a hatalom technikai jellegű, csak „a dolgok irányítása”, nem „az emberek vezetése”.
Ahogyan a joguralmi, jogállami rendszereknek az a képük önmagukról, hogy a törvény uralkodik, nem pedig személyek – a hatalom ideális esetben a jogszabályok „alkotmánytól” irányított létrehozása, illetve alkalmazása, tisztán fogalmi uralom – a reálszoc, a „proletárdiktatúra” szintén fogalmi, habár nem jogi, hanem filozófiai, de hasonlóképpen elvont, személytelen uralom. (30) Mivel azonban főleg Nyugaton (vagy: Európában) a fogalmi, személytelen uralmat (szemben a rendi uralommal, amelynek a biopolitikai vonásai szembeötlőek) szabadságnak szokás tekinteni, a Párt nem gondolta soha, hogy el kell számolnia a hatalmával, amelynek a zsarnoki vonásait – a teljesen egyöntetű társadalmi tapasztalat ellenére – mindvégig anomáliának („visszaélések”, „torzulások”, „törvénytelenségek”, „személyi kultusz”) vagy visszaesésnek, a rendszeren belüli ellenforradalomnak („szovjet Thermidor”, amely nemcsak Trockij szóképe) tekintette, pontosan ugyanúgy, ahogyan a tőle egyébiránt gyökeresen különböző  liberális-demokratikus kapitalizmus, amelynek állítólag nem tartozik a „lényegéhez” a gyarmatosítás (genocídiummal), az újkori (fekete) rabszolgaság, a nemzetiségi elnyomás és a faji megkülönböztetés: ezek anomáliák, „a múlt maradványai” (vö. a szovjet parancsuralmi rendszer magyarázatával a „cári örökségből”, a „demokratikus múlt hiányából”, rosszabb esetben „az orosz muzsik szolgalelkűségéből” [ez maga is rasszista klisé] stb. kiindulva).
Evvel szemben a kelet-európai liberális kritika – különösen a „demokratikus fordulat” (Wende: azaz rendszerváltás, 1989) után – némi joggal nevezte a bukott rezsim legitimációs ideológiáját „hazugságnak”, bár ez a hazugság jobbára öncsalás volt, amelyben sokkal többen osztoztak annak idején (beleértve a rendszer ellenfeleit!), mint ma gondolnánk. Ez annál is inkább kiderül, miután a humanista látszatok fokozatos szertefoszlásával egyre többen és egyre nyíltabban helytelenítik a „létező szocializmusnak” azt az említett jellegzetességét, hogy a szubaltern osztályok értékpreferenciáit, kulturális sajátosságait emelte be a hatalmi ideológiába, sőt: az alsóbb néposztályok egy részét (a nagyipari szakmunkásságot plusz „a mozgalom” proletár, lumpenproletár és paraszti elemeit) pozitív diszkriminációval „kiemelte” (ahogyan ezt a Magyar Népköztársaságban szokás volt mondani). Ma már egyre nyíltabban nevezik a „valóságosan létező szocializmust” (szovjet típusú tervező államkapitalizmust) a műveletlen „csiszlik” uralmának, amelynek a fő bűne a hatalomra természettől hivatott úriemberek kiakolbólítása volt, innen a „királyok, hercegek, grófok, elnyomók és burzsoák” (hogy a régi forradalmi dal ma gúnyosan emlegetett terminológiájával éljünk) elképesztő kultusza. „A baj az, hogy nálunk nem volt igazi, művelt polgári középosztály” – mondják mai liberális nagyjaink. Dehogy nem volt, méghozzá szinte a maga egészében militarista, sovén, osztálygyűlölő és tendenciálisan fasiszta. A régi pesti mondás szerint még a zsidó polgárság jelszava is az volt, hogy „jobb egy kis pogrom, mint egy nagy vagyonadó” (sokszor emlegeti Ignotus Pál).
Ma már a diktatúra emlegetésének egyre világosabb az osztálytartalma: a reálszoc – visszatekintve – egyre inkább csak a meg nem felelő emberek diktatúrája, innen a „vagyonátmentés” emlegetése: a régi nomenklatúra és apparátus meggazdagodása nem a vagyoni privilégiumok (mindenfajta gazdasági egyenlőtlenség) ellenzésével rokon, hanem avval a meggyőződéssel, hogy a reálszoc eredetű homines novi, a fölfuvalkodott és kétes múltú nouveaux riches befolyása (ez kb. háromezer éves panel) illegitim, szemben az „igazi” urak felelős módon gyakorolt, hagyományokban gazdag, elegáns, ízléses stb. előnyeivel. A kulturálisan (legitimációs szemszögből) nem igazolt – mert kulturálisan (szimbolikusan) proletár jellegű – , paradox reálszoc osztályprivilégium és hatalmi jogcím ma gúny tárgya, MERT JELKÉPESEN (és persze csak jelképesen) A TESTI MUNKÁBÓL ERED, amelyet ma ismét megvetnek (mint oly sokáig tették).
Ez ma már nem annyira a diktatúra (indokolt, jogos) gyűlölete, hanem a plebejus visszakergetése az őt megillető helyre. Ez van a „polgárságról” és a „művelt középosztályról” szóló fecsegés mélyén. A „minden értékek átértékelésétől” való rettegés: a szellem fölsőbbrendűségének eszméjével való szakítástól – amelyet Nietzsche és nyomán ezrek (Klages stb.) a szocializmus nyomán és a szocializmus áthasonításával („ellenforradalom a forradalom talaján”) hajtottak végre, ámde a „munkás” helyébe a „harcost” állítva (majd Ernst Jünger azonosítja a kettőt (31) ) – való rettegés, a (Le Bon, Ortega és magasabb színvonalon Elias Canetti által a par excellence modern démonként megjelölt) „tömegtől” való rettegés nem csekélység: a rendi és osztálytársadalmak közös alapgondolatáról van szó.
Leisured gentleman” – evvel a jó angol dzsentriszóval írja le Leo Strauss Platón ideálját: a munkátlanság édenkertje (amelynek az ára: szellem, vagyon, hatalom) az egyetlen szóra érdemes kiváltság. Hogy ebben az édenkertben mi folyik – vadászat, lovagi torna, háború, tánc, szerenád, ima, önkorbácsolás – , az mindegy. Ebből az édenkertből kiverni a kiválókat (szpudaioi), és hagyni, hogy a nemtelen bérmunkás, métoikosz, rabszolga összetapossa a létükért szolgálni nem kénytelen előkelők csalitját, tornacsarnokát, könyvtárát: ez elviselhetetlen volt és maradt. Márpedig a kommunizmus kísértete éppen evvel fenyegetett, bár ez a „valóságosan létező szocializmusban” határfogalom („utópia”) maradt.
Ha valamelyest tudatában vagyunk az „értelmiség” történetének, nyilván nem lepődünk meg rajta, hogy az „értelmiség” szövetségese lett a szocialista/kommunista munkásmozgalomnak. Az „intellectuel” kifejezés eredetileg csúfneve volt a Dreyfus-pör idején a megvádolt Dreyfus százados ártatlanságát vélelmező, elkötelezett – republikánus, antinacionalista, antimilitarista, antiklerikális, ma azt mondanók: „baloldali” – irodalmároknak, művészeknek, hírlapíróknak, tanároknak, hivatalnokoknak; az „értelmiség” maga, az интеллигенция, orosz kifejezés (annyira, hogy nyugati nyelveken oroszos formájában is hagyták: the intelligentsia, l’intelligentsia, die Intelligenzija) eleve az ellenzéki írástudókra vonatkozott, a dekabristákra, a Narodnaja Volja híveire, a tolsztojánusokra, marxistákra és anarchistákra, a parasztszabadítókra és papramorgókra.
Az értelmiség iránti gyanakvás is forrása az antikommunizmusnak, azaz a bizalmatlanság azok iránt, akik átlósan (vagy átabotában) keresztülvágják a munkamegosztást, és akik – bár föltűnően különböznek a testi munkát végzőktől – nem tartoznak a régi (papi vagy arisztokratikus) szellemi privilégiumok és prerogatívák kedvezményezettei közé se; akik nem a tudományüzem vagy a közigazgatási üzem vagy az oktatási üzem dolgozói, vagy nem pusztán azok. Akik szabadságot és büntetlenséget igényelnek maguknak olyan esetekben, amelyekben rendszerint tilalmak érvényesülnek. Valamikor  középponti propagandatéma volt (mára csak a szélsőjobboldal emlékezetpolitikájában szerepel), hogy ez a szövetség a szocialista munkásmozgalom és „az értelmiség” között a marginális (nagyon nagy mértékben zsidó) értelmiség részvételét jelentette. (Az már feledésbe merült, hogy az elkötelezett zsidó értelmiség mellett volt zsidó munkásság is, amelynek szerepe volt a mozgalomban – gondoljunk olyan egykori szakmunkásokra, mint Frankel Leó, Garami Ernő, Böhm Vilmos, Buchinger Manó, Weltner Jakab, Mónus Illés stb. – világszerte, de különösen a régi Oroszországban [Bund] és az Oroszországból kivándoroltak körében.)
A mozgalom „értelmiségi” jellegének hangoztatása arra szolgál, hogy a kommunizmus kettős (emancipatorikus és szubverzív) jellegét a „valóságtól” radikálisan különböző „gondolatnak” („életidegen utópiának”), „természetellenesnek” és „gyökértelennek” tüntessék föl – ebben segít a zsidó jelleg (korábban roppantul gyakori) emlegetése is. Ma ennek a legfőbb alakváltozata a kapitalizmus radikális naturalizálását célozza, vagyis a polgári társadalom antropológiai és kulturális elemeinek mint az emberi természet (mint olyan) sajátosságainak a fölfogását. Az „utópia” – amely, mint tudjuk, semmiféle szerepet nem játszik a marxizmusban, és a bolsevizmusban is merő válságjelenség – társfogalma a „fanatizmus” (az életidegen meggyőződés destruktív energiává változtatása, „a valóság megerőszakolása”), amellyel különleges erkölcsi antropológiát tulajdonítanak a kommunista elméletnek. Ez valamiképpen azt állítaná, hogy „az ember” önzetlen és kooperatív lény, ezért lehet „pénz és kényszer nélkül” önkéntes tevékenységre rávenni, amellyel képes és hajlandó a természettel való Wahlverwandschaft-ban a maga és mások megélhetését, élvezetét és biztonságát garantálni. Márpedig ez – a polgári társadalom kulturális és erkölcsi antropológiájának tanúsága (kompetitív önzés) szerint – lehetetlen. Az ilyen utópia csak arra jó, hogy „a mesterkélt egalitarizmust” terrorral és zsarnoksággal kényszerítsék ki, és í. t.
Tovább.
„A kommunista azt hiszi, hogy birtokolja az abszolút igazságot” – ez a frázis szintén óriási karriert futott be az utóbbi negyedszázadban. Azon kívül, hogy az irtózat megfelel a második világháború utáni általános relativista trendnek, a kijelentés önmagában nagyon furcsa. Bármiféle „igazság” szükségképpen kijelentés, és mint ilyen, nyilvános. Milyen értelemben lehet nyilvános kijelentést, amelynek a disztribúciója tetszőleges, birtokolni? Csak olyasmit lehet birtokolni vagy elidegeníteni (megvenni, eladni), aminek a mennyisége (terjedelme) korlátos és osztható. Semmilyen nyelvi entitás nem ilyen. Ez rossz metafora. Miért használják gyakrabban annál az egyszerű állításnál, hogy „a kommunista tipikusan intoleráns”? Azért, mert ennél erősebb az a rejtett sugalmazás, amely szerint a kommunista intoleráns és kritikátlan magatartása mögött elavult episztemológia húzódik meg. A vád torz metaforáját egyszerűen a megvádoltnak tulajdonítják, így: 1. képtelenség azt hinni, hogy bárki „birtokolhatja az abszolút igazságot”, 2. [kimondatlan:] képtelenség azt állítani, hogy bárki hihet ilyesmiben, 3. a megvádolt képtelenségben hisz, 4. [kimondatlan:] ez a képtelen hit erkölcsileg elfogadhatatlan, 5. ez a képtelen [kimondatlan: tehát nem is létező] hit téves gondolkodásra utal, 6. a rossz erkölcs mögött rossz episztemológia áll, és viszont.
Mármost tudjuk, hogy a marxizmus: historizmus. Az, amire a vád utal – valamiféle objektivista metafizikai vallás – idegen tőle. De ilyen elterjedt állítás nem keletkezik és marad fönn véletlenül. Amire utal, az az elmélet és gyakorlat viszonyának forradalmi átértékelése Marxnál egyrészt, a forradalmi szubjektum kijelölése az októberi forradalomban másrészt (Lukács – implicite: Kautsky, Lenin és Trockij – pártelmélete, 1923). (32)
Amikor a forradalom végrehajtja a transzcenzust, megvalósítja a polgári társadalom teloszát és „után”-ját – nem vonja vissza, hanem végigjátssza, végigénekli a IX. szimfóniát, de utána nem is a „magánéletbe” megy „haza” a  hangversenyteremből (33) – , akkor persze azt gondolja, hogy a polgári társadalom antropológiája immár érvénytelen (nem mintha nem lett volna érvényes azelőtt: az ellenkezőjét vélni csakugyan utópizmus lett volna), a forradalom szubjektum-objektuma csakugyan megtestesült igazság (verbum caro factum est, etc.), de ez éppen hogy nem „birtoklás” és nem „abszolútum” és nem „igazság”, hanem aktus. De polgári nézőpontból itt nem változott semmi, ez csak külön diskurzus. Ezt értik ezen a tételen. A kommunizmus „túl”-ja nem látszik a kapitalizmus „innen”-jéből (beleértve a szovjet típusú, tervező államkapitalizmust). A mai antikommunizmus tétje az, hogy bebizonyítsa: ez a telosz, s ez a belőle következő „túl”, ez az „után” nem csak nincs, hanem elgondolhatatlan. S érdekes, hogy ezt a „túl”-t éppen „abszolút igazságnak” nevezik, s azt mondják, hogy nincsenek a birtokában.
De a mai antikommunizmusnak más funkciója is van. Mindenekelőtt az, hogy „a valóságosan létező szocializmus” emancipatorikus projektjének kudarcát minden emancipációs tervre rávetítsék, beleértve a polgári, fölvilágosító és egalitárius gondolatot. Mivel ez utóbbi racionalisztikus, ezért a ráció („abszolút igazság” = utópia, életidegen fanatizmus, terror) – összhangban a konzervatív életérzéssel – az abszolút idegenként jelenik meg mint rejtetten (okkultan) kommunista gondolat. Ez persze nem igaz – bár a reálszoc veszedelme a maga aufklärizmusának(34) az (éppen fordítva) okkult anticivilizációs destruktivitása, a munkaaszkézis maradéktalan elvetése (titokban mintegy) – , de nem is értelmetlen politikailag. Így a kommunizmus (= Gulag) épp akkor válik az egyenlőtlenség modern, dinamikus formájának, az osztálytársadalomnak a perverz igazolásává, amikor „az osztály” mint politikailag autonóm képzet hanyatlik (a kapitalizmus változatlan fönnállása mellett). Így minden kommunizmussá válik – éppen most! – , ami valamelyest különbözik attól, amit Polányi Károly a piac utópiájaként írt le. (Nem véletlen, hogy az utopikus szocializmus alapesete, a Saint-Simoné, szintén piaci és pozitivista utópia. Tőle származik a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” jelszó: ez még mindig redisztributív utópia persze, a munkásmozgalmi – exoterikus – Marx evvel csak kiegyezett.)
A mai paradoxon: az antikommunizmus arra szolgál, hogy neokonzervatív nézőpontból a polgári liberális humanizmus fölvilágosító maradékát kompromittálja, s evvel sajnos a fasizmus örököse. (35) Sokan a baloldalon még ma is beleesnek a csapdába, mert emiatt belekényszerülnek a polgári klasszika antifasiszta-népfrontos védelmezésébe (36) , s evvel igazolják a fasiszta tézist „a marxizmus és a liberalizmus lényegi azonosságáról”. (Ez a kísértés különösen – és érthetően – erős a német nyelvterületen s a politikai kultúra tekintetében ide tartozó Magyarországon, no meg a német-zsidó hatásnak nagyon erősen kitett Észak-Amerikában. Innen „Európának” a latin országok számára érthetetlen, defenzív és hisztérikus kultusza. (37) ) A „kommunizmus” ebben a nézetben intellektuális, utopikus, életidegen, gyökértelen, s ami föllázad ellene, az a természet.
A jelenlegi kelet- és kelet-közép-európai antikommunizmus másik jellegzetessége, hogy „a valóságosan létező szocializmus” és/vagy a „kommunizmus” (a reálszoc és a kommunizmus [azaz a kommunista projekt, gondolat] összemosása mindenfajta antikommunizmus alapja) (megjegyzendő, hogy az óbolsevik-posztsztálinista, nosztalgikus kompártok pont így mossák össze a kettőt) nem normális. Nem része a „normális” történelemnek: egyrészt intellektuális tévedés (utópia, fanatizmus, agymosás), másrészt bűncselekmény, amelyet nem történelemként kell megítélni, mint a gyarmatosítást, a parasztok elkergetését a földről („bekerítések”, iparfejlesztés), az első világháborút vagy a gazdasági válságot, hanem jogilag és morálisan. Lengyelországban a Nemzeti Emlékezet Intézete, Romániában a Tismăneanu-bizottság és a Tismăneanu-jelentés (amelyet az elnöki többség jogszabálynak nyilvánított), Magyarországon az előbbi kettő mintájára létrehozott, a „kommunista” bűnök kivizsgálására alakítandó bizottság, illetve a magyarországi új Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben „a kommunista korszakot” (reálszoc) bűncselekménynek, a jelenlegi magyarországi (ún. utódpárti) szociáldemokráciát a bűn haszonélvezőjének (elkövetés utáni bűnsegédnek, accessory after the fact) nyilvánító cikkely mind a „kommunista berendezkedés” (reálszoc) rendkívüliségének a bejelentése.(38) A történelem megtört, megszakadt – nyilván mert „a történelmi osztályok” (a régi uralkodó osztályok) osztályprivilégiumai (tulajdoni, hatalmi és kulturális kiváltságai) megszűntek. Országgyűlési határozat, majd maga az Alaptörvény is leszögezte, hogy Magyarországon 1944. március 19-étől 1990. áprilisáig (az első szabadon választott magyar kormány megalakulásáig), illetve 2011. tavaszáig nem volt legitim és független állam (beleértve az 1945 és 1948 közötti, a második demokratikus köztársaságot és – bizonyos mértékig – a rendszerváltó államot [1990-2011] is, szemben mondjuk a teljesen „legitim” középkori monarchiával és a négyszáz évig az osztrák birodalomhoz tartozó „független” látszatkirálysággal), ezért kellett az ország nevét is megváltoztatni.
A tömeggyilkos diktatúra, majd az ehhöz képest enyhülést jelentő spicli- és rendőrállam a maga cenzúrájával, indoktrinációs és propagandaapparátusaival természetesen történelmi szerencsétlenség volt. Ez a szerencsétlenség – amely szoros, benső kapcsolatban áll a fölvilágosodás, a modernizáció, a népjólét és az egyenlőség eszméivel, politikai és ideológiai technikáival – úgy tűnik föl ma Kelet-Európában (különösen azokban az elmaradott kis országokban, amelyekben ezt az esszét olvassák – és írják…), mint az emancipáció szükségszerű eredménye. Az emancipációnak ez a nem polgári, de a kapitalizmus horizontján túl nem merészkedő változata azért tetszik ma bűnösebbnek és veszedelmesebbnek, mint a fasizmus, mert fölforgatta a hagyományos értékhierarchiát, és a plebejus ideálokat tekintette példaadónak, ha nem is realizálta őket. Ez a szó szoros értelmében vett fölforgatás volt, amely a fönn lévőket letaszította, a magántulajdon szentségét megszüntette (ha magát a tulajdont mint olyant persze nem is), a szakralitást pedig szétrombolta (bár aztán megpróbálta visszaállítani a nemzeti és militarista gesztikával Sztálin generalisszimusz működésének kései szakaszában, ám hiába).
allover3 Bár a reálszoc konzervatív volt (család, házasság, nemzeti közösség, egység, hőskultusz, termelői és szexuális önmegtagadás, szorgalom, áldozat, engedelmesség, hűség, lojalitás, takarékosság, hazafiasság, klasszicista kulturális ízlés, merev társadalmi, nemi és szimbolikus szerepfölfogás, a konformizmus és uniformitás magasztalása és kikényszerítése) és nagyrészt megtagadta forradalmi eredetét, ugyanakkor bár gyakorolta, de elhazudta és ideológiailag elítélte a hierarchiát. A hierarchia korlátozására néha tett is kísérleteket: az elitek leváltása (koncepciós pörök, az apparátus elleni [és új kádereket kooptáló] kampányok, „a nagy proletár kulturális forradalom” a Kínai Népköztársaságban, „lenti munkára küldés”, periodikus elitcserék, az örökölhető funkciók elutasítása – egy-két problematikus kivétellel: Észak-Korea, Románia – , a vezetők politikailag föltételes juttatásai örökölhető magánvagyon helyett), de alapvető politikai mondanivalója (ha politikai stratégiája nem is) mindvégig „az osztály nélküli társadalom” volt (hiszen az „anyagi ösztönzés” brutális egyenlőtlenségeket idézett elő), s ez az, ami megbocsáthatatlan. Az antihierarchikus, inherens, rejtett – gondolati, de kulturálisan rendkívül erős – dinamika.
A „kommunista rendszer” (reálszoc államkapitalizmus) címére intézett szemrehányások másik lényegi eleme „az állam túlhatalma”, az etatizmus. Fölületesen szemlélve a dolgot, ez kétségtelenül igaz: az állam fölfalta a „civil társadalmat” (a piacot, a nyilvánosságot, az önkéntes társulásokat, egy időben a magánélet jelentős részét). Az a kérdés, hogy ez állam volt-e még a szó polgári értelmében, hiszen az államot a polgári („civil”) társadalommal szemben definiálják (éppen a bírálók alkotmányos-szabadelvű kiindulópontja szerint); „a valóságosan létező szocializmusban” a társadalmat kétségtelenül államosították, viszont – s ezt kevesen fogják föl – az államot szocializálták! Az az állam, amelynek a fő funkciója a termelés, nem hagyományos állam, és a modern polgári államhoz (beleértve a fasiszta államot!) kevés a köze. Ha Boris Groys-nak igaza van, akkor a „létező szocializmusban” mindenki állami hivatalnok – de ha mindenki állami hivatalnok, akkor senki sem az!  Hiszen a hivatalnokot a magánemberrel szemben definiáljuk. Ha nincs magánember, nincs hivatalnok. Az állam és a „civil társadalom” közötti válaszfal lebontása a kommunista terv része, de ez a lebontás anarchisztikus kellene hogy legyen: a reálszoc ennek a zsarnoki variánsát valósította meg, de megvalósította.
Az állam problémája akkor merült föl, amikor elkezdődtek a piaci reformok (Csehszlovákiában, Magyarországon, Kelet-Németországban, Lengyelországban, Jugoszláviában jellegzetesen 1968 körül), s amikor a Párt úgy döntött, hogy a szocializált összállamot ismét kettébontja (a „vállalati önállóság”, a pénzbeni elszámolás, a fogyasztás primátusa mind ezt szolgálta). Ekkor létrejött a „szimulált piac” (Tardos Márton), egymással piaci tranzakciókat folytató „állami holdingokat” szerettek volna alapítani és í. t. Itt vonták le az 1956 (XX. kongresszus, magyar forradalom, Gomułka) utáni fordulat konzekvenciáit: a jóléti állam + fogyasztói társadalom (a kettő egylényegű) csak polgári/piaci körülmények között teremthető meg, ehhöz pedig szükséges az állam és a társadalom elválasztása, ez utóbbi korlátozott autonómiájának (mint érdekviszonyok együttesének) az elismerése. A posztsztálinista (input-output elemzésen alapuló) tervezés a társadalom fölötti állami szupremácia megőrzésén őrködött, ez pedig még csak nem is reálszocialista funkció, hiszen bevallotta az állam szocializációjának a kudarcát, és végképp föladta a hierarchia elleni ideológiai küzdelmet.
Kelet-Közép-Európában a neokonzervatív tábor, amelyet tévesen neveznek errefelé „liberálisnak”, a jóléti állam mérsékelt híveit (welfarists) kommunistázza le, néhány jelentéktelen államosítás miatt szocializmusról üvölt (akár a Tea Party Obama ellen, aki – mint következetes liberális – megpróbálta társadalombiztosításhoz juttatni a lakosság többségét), és előadja a kommunista terv tiszta negatívumát: az állam teljes piaci szocializálását, megszüntetni óhajtván a fiktív gazdaság/politika ellentét egyik terminusát, a politikát. Evvel „kommunistának” nevezi az autoritárius, kirekesztő, itt-ott fajüldöző hangsúlyú, szélsőjobboldali, munkásellenes és szubproletár-ellenes osztálypolitikát.
A különféle (elsősorban liberális és fasiszta) eredetű, hagyományú antikommunizmusok a polgári társadalmon belüli „hatalmi játszmák” stratégiái, közös irányuk antiegalitárius, hierarchiabarát. Ezen belül persze sok a különbség, de a „posztmodern” liberálisok – különös módon éppen baloldali behatásra – már nem védik a fölvilágosodás örökségét, és a szellemellenes erőszak szinonimájának tekintik a rációt, amelyet a maga egészében a természet- és hagyományellenes, gyökértelen utópia közegének vélnek. Kelet-Európában ezt súlyosbítja a tény, hogy az egyetlen rendelkezésre álló modernség a reálszoc.
Amikor Magyarországon pl. „kommunistának” tartják az antiklerikalizmust – az antiklerikalizmus nagyjából liberális irányzat (volt) a katolikus egyházon belül a XIX. században, a papi uralom ellen, a demokratikus népegyházért: Eötvös, Deák, Tisza István, Bánffy Dezső volt antiklerikális, a két utóbbi anti-ultramontán, antijezsuita református egyháznagy… − , akkor megmutatkozik, hogy a reálszocializmuson kívüli, gyöngécske régi modernség már feledésbe merült, nem eleven erő. Ki olvassa Lamennais-t? Lacordaire-t? Eötvöst? Montalembert-t? Lord Actont?(Többek között innen a magyarhoni szabadelvűség hamari kudarca.)
A kelet- és kelet-közép-európai modernség nagyságai – Brecht, Révai, Hruscsov, Nagy Imre, Lucreţiu Pătrăşcanu, Jannisz Ritszosz, Andropov, Déry, Kuczynski, Kádár, Geo Bogza, Tito, Gomułka, Dubček, Markus Wolf, Hegedüs András, Đilas, Donáth Ferenc, Lukács, Kołakowski, Szaharov, Jancsó, Bahro, Zygmunt Bauman, Havemann, Kuroń, Heiner Müller stb., stb., stb. – mind kommunisták voltak, minden későbbi irányzat belőlük, tőlük indul ki. A polgári demokrácia későbbi törekvései is elképzelhetetlenek némelyikük nélkül.(39) Ennek az egyik oka a nemzetközi munkásmozgalom politikájának filozófiai természete. (És itt nem arra utalok, hogy az alaptalanul műveletlennek tartott Sztálin az ógörög eredeti alapján javítgatta a saját példányában Platón modern orosz fordítását, nem beszélve a nagy teoretikusokból álló bolsevik „régi gárda” hihetetlen, elképesztő intellektualizmusáról.) A mozgalom, majd a Párt nem egyszerűen a saját nyilvánosságában artikulált vélemények szintézisére törekedett, hanem a HELYES elméletre, azaz nem a doxa kiterjesztése és meghódítása, hanem az episztémé keresése és adekvát alkalmazása állt érdeklődésének és stratégiájának középpontjában. (40) (Innen a szakadások, eretnekségek, kiközösítések, kiátkozások, amelyek érdekes párhuzamokat mutatnak a tudományos – és teológiai –  irányzatok, iskolák, hagyományok alakulásával.) Ennélfogva a bizonyítás terhe (onus probandi) súlyosan nehezedett a szocialista és kommunista politikákra: ez a teher egyszerre volt empirikus-morális és intellektuális. (Szemben a teológiával, amely nem felelős „a világért”.) (41)
A „valóságosan létező szocializmus” nem bukott volna meg pusztán az empirikus kudarca (a magántőkés-piaci nyugati modellnél alacsonyabb fogyasztási színvonal, diktatúra, „pangás”) miatt, ha nem vált volna elméletileg tarthatatlanná a kommunisták számára, akik (orwelli terminussal: „a belső párt”) nélkül a rendszer strukturálisan (is) elképzelhetetlen.  (42)
A mai antikommunizmus titka a reálszoc és a kommunista elmélet összecsúsztatása, amiben a sztálinisták és öntudatlan utódaik készséges, noha akaratlan cinkosok. (43) A hidegháborús (leginkább liberális) antikommunizmus nem ilyen volt: kimutatta, hogy a kommunista (szerinte „utópikus”) „célok” nem összeegyeztethetőek a reálszoc gyakorlattal, talán megvalósíthatatlanok, tehát a reálszoc (szovjet és kínai) tömb állampárti vezetői hazudnak. A mai antikommunizmus szerint a kommunista elmélet lényege az állami tulajdon, a teljes körű államosítás (szemben a piaccal és a magántulajdonnal; a civil társadalom, a nyilvánosság fölszámolása), tehát a reálszoc a kommunista elmélet adekvát realizálása, tehát – a mai antikommunisták szerint – Sztálin igazat mondott. Ebből is kiviláglik, hogy a mai antikommunizmus valódi célpontja nem az eltűnt reálszoc rendszer, a szovjet rezsim, hanem az államosító, egyenlősítő, újraelosztó jóléti állam és – ideológiailag – „a polgári baloldal”, a jelenkori szociáldemokrácia. Ezért neveznek ma a kelet-európai médiákban minden szerény béremelést vagy progresszív adózást (vagy veszteséges cégek olykori állami fölvásárlását)  „kommunistának” vagy „szocialistának”, ami persze történetileg és elméletileg egyaránt nevetséges. Az etatizmusban semmi sajátosan kommunista elem nincs, ez a tőkés társadalom egyik, ma történetesen gyöngébb lehetősége vagy iránya, amely azonban a huszadik században domináns volt (s nyilván idetartoznak az államkapitalista változatok is, beleértve a szovjet típust, amelyről olyan hiteles tanú jelentette ki, hogy nem szocialista, mint maga Lenin (44)). A mai antikommunizmus a (polgári) fölvilágosító és emancipatorikus tendenciák ellen irányul. Az államot mint a kommunizmus igazságát tételezi, ebben téved (vagy csal): jelenlegi ideológiai sikere az osztálytudatát vesztett polgárság utáni, a polgári humanizmus utáni kapitalizmus hatékony, de végső soron önromboló harcmodorának a diadala.
(Magyarországon a liberális publicisztika az összes fasiszta és fasisztoid tendenciákat az ún. kádárizmus hasonlatkészletével szokta elmarasztalni, nehogy az antifasizmus esetleges emancipatorikus és demokratikus tartalmai fölszínre juthassanak, márpedig ha valami, a legfontosabb elem – a rasszista/etnicista mozgósítás – teljesen idegen a kádári korszaktól, sőt: éppen az őszinte antifasizmus, antirasszizmus, antinacionalizmus a magyarországi és a keletnémet reálszoc jellegzetessége szemben a csehszlovákiai, lengyelországi, romániai, jugoszláviai, részben az orosz, bolgár stb. változattal. Mi sem mutatja jobban a mai magyarországi antikommunizmus őszintétlenségét, mint a reálszoc titkosszolgálatokra vonatkozó információk máig tartó, sőt: egyre határozottabban védelmezett eltitkolása, egy időben a Károlyi- és a József Attila-szobor eltávolításával, a Horthy-kultusszal, a Wass Albert-szobrok járványával stb. Antonescu marsall romániai kultusza nem cezúra, hiszen a háborús bűnös Conducător rehabilitációja már a Ceauşescu-korszakban elkezdődött, ahogyan a Ceauşescu-féle vezetés sovén szovjetellenessége, magyargyűlölete és antiszemitizmusa a mintája a mai romániai antikommunizmusnak, amely már az 1970-es évek óta fasisztoid árnyalatú, és ma is az. Magyarországon azonban mindez még viszonylag új. – A szemérmesen „titkosszolgálatnak” titulált ávó iratainak hiányos „fölszabadítása” jól mutatja az állami diszkontinuitás korlátait: a tőke → munka irányú redisztributív és mobilitási funkciók összezsugorodnak, a represszív funkciók maradnak vagy éppenséggel erősödnek.)
Ez a mai antikommunizmus nem a kommunizmus ellenfele (amelyet el se tud képzelni), hanem a polgári demokráciáé, és középponti törekvése az emancipáció visszavétele. Ennyiben a fasizmust győztesnek hirdethetjük ki, hiszen ez volt a fasizmus programja: a polgári társadalom letörése a polgári társadalom legnagyobb ellenfelének legyőzésével. A mai antipolitikának sejtelme sincs a maga fasiszta gyökereiről. A legfurcsább az talán, hogy a kommunizmus érintetlenül kerül ki az egyre erősödő – ám egyébre vonatkozó – antikommunizmus ostromából. Az antikommunizmus a mai polgári társadalom kritikátlan önreflexiója (45): ez a társadalom megöli magát anélkül, hogy legfontosabb világtörténelmi föladatát – az emberek közötti különbség érvényes és nem biopolitikai magyarázatát, s az ennek megfelelő praxis kidolgozását – teljesítette volna. Azt hiszi, a kommunizmussal küzd, pedig csak önmagával. A kommunizmus pedig megmarad – változatlanul – külsőnek és idegennek.

Hozzászólások   

+1 #8 mérnök elvtárs 2012-12-01 16:06
TGM nem kommunista.
Idézet
-3 #7 Balabán András 2012-10-17 20:59
Üsvözlöm, és szép jóéjszakát a lustuló marxistáknak, akik hallgatnak.
Idézet
-3 #6 Balabán András 2012-10-16 11:10
Nyilván a szerző TGM nem nagyon kiváncsi a kommentekre, hisz újabb cikket ír. De nyilván van itt személyes ismerőse, aki felhívhatja a figyelmét szerény kérésemre.
hol cáfolta TGM Raymond Aron nagy marxizmus-kritikáját, és hol cáfolta Sebastian Haffner éles Kommunista Kiáltványt bíráló kritikáját?
Köszönöm a segítséget.
Idézet
-3 #5 Balabán András 2012-10-16 10:26
Ha nagyon nehéz lenne bárkinek utánanézni, elolvasni - némi többszörös kérésre, esetleg TGM kérésére - magam beidézem.
Hajrá.
Idézet
-3 #4 Balabán András 2012-10-16 10:22
Ja, ha valaki nem ismerné. Sebastien Haffner: Megjegyzések Hitlerhez (Európa Kk, 2002) Ebben a Hitler-jelenséget máig legmélyebben átvilágító nagyesszében von párhuzamot a Kommunista Kiátvány (szerinte) hamis történelemszemlélete és Hitler (szerinte) hamis történelemszemlélete között.
Ki más próbálhatná ezt konkrétan, idézve cáfolni, mint egy marxista, mint egy TGM?
Idézet
-3 #3 Balabán András 2012-10-16 10:09
Üdv. Hogy hozzászóljak, TGM olyan írásait keresem, melyben megcáfolja Raymond Aron marxizmus-kritikáját, és/vagy azokat az írásait, melyben megcáfolja Sebastien Haffner Hitler könyvének Marx-ellenes alapvető passzusait. Köszönöm.
(linkkel is megelégszem)
Idézet
-3 #2 r 2012-10-14 18:11
A "reálszoc" és Ny-Eu jóléti állama közé egyenlőségjelet tenni önmagában egzisztenciális katasztrófa. Mert a mi térségünk újgazdagjai nem követik Skandinávia és Ny-Eu PURITÁN hagyományait (dr.Kopátsy). Itt nem voltak - és nem is lesznek - jótékony gyárosok. Napszámos feketemunkásokat csicskáztató hólyagok vannak. Voltak és lesznek is. A jóléti állam balkáni formája CSAKIS AZÉRT működhetett, mert annak alapja a termelőeszközök állami TULAJDONLÁSa volt.
Érdekes megállapítás a munka marxi démonizálása. De szerintem az már a kommunizmusra vonatkozik és nem arra a korszakra, amikor felépítik.
Különben figyelemre méltó dolgozat.
Idézet
-2 #1 vaktyúk 2012-10-13 01:08
Alaposan elolvastam a jegyzeteket.
Megfelelő háttértudás híján az állításait nem tudom megfelelően vitatni. Bízom abban, hogy a tudását tisztességgel igyekszik átadni.

A filozófiai eszmetörténeti elvont leírás nem mutatja azokat az erőket és jelenségeket, amelyek egy adott társadalom valós világát, pl aktuálisan a mindennapjainkat alakítják. Történeti és szociológiai aspektus az alapvető az ilyen vizsgálódásokban , nagy szükség lenne interdiszciplináris kutatócsoportra.



Láttam a Milla tüntetésre való készüléssel kapcsolatos interjút is.
Háát, azért lehetne kicsit tisztábban is fogalmazni, mint hogy "nem a messiásjelölt fölkenése"


"A dolog egyre bizarrabbul hangzik. A Milla demonstrációján - úgy fest - én is beszélni fogok. De tudtommal ez 56-os megemlékezés, és mindenekelőtt tiltakozó nagygyűlés, nem pedig Bajnai Gordon választási kampányának nyitóeseménye" - írta a Bajnai és a Milla körüli kavarásról szóló cikkünkhöz fűzött kommentjében az október 23-i gyűlés a filozófus a tüntetésen szintén szót kapó Bajnai körül támadt viharra reagálva.

„Kár itt a következő kormányról ábrándozni október 23-án, ez pluralista, demokratikus esemény lesz - ha nem tévedek - , nem a messiásjelölt fölkenése. Ebben ugyanis nem vennék részt" - tette egyértelművé Bajnai miniszterelnök-jelöltségével kapcsolatos álláspontját Tamás Gáspár Miklós, aki a hvg.hu kérdésére egyértelművé tette: a dolgok mostani állása szerint részt vesz és felszólal a tüntetésen, amelynek Bajnai-kampánynyitóvá silányítását reményei szerint megakadályozta nyilvános tiltakozása."
http://hvg.hu/itthon/20121012_bajnai_milla_szolidaritas_lmp

Bajnait viszik, mint a cukrot
http://mandiner.hu/cikk/20121011_toth_csaba_zsolt_bajnait_viszik_mint_a_cukrot
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés