kurzcmlapMi van akkor; ha a mostani válság tulajdonképpen csak annak a felszínre kerülése, hogy a kapitalizmus elérte történelmi korlátait? És ha teljesen utat tévesztünk, amikor azt gondoljuk, hogy a válság oka a pénzügyi rendszer „őrülete”? Ha ezzel csak szem elől tévesztjük, hogy maga a kapitalista rendszer, azaz az értéktermelés került zsákutcába? Ez az, amiről a tavaly elhunyt Robert Kurz meg volt győződve. A jelentős életművet maga után hagyó Kurz célja Marx legforradalmibb intuícióinak felfedezése és kifejtése volt: de vajon mi magunk elég elszántak vagyunk-e ahhoz, hogy meghalljuk egy ennyire „radikális” elmélet szavait?



kurzcmlapA fiatalon elhunyt Robert Kurzra emlékezünk Anselm Jappe, az értékkritikai (wertkritik) iskola másik meghatározó alakjának írásával.
A cikk eredetileg a "La Revue des Livres" c. francia lapban jelent meg (n°9, janvier 2013).

Kurz írásai magyarul (főleg a "Marx két arca" című esszét ajánljuk a mostani cikkünk előtt való elolvasásra!) - az írások "kmb" fordításai:


Marx két arca
Az euró válságától a globális pénzválságig?
A gazdasági békaperspektíva
Meggyógyítani a kapitalizmust?
A teória göcsörtös fája



Mi van akkor; ha a mostani válság tulajdonképpen csak annak a felszínre kerülése, hogy a kapitalizmus elérte történelmi korlátait? És ha teljesen utat tévesztünk, amikor azt gondoljuk, hogy a válság oka a pénzügyi rendszer „őrülete”? Ha ezzel csak szem elől tévesztjük, hogy maga a kapitalista rendszer, azaz az értéktermelés került zsákutcába? Ez az, amiről a tavaly elhunyt Robert Kurz meg volt győződve. A jelentős életművet maga után hagyó Kurz célja Marx legforradalmibb intuícióinak felfedezése és kifejtése volt: de vajon mi magunk elég elszántak vagyunk-e ahhoz, hogy meghalljuk egy ennyire „radikális” elmélet szavait?

Robert Kurz, az „értékkritikai” (wertkritik) iskola legfontosabb teoretikusa 68 éves korában,  2012. július 18-án hunyt el Nürnbergben. Ez a korai halál egy negyedszázada folytatott nagyszabású kutatómunkának vetett véget, melynek jelentőségére csak mostanában ébred rá a nemzetközi közvélemény. Az 1943-ban Nürnbergben, ahol az egész életét leélte, született Kurz részt vett a német 68-as mozgalomban, szerepet játszott a korabeli újbaloldali vitákban. Egy nagyon rövid ideig tartó marxista-leninista korszak után, de sosem csatlakozva a Zöldek pártjához, akik éppen akkor hajtották végre „realista” fordulatukat Németországban, 1987-ben alapítja meg a Marxistische Kritik című folyóiratot, melyből pár évvel később kinő a Krisis című lap. Marx műveinek újraolvasata Kurz és közvetlen munkatársai által (mint Roswitha Scholz, Peter Klein, Ernest Lohoff és Norbert Trenkle) nem csak barátokat szerzett nekik a szélsőbaloldalon. Ez a radikális baloldal egymás után látta Kurz köre által megcafálni eddigi dogmáit az „osztályharcról” és a „munka” fogalmáról, egy olyan gondolati rendszer keretében, amely egyenesen a kapitalizmus alapjaira kérdezett rá: a csereértékre és az absztrakt munkára, a pénz- és az áru fogalmára, az államra és a nemzetre. Kurz, ez a sokszínű, jó tollú, gyakran polemikus szerző, széles közönséget először „A modernizáció összeomlása” (Der Kollaps der Modernisierung) című könyvével ért el (1991), amelyben a Szovjetunió összeomlásának és a „Nyugat diadalának” pillanatában azt állította, hogy az árutermelő társadalom napjai meg vannak számlálva, és ebben a folyamatban a „létező szocializmus” bukása csak egy lépcsőfokot jelenti. Jóllehet fontos folyóiratoknak (elsősorban Brazíliában) volt rendszeres szerzője, számos konferencián tartott remek előadásokat, Kurz mégis szándékoltan kívül maradt az egyetemi és akadémiai szférán – proletár munkából tartotta fenn magát, a helyi újság éjszakai csomagolójaként dolgozott.
A tucatnyi könyve és több száz cikke grosso modo két intellektuális szinten íródott: egyrészről szó van egy mély teoretikus gondolkodásról, melynek a hosszú esszéi a Krisis és az Exit! (a 2004-ben a Krisis-szel történő szakítás után alapított folyóirat) hasábjain jelentek meg, másrészről Kurz állandó krónikása volt a kapitalizmus válsága mélyülésnek és a rendszer története kérdéseinek – ennek nagyszabású eredménye volt "A kapitalizmus fekete könyve" (Schwarzbuch Kapitalismus. Ein Abgesang auf die Marktwirtschaft - 1999) című munkája, amely hatalmas terjedelme, mintegy 850 oldal, ellenére bestseller lett Németországban. Népszerűbb írásaira példa még az 2003-as "Háború a világredszer ellen" (Weltordnungskrieg. Das Ende der Souveränität und die Wandlungen des Imperialismus im Zeitalter der Globalisierung) és a 2005-ös "A világtőke" (Das Weltkapital. Globalisierung und innere Schranken des modernen warenproduzierenden Systems) című munkája, számtalan újságcikke mellett.

Az értéktermelés zuhanása és a kapitalizmus történelmi határai

kurz1Végeredményben ami igazán ismert az értékkritikai iskolából, az az a megállapítás, hogy a kapitalizmus egy elkerülhetetlen végső válság felé tart – Kurzot némely mádiák nem véletlenül nevezték az „apokalipszis prófétájának”. Immár negyed évszázada, még a kapitalizmus látszólagos végleges diadala idején is, Kurz nem általott, Marx rigorózus olvasatára alapozván, amellett érvelni, hogy a kapitalista termelési mód alapkategóriai kezdik elveszíteni dinamikájukat, sőt elérték „történelmi határukat”: azaz nem termelünk többé elég „értéket”. Márpedig az érték létrehozatala (amely magában foglalja az értéktöbbletet, így a profitot is) és kifejeződési formája, a pénz, a kapitalista termelés egyetlen célja – maga a „használati érték” termelése lényegében csak másodlagos jelentőségű. Egy áru értékét a létrehozatalához szükséges „absztrakt munka” mennyisége határozza meg, azaz a munka, mint az emberi energiakifejtés tiszta formája, mely nincs tekintettel a munka tartalmára, csak a mennyiségére. Egy áru minél kevesebb munkát tartalmaz, annál kisebb az „értéke” (ennek megállapításához  arra is szükség van, hogy ez a munka megfeleljen egy adott történelemi pillanat termelékenységi szintjének: például egy kézműves textilmunkás tíz órai munkája nem „ér” csak egy órai munkát, ha a kézműves tíz órai termelése megfelel egy géppel dolgozó munkás egy óra munkájának, már az ipari termelés körülményei között). A kapitalizmus a kezdeteitől együtt él ezzel az ellentmondásával: a verseny minden egyes tőkést arra ösztönöz, hogy az emberi munkát helyettesítse gépekkel, mely azonnali előnyöket biztosít számára a piacon (csökkenteni tudja ezáltal az eladási árat). De ezáltal az érték összmennyisége csökken, míg a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások – melyek nem hoznak létre értéket – nőnek. Ennek következtében az értéktermelés minden pillanatban önmaga megfojtásával és azzal fenyeget, hogy megtérülés hiányában egyszerűen nem működik többé. A profit – az érték látható része, amely valójában érdekli az árutermelés szereplőit – nem lehetséges hosszútávon csak egy olyan felhalmozódási rendszerben, amely valóban működik. Hosszú ideje már az árutermelés külső és belső (a világ más részei felé irányuló és a kapitalista társadalmon belüli) expanziója tette lehetővé az egyes árukban benne rejlő érték csökkenésének kompenzálását. Azonban az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a kiegyenlítésére. Ettől kezdve az árutermelő rendszer a túlélését elsősorban a „fiktív tőkének” köszönheti, azaz annak a pénznek, ami nem az emberi munkaerő termelő folyamatából létrejövő érték eredménye, hanem a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit (amely hatalmas ugyan, de éppen a realizálása lehetetlen). 

Egy válság, amely nem érhet véget...a kapitalizmus keretei között


Kurz véleménye szerint a kapitalizmus elkerülhetetlen válságának az elmélete megtalálható Marxnál, azonban meglehetősen töredékes és kétértelmű formájában (a legfontosabb ilyen hely az életműben a Grundrisse „gépekről szóló töredéke”): a tőkefelhalmozás nem egy stabil rendszer, amely a végtelenségig folytatódhat és amelynek csak az „elnyomottak harca” vethet véget, ahogy a Marx utáni egész marxizmus állította. Kurz megmutatja nekünk, hogy „a kapitalizmus összeomlásának elmélete” távolról sem volt valamiféle széles konszenzus része a marxisták között, ahogy állítani szokás, hanem inkább „tengeri kígyóként” fel-fel bukkant a marxista hagyományban. Némely teoretikusok egymást vádolták azzal, hogy hiszenek ebben az elméletben, de valójában senki sem értett teljesen egyet azzal, hogy a kapitalizmus beleütközhet a saját belső korlátaiba még egy proletárforradalom előtt. Azon kisszámú teoretikusok, akik valóban megvizsgálták egy ilyen korlát létét, mint Rosa Luxemburg (A tőkefelhalmozás – 1912), vagy Henryk Grossmann (A felhalmozás törvénye és a kapitalista rendszer összeomlása, Das Akkumulations- und Zusammenbruchgesetz des kapitalistischen Systems – 1929), Kurz szerint egyrészt megtorpantak félúton, másrészt valójában semmiféle hatást nem gyakoroltak a munkásmozgalomra.
Kurz tehát úgy prezentálja számunkra válság-elméletét mint abszolút újdonságot – melyet éppen az a tény tett lehetővé, hogy a Marx által teoretikusan leírt jelenség, azaz az értéktermelés belső határainak elérése, a hetvenes évekre valósággá vált. Néhány éve ez a jelenség, a válság képében napvilágra került, noha hosszú ideig mindenki tagadta a létezését, még a baloldalon is. Mindazonáltal Kurz számára a „baloldali” (valójában egyszerűen neo-keynesiánus) közgazdászok által nyújott magyarázatok a válságról, melyet ők „alulfogyasztási” válságnak tartanak, nincsenek a problémák igazi szintjén. Nincs többé megoldás erre a válságra a kapitalizmus keretein belül, amely nem szabadul meg az értéktermelés logikájától egy olyan helyzetben, amikor az emberi munkát szinte teljes egészében helyettesítik a különböző technológiák. Az hogy az egyes áruk nem tartalmaznak többé „homeopatikus” adagot az értékből – azaz az értéktöbbletből, azaz a profitból -, semmit nem változtatnak az életben való (esetleges) hasznosságukon. De egy olyan termelési mód számára, amely az értéken alapul ez a helyzet halálos, és egy társadalomban, amely teljesen alá van vetve a gazdaságnak, magának a gazdaságnak a bukása az egész társadalmat a barbárságba lökheti.
Kurz nem csak általánosságokban beszél, hanem nagyon is részleteiben is vizsgálja a jelenlegi válságot. A hivatalos statisztikák eltérő céllal való olvasásából kiindulva például bebizonyítja, hogy Kína távolról sem fogja megmenteni a kapitalizmust, vagy hogy a német gazdasági fellendülés, ahogy a többi is, újabb hiteleken alapul, és hogy a 2008-as válság után semmi más nem történt, mint a „romlott hiteleket” áttolták az magánszférából az államokra, hogy a szolgáltatások általában „nem termelő” (abban az értelemben, hogy értéket nem létrehozó) munkákat hoznak létre, melyek nem képesek helyettesíteni az iparban elveszett munkahelyeket és így tovább. Megmutatja, hogy a neo-keynesiánus „gazdaságélénkítő” csomagok éppúgy mint a megszorító intézkedések, miért teljesen esélytelenek a válsággal szemben, vagy éppen miért képtelenek „munkahelyeket teremteni”: az alapprobléma - vagy másrészről reményeink alapja! - éppen az, hogy „vége a munkának”. Munka és érték, áru és pénz nem az emberi élet örök velejárói, hanem viszonylagosan új történelemi jelenségek. Ma éppen a végüket járják, de ez természetesen nem az egyik napról a másikra fog megtörténni, hanem ha hiszünk Kurz előrejelzésének (melyek azért már kevésbé azonnali katasztrófával számolnak, mint korábbi munkáiban), néhány évtized alatt.
A gazdaság feletti pénzügyi dominancia, vagy a spekuláció távolról sem a válság okai tehát, hanem éppen ellenkezőleg: ezek tartották egy ideig távol a válságot, sőt ma is a válság enyhítésének szerepét játszák. De mindezek által csak egyre erősödik egy esetleges jóval nagyobb krízis lehetősége – amely talán egy hatalmas méretű globális infláció képében fog kezdődni, amely éppen azt fogja jelezni, hogy a pénz rohamosan veszít a valós értékéből. Mindezért a „bankárokat” felelőssé tenni, vagy egy neoliberális összeesküvést, ahogy madjnem az egész kritikai baloldal teszi, Kurz szerint a probléma tökéletes félreértése. Éppen ezért szkeptikus az új tiltakozó mozgalmakkal kapcsolatban is, melyeknek kritika alá veszi a nyílt, vagy rejtett antiszemita elhajlásait is. Gyakran azzal is vádolja a baloldalt – annak minden variánsát -, hogy nem akar valójában kilépni az általa is öröknek tartott kapitalizmus keretei közül. Valójában csak az érték és a pénz valamivel „igazságosabb” elosztását javasolja, anélkül azonban, hogy valóban megértené ezeknek a kategóriáknak a pusztító hatásait és történelmi kimerülésüket. Még rosszabb az, hogy a baloldal különböző irányzatai végül is megelégednek azzal, hogy ők maguk álljanak a barbárságba és a nyomorba vezető folyamatok élére. Ahelyett hogy futnánk ezen tiltakozó mozgalmak után, vagy éppen hajbókolnánk előttük, Kurz velük szemben egy radikális antikapitalista (azaz nem csak a formáját, hanem a tartalmát illetően is radikális) kritika szükségességéért emelt szót. Nem elégséges lecserélni a kapitalizmus irányító személyzetét: ez a rendszer fetisisztikus és tudattalan, az érték értékesülésének „automata szubjektuma” (hogy Marxszal szóljunk) irányítja. A teremlőeszközök jogi tulajdonosainak személyes dominanciája a munkaerejüket eladni kénytelenek felett mindennek csak a szociológiai „oldala”, a felszíni látványa a tőkefelhalmozás önreferenciális mechanizmusainak.

Marx legforradalmibb intuícióinak továbbfejlesztése

kurz2Kurz "Az érték nélküli pénz" (Geld ohne Wert. Grundrisse zu einer Transformation der Kritik der politischen Ökonomie) című könyvében a politikai gazdaságtan kritikájának egész nehéztüzérségét felhasználja koncepciója kifejtésében. A szerző halála előtt néhány nappal megjelent kötet azonban nem valamiféle teoretikus összefoglaló, vagy testamentum: írója szándéka szerint a politikai gazdaságtan kritikája újjáalapításának, ennek a nagyívű programnak az első fejezete lett volna. Kurz négy, egymáshoz közvetlenül kapcsolódó témát tárgyal itt: az alapvető különbséget a prekapitalista, protokapitalista és kapitalista társadalmak között és azt a szerepet melyet ebben a pénz játszott; a tőke és a csereérték megszületését a XV. században; a teljesen kifejlett tőke belső logikáját; illetve a kapitalista felhalmozás belső ellentmondását és belső logikai határait a történelemi fejlődésében napjainkig. Ezeknek a témáknak a kifejtését Kurz külföldön kevésbé ismert német marxista szerzőkkel (mint Michael Heinrich, Hans-Georg Backhaus, Elmar Altaver vagy Wolfgang Fritz Haug) való disputa keretében fejti ki, melyből nem hiányoznak az igen találékony leírások sem. Végeredményben Kurz egyszerűségükben igen meglepő következtetésekhez jut el, miközben nem hivatkozik a marxista tradíció szerzői közül valójában senkire, csak magára Marxra (egyedül Adorno és a Történelem és osztálytudat Lukácsa látszik részlegesen befolyásolni gondolatmenetét, de itt is leginkább a dialektikus megközelítés hatásáról van szó). Kurz nem arra törekszik, hogy helyreállítsa „azt, amit Marx valóban mondott”, hanem arra, hogy elmélyítse gondolatainak igazán radikális és újító vonásait. Marx munkásságnak egy része – az „exoterikus” Marx – Kurz véleménye szerint megmaradt a Felvilágosodás polgári filozófiájának keretei között, innen a „fejlődésben” való töretlen hite vagy éppen a munka jótéteményeinek leírása. Van azonban az életműnek – egy kisebbségben maradt, töredékes – része, ahol az „ezoterikus” Marx valódi teoretikus forradalmat hajtott végre, amelyet száz esztendő alatt alig valaki volt képes megérteni és folytatni. Marx teóriájának ezek az egymástól elkülöníthető részei szorosan kapcsolódnak egymáshoz (nem az életmű egymás után következő „szakaszairól” van tehát szó). Az elmélet kemény magja, azaz ami az értékelméletben gyökerezik, csak a kapitalizmus válságával vált igazán aktuálissá. Kurz tehát nem Marx „interpretációját” javasolja, sem valamiféle „kijavítását”, hanem azt, hogy a legtermékenyebb intuícióinak fonalát újra felvegyük, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy a mester más meglátásait el kell hogy vessük.
Korábbi könyveihez képest Kurz itt két téma mélyebb kifejtésére tesz kísérletet, melyeket korábban csak implicit formában érintett. Leszögezi, hogy amit ma „értéknek” és „pénznek” nevezük nem létezett a XIV. vagy a XV. század előtt, és hogy azok a jelenségek, amelyek ma számunkra az érték és a pénz megjelenési formáinak tűnnek a prekapitalista társadalmakban, valójában teljesen más társadalmi funkciót töltöttek be. A kapitalizmus nem az érték és a pénz időtlen idők óta való – vagy legalábbis nagyon régi –létezéséből nőtt ki, hanem velük együtt született meg. Kurz csak nagyon rövid kirándulásokat tesz a történelem „pőre tényeiben”, ezzel szemben közelről, részleteiben vizsgálja meg a politikai gazdaságtan kritikája „kategóriáinak” szerkezetét. Ezen cél érdekében szükséges legyőzni „a módszertani individualizmust” (melyet a „pozitivizmussal” azonosíthatuk), amelyet Kurz, mint minden polgári elmélet alapját értékel, és amely nagyon is „megfertőzte” majdnem a teljes marxizmust is. Jelenléte magában Marx gondolkodásában is, az autentikusabban dialektikus inspirációk mellett, magyarázza az életmű ellentmondásait. Ezidáig Kurz sohasem fejtette ki ilyen tisztán és egyértelműen módszertani elképzeléseit. De nem arról van szó, hogy – miként a hetvenes években – újrakezdjük a „dialektika” imamalomként való morzsolgatását, mintha valami univerzális módszerről lenne szó. Kurz érvei erejét mindig az ellenféllel való vitából meríti: ebben az esetben a a burzsoá gondolkodásmód képtelenségéből arra, hogy túllépjen az izolált tényeken és az esetleges „egymásra való hatásukon”. A „totalitás” nem egyszerűen az őt alkotó egyes elemek összessége, hanem saját minőséggel bír: az egyes elemek nem olyanok, mint első pillantásra tűnnek, ahogy ezt az empirizmus véli. Nem fedik fel valós természetüket csak akkor, ha megértjük, hogy a totalitás által meghatározottak. Kurz azonban nem absztrakt módon érzi magáénak ezeket a módszertani megfontolásokat, egy adott, konkrét tárgyon mutatja meg ezen megközelítés előnyeit: nem arról van szó, hogy vizsgálat alá vonjuk az egyes tőkék szerkezetét (ahogy maga Marx is gyakran tette, legalábbis a Tőke első kötetében), de még csak nem is arról, hogy egy „ideáltipikus” tőkét vizsgáljunk, hogy aztán a „össztőkét” úgy fogjuk fel, mint az egyes tőkék agregációját, ami így nem is lesz más, mint a reprodukciója az egyes tőkék szerkezetének. Hasonlóképpen, az egyes áru nem írható le másképp, mint az áruk teljességének részeként.

Létezett a „pénz” a kapitalizmus előtt?

kurz3Kurz könyvét egy olyan probléma tárgyalásával kezdi, amely látszólagosan csak a Marx életművel foglalkozó filológusokat érdekelheti. A Tőke első fejezetében Marx tisztán logikai módszerekkel vizsgálja az árut és az értéket, ez a logikai láncolat vezet el aztán a pénz létrejöttéig: majd néhány szükséges lépés megtételével máris elérkezünk a tőke kialakulásához. Vajon ez a logikai láncolat egyben történeti egymásutániságot is jelent? Marx távolról sem fogalmaz világosan ebben a kérdésben, maga is hezitálni látszik. Ezzel szemben az idős Engels és a későbbi marxisták számára a dolog teljesen egyértlemű: a logikai levezetés megfelel a történelmi egymásutániságnak. Ez az úgynevezett „történeti-logikai” megközelítés: számukra a csereérték nagyon is létezett a tőkét megelőzően is. Már évezredek óta jelen volt a tőke nélküli, „egyszerű árutermelés” a történelemben. Mióta világ a világ, vagy legalábbis majdnem, az emberek bizonyos „értéket” tulajdonítanak termékeiknek, mely érték azon alapul, hogy a termék létrehozásához mennyi munkára volt szükség. A pénz hasonlóképpen létezik már igen régóta, noha egy ideig nem szolgált semmi másra, mint hogy elősegítse a cserét. A kapitalizmus csak akkor jött létre, amikor a pénz felhalmozódása elérte azt a fokot, hogy az tőkévé vált és talált magának „szabad”, felhasználható munkaerőt.
Ez a megközelítés, mondja Kurz, „természetivé” teszi és „ontologizálja” az értéket és a munkát, azaz a társadalmi élet örökkön fennálló feltételeivé alakítja azokat. Ezáltal még egy kapitalizmus utáni társadalom sem lehet más, mint „az értéktörvény tudatos alkalmazására” épülő rendszer (ez az oxymoron volt a „létező szocializmus” társadalmának deklarált célja!), vagy a „minél kevesebb kapitalizmust tartalmazó piaci rendszer” valamely más formája. 
Kurz átveszi, noha igen gyakran kritikával is illeti, a „Marx újraolvasatát” ajánló iskola (Neue Marx-lektüre), melyet 1968 után alakított Adorno néhány tanítványa (mint Hans-Georg Backhaus vagy Helmut Reichelt), legfontosabb megállapításait: az értékformáról való elemzésében Marx az áru, az elvont munka, az érték és a pénz kategóriáit olyan formában vizsgálta, ahogy azok a kifejlett kapitalizmusban, ahol „a rendszer a saját lábán áll”, jelentkeznek. Egy konceptuális építményről van tehát szó, amely a legegyszerűbb elemtől indul, ez az „egyszerű áruforma”, hogy elvezessen a pénz „logikus” kialakulásáig; a tőke, amely ebben a dedukciós logikában úgy jelenik meg, mint következmény, valójában már jelen van mint a legegyszerűbb forma vizsgálatának előfeltétele. Az érték, mint az absztrakt munka mennyisége nem létezik csak ott, ahol már a pénz és a tőke is léteznek. A marxi konstrukció közbülső lépései, mint a „kifejlett értékforma”, ahol az áruk cseréje a árupénz közvetítő szerepe nélkül történik, csupán a logikai demonstráció részei – semmi közük a létező valósághoz. Az árupénz (a nemesfémek) létezése nélkül az értékek nem tudnának egymásba átalakulni mint értékek. Tehát az árutermelés nem létezhet pénz nélkül, így az értékforma marxi elmélete csak a kapitalizmusra vonatkoztatva állja meg a helyét. Az értékforma elemzésének magánál Marxnál sem teljesen egyértelmű státusza: ez a kifejtés nehézségeinek éppen annyira köszönhető (az előfeltételek egyszerre következmények és vice versa), mint Marx ingadozásának a történeti és a logikai perspektíva, azaz a dialektika és az empirizmus között.
Tehát: nincsen érték pénz nélkül és nincsen pénz tőke nélkül. De, ahogy azonnal rávághatnák a kritikusok erre, a kereskedelem, a piacok és a pénz – sőt akár a vert pénz is – évezredek óta léteznek. A hagyományos „történeti-logikai” interpretáció számára mindez nem jelent problémát: hiszen biztosítnak minket afelől, hogy az érték mindig is létezett, ahogy egy bizonyos korszak után a pénz is – azonban csak mint a létrejövő „árutöbblet” csereeszközei. Azonban már ekkor is, legalábbis ami a szerkezetüket illeti, a pénz és az érték ugyanaz volt, mint napjainkban. A csere volumenének folyamatos növekedése, főleg a késői középkorban, vezetett el a tőke kialakulásához. Kurz az emígyen érvelő marxizmusnak azt hányja a szemére, hogy teljesen átveszi a polgári tudományosság pozitivista szemléletmódját, amely csak egymástól izolált tényeket lát: az embert szemügyre véve, aki egy zsák búzát ad egy aranyrögért cserébe mondjuk az ókori Egyiptomban, a középkorban vagy napjainkban, azt a következtetést vonja le, hogy mindig ugyanarról a jelenségről van szó: áru pénzért cserébe, azaz kereskedelem, azaz piac...
Kurz számára azonban ezek az empirikus tények nem jelentenek semmit anélkül, hogy ne vetnénk őket alá „kategorikus kritikánknak”, azaz ne helyeznénk el őket kontextusukban. Így, ha nem határozzuk meg pontosan, hogy mi a pénz a kapitalista termelési mód keretei között (nem csak az, hogy melyek a gyakorlati funkciói, hanem valóban azt, hogy mi az), akkor nem tudjuk eldönteni, hogy a nem-kapitalista társadalmakban áramló kagylók, vagy éppen aranypénzek megfelelnek-e valójában a pénz moderni kori definiciójának. Ezt a megfeleltetést tagadja Kurz állhatatosan. Történelmileg a pénz megelőzte az értéket, érvel. De milyen pénz? Kurz szerint a kapitalista értelemben vett pénz a lőfegyverek elterjedése után jelent meg a XIV. század végén. Ami számunkra pénznek tűnik a prekapitalista társadalmakban, annak inkább szakrális funkciója volt: valójában a hódolat aktusából született, maguknak ezeknek az adományoknak a révén áramlottak a termékek a különböző személyes kötelességek hálózatának keretében, melyekben a szakrális hatalommal felruházott embereknek döntő szerepet játszottak. Ez a fetisizmusnak egy másik formája volt. Természetesen nagyon is létezett a javak termelése és áramlása, azonban a „gazdaság”, a „munka”, a „piac” semmi esetre sem, még primitív, „nem kifejlett” formájában sem (ahogy Kurz Karl Polányival, akinek más megállapításaval nagyon is egyetért, nyíltan vitázva leszögezi). Kurz csak nagyon röviden tér ki a pénz által játszott történelmi szerep leírására (ezt a munkát a későbbi kötetkre hagyván, melyek most már sajnos sosem fognak megjelenni) és igen kevés szerző idéz. Ezek közül az egyik a középkorász Jacques Le Goff, aki kereken tagadja a „pénz” létét a középkorban (és akinek a véleményét Kurz szembehelyezi Fernand Braudelével, aki szerint „a piac örök”). A modern kor előtti pénznek nincs „értéke”: fontossága nem abban áll, hogy egy általános társadalmi „szubtencia” kvantitatívan kifejezett megjelenési formája, mint a munka a modern társadalmakban.
Tehát a kapitalizmus Kurz szemében nem az azt megelőző társadalmi formák intenzifikációjának az eredménye, hanem egy radikális szakításé. A XV. század kezdetétől a fegyverek iránti kereslet megnövekedése által előídézett hatalmas pénzéhség jelenti a modern kor kialakulását jelző big banget, amely néhány generáció alatt kifejlesztette a már a pénzre alapuló rendszert – a pénzre, amely teljesen megváltoztatta társdalmi funkcióját: a személyes kötelezettségekre alapuló kapcsolatok szimbólumából a társadalmi közvetítés univerzális elvévé vált, mint az elvont munka anyagi megjelenési fomája. Ez a rendszer már a munkaértékre, az elvont munkára, a tőkére és természetesen az államra (mely szintén megváltoztatta szerepét) alapult. Kurz itt egy olyan hatalmas területre kiterjedő kutatási irányt jelölt ki, melyben szinte még minden megírásra vár.
A „módszertani individualizmus” elutasítása meghozza a gyümölcseit Marx Kurz általi újraolvasatában is, ami a marximus a polgári (marginalista vagy neoliberális) politikai gazdaságtanhoz való adaptációjának kritikáját illeti. Kurz szerint ugyanis Marx teóriájának számos problémája (mint például a híres gond azzal, hogy leírjuk, hogy alakul át az érték árrá)  egyszerűen megszűnne létezni, ha felhagynánk az egyes áru és az egyes tőke vizsgálatával, és figyelmünket az össztőke (mely kategória csak konceptuálisan értelmezhető, empirikusan nem) felé irányítanánk, melynek az egyes áruk és az egyes tőkék csupán „aliquot részei”. A koncepció irányának ezen áthelyezése az egyes tőke felől az össztőke szintjére (maga Marx is hezitált a két megközelítés köztött, Kurz – hogy így mondjuk – megszabadítja ettől a gondtól az elméletet) lehetőséget ad Kurz számára, hogy meglepő módokon világítsa meg például a viszonyt a kamat és a tőketömeg között, vagy a munka termelékenységének kérdését. Bizonyos, hogy számos „marxista közgazdász” nem értene egyet ezekkel a meglátásokkal, de azt ma már nehezen kerülnék el, hogy Kurz évrendszerére valamiképpen reagáljanak. Ez a tudós vita értelemszerűen el fogja hagyni a marxista közgazdászok szűk köreit, amikor elérkezik kapitalista termelési mód „belső határa” kérdéshez, melyet az érték össztömegének esése okoz. Kurz ezen probléma tisztázásának szenteli a könyv utolsó fejezetét, pontosítva azokat az érveit, melyet már régebben máshol kifejtett.
A könyv vége ezzel szemben igen csak váratlan fordulatot vesz: a szerző azt a kérdést teszi fel, hogy vajon nem újra az „érték nélküli pénz” jelensége felé haladunk-e. Amíg a pénz nominális tömege a világban (ideértve a részvényeket, az ingatlanok árait, a hiteleket, az adósságokat és a származtatott pénzügyi termékeket is) szünet nélkül emelkedik, addig éppen az, amit a pénznek reprezentálnia  kellene, azaz a munka mennyisége, egyre csökken. Így, a pénznek lassan alig lesz „valóságos” értéke, tehát a pénz hatalmas értékvesztése (kezdetben infláció útján) elkerülhetetlennek látszik. Azonban hosszú évszázadok után, amikor is a pénz egyre magasabb szinten jelentette a társadalmi közvetítés egyetlen eszközét, nem szervezett, hanem nagyon is kikényszerített formában történő értékvesztése nem fog-e okozni példátlan társadalmi regressziót és nem fogja-e maga után vonni, hogy felhagyunk minden olyan társadalmi aktivitás nagy részével, amely nem „rentábilisnek” ítéltetik. A kapitalizmus történeti pályafutásának a vége azzal kockázattal jár, hogy elhozza számunkra az áldozathozatal társadalmának „perverz visszatértét”, egy új, posztmodern barbárság alakjában. Valójában a kapitalizmus a szemünk előtt rombolja le azt a kevéske „fejlődést”, melyet neki köszönhetünk és egyre több „áldozatot” kér az emberektől, hogy megmentsék a pénzfétis társadalmát. Az egészségügyi rendszert érintő költségmegtakarítási intézkedések egyenesen azt juttatják Kurz eszébe, amikor a történelem kezdetén a népek emberáldozatot mutattak be haragvó isteneik megbékítésére: „az azték, vérben úszó papok veszélytelennek és humánusnak tűnnek a történelmi belső határaihoz érkező fetisisztikus globális tőke áldozó bürokratáihoz képest”.

Egy túl radikális kritika elutasítása?

Robert Kurz elmélete, melynek intellektuális ereje aligha tagadható, miért váltott ki csak igen mérséklet hatást a kapitalizmus kritkáját művelők körében (legalábbis Franciaországban)? Azok, akiket Kurz csak a marxizmus „dinoszauruszainak” nevezett (illetve ezek posztmodern változatai), vagy a keynesiánus „alternatív” közgazdászok, akik szerzőnk szerint a kapitalizmus egy olyan korszakához kötődnek amely már egészen biztosan lezárult és nem is tér vissza soha, és akiknek a mondanivalójuk gyakorlatilag nem változott semmit az utóbbi negyven esztendőben, vajon miért váltak újra valamiféle viszonyítási ponttá azok számára, akik le akarják győzni az életet pusztító tőke rendszerét? Kurz mindig is úgy vélekedett, hogy a kapitalizmusssal egyidőben fognak eltűnni annak régi ellenfelei, mint a mukásmozgalom és értelmiségei, akik számára teljesen ösztönössé vált a munka és az érték, és akiknek a horizontja sosem haladta meg a munkásosztály – majd más elnyomott csoportok – „integrálását” az árutermelő társadalomba. Az értékkritka, amely azt állítja magáról, hogy megértette a mai helyzet alapvetően újszerű jellemzőit, vajon miért „kerül be” olyan nehezen a közvélemény szélesebb köreibe?
kurzbefAz egyik – a legkevésbé jelentős – ok az lehet, hogy ennek az iskolának semmiféle stratégiája sincs a közvélményben zajló viták befolyásolására: Kurz, ahogy az értékkritka többi alapítója, sem nem egyetemi, sem nem médiabéli ember. Ők lényegében csak azokat a területeket használják, melyek eredendően a rendelkezésükre állnak.
Másrészről, Kurz stílusa, noha nagyon is tudott egyszerre harapós és brilliáns lenni „vulgárisabb” írásaiban, gyakran, főleg teoretikus munkáiban, nehezen olvasható és még nehezebben fordítható.
Mélyebben azonban inkább arról lehet szó, hogy a válságról szóló elméletük és különösen az osztályharc jellegének teljes újraértékelése váltják ki a legtöbb ellenérzést. Kurz számára ma már nem a kapitalizmus „ciklikus”, vagy növekedési” válságát éljük, hanem egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra, vagy egy olyan szörnyű korszakot, ahol az emberiség nagy többségét egyszerűen nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, ahol ezek az emberek egyszerűen „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára). És ahol senki sem tudja irányítani ezt az elszabadult gépezetet. Ezt a perspektívát sokan csípőből visszautasítják, hiszen egyszerűen túl félelmetes: jóval kevésbé rémisztő azt gondolni, hogy néhány gazember spekuláns ellopja a pénzünket (azonban az állam majd igazságot szolgáltat a népnek!).
Az értékkitika majdhogynem minden múltbéli és jelenlegi ellenállási mozgalomnak szemére hányja, hogy mindig az értékforma fogjai maradtak, sőt hozzá is járultak annak teljes kifejlődéshez. Ez azzal is együtt jár, hogy Kurz elvetette csaknem a teljes marxista hagyományt és igen gyakran vitába szállt annak jelenkori képviselőivel, felrúgva a marxista egyetemi körökben uralkodó konszenzust és rituálékat. Nem véletlen, hogy ezek a körök a lehetséges legtovább „a hallgatás spiráljával” büntették Kurz életművét.
De még azok is, akik elismerik a kapitalizmus valóságáról adott kurzi kép heurisztikus vonásait, gyakran az értékkritka szemére vetik, hogy az nem javasol semmiféle lehetséges „gyakorlati” programot. Kurz igen világosan fogalmaz ebben a tekintetben: a teória már a praxis egy formája, elsősorban azáltal, hogy hozzájárul a kapitalista élet kategóriáinak „de-naturalizálásához” (azaz ezek „természeti” jellegének tagadásához). Mindazonáltal nagyon is gyanakvó volt azon mozgalmakkal szemben, melyek csak a kapitalizmus egy felszíni jelenségének, mint például a pénzügyi rendszer, üzentek hadat, melyek így nagyon is hajlamosak a populizmusra éppúgy, mint valamiféle „hamis azonnnaliság” jegyében olyan tervek támogatására, mint a külünböző „alternatív gazdasági megoldások”. Egy olyan társadalom létrehozatala, ahol a termelés és a csere többé nem a pénz és az érték automatizált közvetítésén keresztül történik, hanem a szükségletek szerint – ez a hatalmas feladat, amely előttünk áll az árutermelés évszázadai után. Ha Kurz le is írta ennek szükségességét, nem adott recepteket az elérésére. De kevés olyan elmélet létezik, amely közelebb járna mint az övé, a tőke fetisiztikus rendszerének legmélyebb bugyraihoz.

 

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Hozzászólások   

0 #10 lm 2013-07-22 14:56
http://www.marxisthumanistinitiative.org/wp-content/uploads/2013/07/Unmaking-of-Marxs-Capital-final-7-22-13.pdf
Idézet
+1 #9 TAMÁS GM 2013-06-24 18:13
Ja, és szerintem nem "belső német filológiai vita", semmi köze a filológiához, azonban a legérdekesebb marxista produkció sok évtized óta - és teoretikus produkció, nem szövegtörténeti v. fogalomtörténeti. Újabb üdv. TGM
Idézet
+4 #8 TAMÁS GM 2013-06-24 18:10
Hát a "publicista" azért túlzás. Kurz mozgalmi múltjából származik a sok polémia, de az nem túl érdekes, hogy nem egyetemi ember. Nagyon is elszánt teoretikus, épp ezért támadják mint az "elefántcsont-torony" legújabb lakóját. És nem "szubsztancialista", az az érv nem erre vonatkozik. Épp hogy a transzhisztorikus munkafogalmat bírálja. no mindegy, olvassátok el. A Neue Marx-Lektüre is rendkívül színvonalas, amúgy Michael Heinrichnak vannak (nem neves) fiatal követői, amennyire tudom. Üdv. TGM
Idézet
+4 #7 adore 2013-06-14 21:02
1) felszini kulonbseg: a neue marx lekture (NML) arcok akademikus környezetben dolgoznak/-tak (M. Heinrich-on kivul a tobbiek mar oregek sztem, sz'al az egesz NML elegge veszelyben van...Reichelt 74, Backhaus 84 eves, nem tudok kovetokrol nagyon), joval nehezebben ertheto, szinte filologiai Marx-kutatast folytatnak, szaktudosok, mig Kurz azert alapvetoen inkabb egy nagyon kotozkodo termeszetu, konnyebben emesztheto publicista volt.
2) tartalmilag: alapvetoen a "Werttheorie"-ban (ertekelmelet) vannak különbsegek, de eleg megfoghatatlanok. Heinrich valami olyat mond, hogy Marx nem is volt az un. "munkaertek-elmelet" hive, hanem egy "monetaris ertekelmeletet" allitott föl - hogy ez mit jelent arra mar nem emlekszem. itt: oekonomiekritik.de/306Monetaere-Werttheorie.htm
ezt a MEGA uj forrasai alapjan mondja. Kurz sose hivatkozik a MEGA-ra, mindig a regi Marx-kiadast hasznalja.
Kurz ezzel szemben "szubsztancialista", gyakran idezi Marx-tol hogy az absztrakt munka "Verausgabung von Hirn, Muskel, Nerv"...mintha tenyleg ugy gondolta volna, hogy az emberi azert general erteket (es ertektobbletet), mert valahogy fizikailag kulonbozik. ez nyilvan nonsense. ugye az hogy az emberi munka munka (es csak az) specialis es donto input, talan OK volt 1850-ben amikor a gepek meg nem sokat tudtak megcsinalni, de ma...
3) NML-arcok alt. nem osztjak Kurz katasztrofizmusat, az allando osszeomlas-joslatait elutasitjak (pl. Michael Heinrich)
ld.:
principiadialectica.co.uk/blog/?p=6108
itt a principia dialectica-n (akik ugy tunik "kurzistak") angolul is olvashatsz a temarol + M. Heinrich könyve megjelent angolul nemreg: monthlyreview.org/press/books/pb2884/

ez egy ilyen belso (nemet) filologiai vita, nem sok relevanciaja van masok szamara, akik nem abbol elnek h Marx keziratokat tanulmanyoznak (amit a nemet allam sem tamogat tul szivesen, ellentetben Nagy-Br.-val nem nagyon turik meg Nemeto-ban a marxistakat egyetemeken tudtommal).
Idézet
+2 #6 TAMÁS GM 2013-06-14 17:53
Ezt maga Kurz magyarázza el a Geld ohne Wert c. könyvében. A különbség persze főként az értékelméletben van, de a vitafelek - szokás szerint - túlozzák a különbségeket. Adorno szerepének magyarázata Helmut Reicheltnél.
Idézet
-1 #5 vaktyúk 2013-06-04 22:48
a gyakorlat elmélete - az elmélet gyakorlata

A profitelven működő gazdaságot intézményeik és tevékenységük segítségével fenntartják az ebben érdekeltek.
Az elméleti levezetések mellett jelenlegi válság is arra mutat, hogy ez nem fenntartható.
Minden szinten átszabályozás szükséges.

A profitelvűből egy szükségletelvű gazdaság felé az ökológiai szemléletnek megfelelően. Egy újfajta politika gyakorlati lépéseit ebbe az irányba kell megtenni.Ezek a kezdeményezések vezetnek helyes irányba. A profitelven alapuló és a szükségletelvű gazdasági formák együttélése során az utóbbiak egyre nagyobb térnyerése elősegíti a változást .Ebben minden szinten a politika szerepe alapvető.

Ebből a látószögből nagyon nagyon nyilvánvaló, hogy mi folyik a földtörvény körül.
Idézet
+2 #4 ultrás-elméletes 2013-05-30 06:42
Nagyon jó kérdés, én is próbáltam már utána járni, de sajnos ez franciául nem megy (ami megjelent franciául könyvben, vagy esszék a neten azt kábé ismerem) - ehhez németül kellene olvasni...Reméljük lesz egy olvasó, aki elmeséli nekünk!
Plusz ez az irányzat a Frankfurti iskolából "nőtt ki", jó lenne arról is olvasni egyszer, hogy teoretikusan ez hogysmint van...
Idézet
+2 #3 Zsolt 2013-05-29 17:17
Mi a lényegi különbség a Neue-Marx lekütre irányzat és Kurz között?
Idézet
+3 #2 elöre ! 2013-05-26 12:13
Jó látni,hogy bövelkedik a honlap, fontos és radikális " ulra-balos",kommunista megközelitésekkel
Üdvözlet !
Idézet
+6 #1 upa-gep 2013-05-23 07:45
Meg Kurz cikkek magyarul:
http://hu.indymedia.org/node/6417
http://hu.indymedia.org/node/6534
http://hu.indymedia.org/node/9544
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés