A könyvből elég egyértelműen kiviláglik a szerző mély meggyőződése, hogy a kommunizmus lehetetlen.
Ez egyébként távolról sem csak Konok Péterre jellemző hozzállás, a magyar „radikális baloldali” szerzőkre oly jellemző ez a mélyen polgári szeparáció (szétválasztás): van a szakma és van a mozgalom, meg az elvek. Nem is az életről magáról beszélünk, hanem mondjuk így: a művekről. Elvtársak, van a tudomány (történettudomány, filozófia, szociológia, jogtudomány, közgazdaságtan) és van a mozgalom: tudományos munkákat hozunk létre („tudományos megközelítésű munka” – üzen Konok büszkén baloldali kommunista kritikusainak: it’s the science, stupid) mindenféle a jelenre és a jövőre vonatkozó összefüggés nélkül, és aztán csodálkozunk, hogy írásainkból soha nem következik semmi. - kritikánk Konok Péter: „...a kommunizmus gyermekbetegsége?” - Baloldali radikalizmusok a 20. században című könyvéről.

„A lehetőségérzéket olyan képességként határozhatjuk meg, amelynek segítségével elgondolhatunk bármit, ami lehetne is éppen, és nem tartjuk fontosabbnak nála azt, ami éppen van. Látjuk, milyen figyelmere méltóak olyakor e teremtő hajlandóság következményei, és sajnálatos módon hamisnak tűntetik fel gyakran, amit az emberiség csodál, megengedhetőnek, amit tilt, vagy esetleg közömbösnek mindkettőt. (...) ha valaki gyerekkorában efféle hajlandóságot árul el, környezet megpróbálja határozottan jobb útja téríteni, fantasztának, nyápicnak, okoskodónak vagy szőrszálhasogatónak nevezve előtte a nemkívánatos emberfajta felnőtt példányait.”
(Robert Musil: A  tulajdonságok nélküli ember)

Milyen Konok Péter könyve a „baloldali radikalizmusokról” (1)?
Jó.
Bővebben?
Nem jó.
Végül is leginkább ezzel a régi viccel lehetne összefoglalni, hogy mit gondolunk a szóba forgó műról. Mert hát jó, hogyne volna jó, hiszen végül is egy rendes monográfia a munkásmozgalom történetének igen fontos, számunkra a legfontosabb, forradalmi irányzatáról. A szerzője ráadásul méltán ismert ember, a 2000-es évek közepén való színre lépése valóban új hangot, témákat, látásmódot hozott a baloldali történetírásba, magunk is sokat tanultunk Konok Péter írásaiból. Persze hogy a könyv ilyen fontos munka legyen, ahhoz az is kellett, hogy a magyar baloldal szinte tökéletes tudatlanságban legyen (leszámítva talán Krausz Tamás és munkatársai révén a szovjet-orosz „baloldali radikálisok” históriáját) a könyv témájáról. Legalábbis így volt ez a könyv megjelenése (2006) idején: ez azt is jelenti, hogy a kritikánk Konok Péterrel szemben 2014-ben így persze némiképp igazságtalan; mi is jóval többet tudunk a dologról, mint tudtunk egy évtizede. Viszont az is igaz lehet, hogy egyrészt szerzőnk korántsem tinédzser korában írta a könyvét, amely törzsanyagában végül is maga is tudományos munka, (sajnos szemmel láthatóan) egy doktori disszertáció,  másrészt úgy tűnik, hogy ezzel Konok Péter ki is íra magából a témát. Újabb írásai vagy  a szociáldemokrácia történetével foglakoznak (talán nem teljesen szabad akaratából, de hát nyílván lenne ideje mást is írni), lazább publicisztikái, blogja a mai jobboldali kormány kíméletlen kritikáját adják – azonban minden, nem hogy rendszerellenes, de még rendszerkritikai tartalom nélkül is.
Egy ilyen könyv írása persze nagy felelősséget is jelent: lényegében az első a témával foglalkozó magyar nyelvű könyv és a téma jellegénél fogva még az is lehet, hogy jó darabig nem is lesz másik (például igen dühítő, hogy Szénási Éva értékelhetetlen munkája így „lőtt  el” nem akárkit, hanem Georges Sorelt...).
Kérdés, hogy a szerzőnk átvitte-e ezt a lécet.
Megmondjuk áperte: szerintünk nem.

Egy következények nélküli könyv...

Végül is a könyvel az történt, amire számítani lehetett: egy szűk kör számára viszonyítási pont lett, míg a nagyobb nyilvánosság (értve ez alatt akár a történészszakma, akár a „baloldal” szélesebb publikumát) alig-alig vett róla tudomást (2). 
Szerzőnk szemmel láthatólag nehezen boldogult témájának termiológiai definiálásával: szerintünk kicsit túl is bonyolította a dolgot. Éppen hívhatjuk „baloldali radikalizmusnak” is azt amiről Konok Péter könyve beszél (igen végül is Linskradikalismus, left radicalism, gauchisme, estremismo), de hát mindenki tudhatja, hogy a baloldali kommunizmusról van szó egészen egyszerűen. Akár még érdekes is lehet az általa felvázolt sematikus kép a „baloldali radikalizmus” pozícionálásáról (nyilván így is lehet látni a dolgot, bár szerintünk egyébiránt nem nagyon van sok értelme az egésznek), de hát azért nem Konok az első, aki könyvet ír erről a témáról: legtöbbször ugyanezek a szereplők, azonban számunkra úgy tűnik, hogy meglehetősen széles körben használatosan inkább baloldali kommunizmus (communisme de gauche, sinistra comunista, left communism, Linkskommunismus) vagy ultrabaloldal név alatt. Másrészről a téma XX. századra való leszűkítése is inkább önkényes (bár a külföldi szakirodalom nagy részében is a Lenin-könyv a meghatározó kezdődátum): ezért van, hogy szerzőnk az „irányzatok” között megemlíti az anarchoszindikalizmust is, de aztán sajnos nem tud róla beszélni, mert eme mozgalom egyik fénykora a XIX. századra estett...Szerintünk végső soron a tanácskommunizmus is az anarchokommunizmusnak, a társadalomtól való munkás-szeparáció, a munkás-autonómia, a közvetítés nélküli munkás cselekvés (a direkt akció) mozgalmának, azaz az osztály különállásának és affirmációjának forradalmi irányzatának, örököse: az munkás-autonómia mint a forradalom tartalma és a munkástanácsok mint a forradalom nem a teóriából, hanem a gyakorlatból érkező formája.
Másrészt alighanem néha a kevesebb több volna: Konok kissé szerénytelenül azt állítja munkájáról, hogy „ez a történet tulajdonképpen a század történetének egy lehetséges percepciója (sőt, annak lehetséges percepciói), a baloldali radikalizmus szűrőjén keresztül bemtutva” – hát, ez az amiről egészen biztosan szó sincsen. Mi nem lennénk olyan kegyetlenek, mint a Barikád Kollektíva, de alapvetően egyetérünk velük: Konok Péter írása legtöbbször „pillanatképek felnagyítása”, „az egyénre, a hősre” teszi a hangsúlyt, a számára tetszetős látványelemeket villantja fel, gyakran „kiragadott portré egy-egy kommunista, illetve baloldali radikális sejtről, mozgalmárról”, „személyek, csoportok, mozgalmak zsánerképei”.
Sztorik, nevek, események, mozgalmak, országok, helyek jönnek, csak jönnek egymás után: és tényleg az az érzésünk, hogy mindenről van szó, csak a lényegről nincs.
És mindenről van szó csak a lényegről nincs.
„Éppen akkor mond csődöt a történész vízipisztolya, amikor a mélyreható analizálásnak kellene szerepet kapnia” – gonoszkodnak barikádék, de nagyjából erről van szó…
A nagyobb probléma, hogy persze lehetett volna konkrétan meghatározni, hogy mit is értünk (hát legyen) „baloldali radikalizmuson”: ehhez azonban komoly teoretikus, mit kerteljünk: politikai filozófiai, műveltséggel kell bírni témánkat illetően. Azonban könyv legnagyobb problémája aligha tagadhatóan szerzőnk teoretikus kérdéseket illető majdnem teljes érdektelensége.
A könyv nagy hiányzója egy bizonyos Marx Károly nevezetű egyén és tulajdonképpen az egész marxista hagyomány (ebben a témában azért mégiscsak alapvető Karl Korsch is csak valami másodlagos mozgalmi ügyben szerepel a kötetben...).Minden tiszteletünk Anton Pannekoeké, Hermann Gorteré és így tovább: de hát azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy ők lennének az baloldali radikalizmus (értsd: baloldali kommunizmus, ultrabaloldal) teóriájának valódi főszereplői.
Ebből következik ezután, hogy szerzőnk meg van győződve arról, hogy a nagy elméleti kérdések, azok a párt, az szakszervezet, a parlamentarizmus, a szovjet-orosz  államkapitalizmus kérdései. Ezeke kétségkívül fontos problémák, de van ennek a baloldalnak egy komoly elméleti-teoretikus háttere, melyről a szerző említést sem tesz. Mert persze ha ez az „eszme”, akkor végül is ezek a fontos kérdések – óriási szerencse persze, hogy ez nem így van!
Magunk sohasem olvasunk még olyan eszmetörténet, amelyben ilyen kevés szó esne eszmékről – és mozgalmi történetet, ahol a mozgalom társadalmi környezetének fontos kérdései ilyen kevés szerepet játszanának: ha az eszmék frontján a nagy hiányzó Karl Marx, akkor a gyakorlati színtéren egy dologról esik igen kevés szó: az osztályharcról és történemi kontextusairól....
Ennek a teoretikus érdektelenségnek köszönhetőek olyan meglátások, mint hogy például Konok szerint baloldali kommunisták mindösszesen „taktikai-szervezeti ellenéteket emeltek általánosabb síkra”...Sajnos ebből ered, hogy Székely Gábor csak a leninista (esetében: állampárti, lényegében  a létező szocializmus önigazoló ideológiájaként értett leninizmus) végletekig viszi ezt az értelmezést: „[„a baloldali radikálisok”] helyzetértékelése szinte csak hajszálnyira tért el a bolsevikokétól, vagy a szociáldemokrata baloldal elképzeléseitól. Ez a hajszálnyi egyrészt az időtényezőben, másrészt a megoldandó feladatok sorrendjében és rendjében nyilvánult meg.” Sőt: „Könnyen beláltható, ezt Konok Péter is láttatja, hogy a radikális balodal, vagy újbaloldal az utóbbi több mint fél évszázadban a legkülönfélébb bizonyította alkalmatlanságát abban, amit Gramsci és a "gyakorlat filozófiája" teljesített - a szocialista vagy kommunista társadalom esélyeinek felmérését, a konkrét teendők megjelölését”. Azaz nem volt „sikertörténet” – mert a bolsevizmus sikertörténet volt, mondhatnánk ugye, de nem mondjuk, mert most fontosabb számunkra, hogy ezt nagyjából Konok Péter is így gondolja!
Konok számára is evidencia, hogy ezek a mozgalmak mindig a „margón” voltak, hogy „nem jelentettek gyakorlati alternatvát” (mindezt „a történelem bebizonyította”), a „baloldali radikalizmus” számára a „fő problémát taktikai kérdések túldimenzionálása és abszolutizálása okozta”, „a baloldali kommunizmus pusztán ideológia maradt, olyan irányzat amely többnyire képtelen volt gyakorlati válaszokat adni a történelem által felvetett problémákra”. Túl a rémes áltudományos, marxista-leninista ízű közhelyeken,  itt üt vissza a teória szerepének negligálása: Konok mivel nem foglalkozik ilyesmivel, ezért kénytelen a „sokféle kommunizmus” ismert közhelyével operálni. Biztosan sokféle mozgalmi kommunizmus van, de azért egy valami bizonyos, ahogy a Barikád Kollektíva leszögezi: „[a kommunista mozgalom] harcban áll az érték diktatúrájával, a tőke mocskos világával. A kapitalizmus totalizáló törekvéseivel szemben önszerveződő kommunista harcot folytat az osztálynélküli, érték-, tulajdon-, és munka nélküli kommunista világtársadalomért. Célja az érték elpusztítása, az egységes emberi tevékenység megszervezése a kommunista világközösség keretében”.
Detto bene.
És persze nem az a nagy eszmetörténeti kérdés, hogy a leninizmus és a sztálinizmus között volt-e „Nagy Fordulat”, hanem hogy a leninizmus és a szociáldemokrácia között volt-e! (Például Bartha Eszter meg van győződve róla, hogy a leninizmus-sztálinizmus összefüggésének a fő kérdése a terror problémája...mi inkább úgy hisszük, az államkapitalizmus). Azaz Konoknál a teoretikus kérdések félretevése végül mégiscsak ahhoz a következtetéshez vezet (logikusan!), hogy a bolsevizmus kommunista mozgalom volt. 
Mivel köztudott, hogy Konok Péter nem csak történész, hanem mozgalmár is, mégiscsak felmerül a kérdés, ha ezt így gondolja (azaz, hogy például  a „baloldali radikalizmus nem jelentett történeli alternatívát”), akkor vajon mit keresett és keres különböző libertárius kommunista mozgalmi szerveződésekben? Hiszen a könyvből elég egyértelműen kiviláglik a szerző mély meggyőződése, hogy a kommunizmus lehetetlen.
Ez egyébként távolról sem a Konok Péterre jellemző hozzállás, a magyar „radikális baloldali” szerzőkre oly jellemző ez a mélyen polgári szeparáció (szétválasztás): van a szakma és van a mozgalom, meg az elvek. Nem is az életről magáról beszélünk (bár-bár, az azért alighanem egyedülálló, hogy minden idők legreakciósabb Európai Bizottságának tagja egyben egy „marxista” folyóirat főszerkesztője is legyen....), hanem mondjuk így: a művekről. Elvtársak, van a tudomány (történettudomány, filozófia, szociológia, jogtudomány, közgazdaságtan) és van a mozgalom: tudományos munkákat hozunk létre („tudományos megközelítésű munka” – üzen Konok büszkén baloldali kommunista kritikusainak: it’s the science, stupid) mindenféle a jelenre és a jövőre vonatkozó összefüggés nélkül, és aztán csodálkozunk, hogy írásainkból soha nem következik semmi.

...melyből nem következik semmi

Tényleg nem akaruk szerzőnkkel kekeckedni, de azt azért el kell mondanunk, hogy művében alighanem több francia szó szerepel helytelenül, félreértve, rossz helyesírással, mint ellenkezőleg: a „mensonage” az mensonge (Ciliga könyvének címében);, a Bilan szó jelentése mérleg, nem „egyensúly”; „Henry Simon” helyesen Henri; a „Rouge et Noir” fordítva Noir et Rouge, a „gaucheist” gauchiste, „Vanegeim” Vaneigem, „traite” helyett traité, „generations” helyett générations (ilyen ékezet van a magyarban is), a „Censier” az nem egy cég, hanem egy utca nevéből egy egyetem, fakultás elnevezése, az ismert graffiti: „fuss elvtárs: mögötted az egész világ” helyett régi világ (vieux monde) – ennek így van is értelme ugyebár stb.
Legszebb, hogy még a kritikus Székely Gábor is azzal érvel, hogy egészen rendes fickók voltak ezek a „baloldali radikálisok” (túl azon persze, hogy javíthatatlan álmodozók, „utópisták” ugyi), leszámítva Jacques Doriot-t, aki náci lett. Ez igaz, de Doriot a hivatalos Kommunista Pártban működött náci fordulatáig, semmi köze sem volt bármiféle baloldali kommunizmushoz – egyszóval Székely reklamációját kéretik a saját elvtársaihoz eljuttani inkább...
De persze fontosabb, hogy sajnos a könyvre nagyon rányomta a bélyegét a tény, hogy nem könyv. Egy érdekes doktori disszertáció megspékelése Konok Péter nem a legjobban sikerült tanulmányaival („1968 – Franciaország”, a szituacionistákról szóló esszé): olyan kevéssé szerkesztett a dolog, hogy vannak sztorik, kiszólások (pl. a NEP-ről szóló egyébként tényleg jó tréfa), amelyek kétszer fordulnak elő a kötetben...Egyébként visszatérve a „leninizmusnak” tett igen széleskörű (de szemmel láthatólag nem elegendő), a szerző más helyeken kifejtett véleményének gyökeresen ellentmondó engedményekhez: egy doktori disszertáció esetében némi öncenzúra szerintünk gond nélkül elfogadtható, de hát itt már a szerző neve alatt megjelenő, a nyilvánosság számára készült könyvről van szó!
Másrészt a könyvnek nincs igazi bibliográfiája. A Barikád úgy fogalmaz, hogy Konok Péter „tudatformáló és népnevelő, oktató művét átjárja idézési és forrásjelölési technikájának tréfás abszurditása”. Ez így van, de szerintünk a dolog tendenciózusabb ennél: azoknál a témáknál, ahol a szerző tájékozottsága imponáló, igen korrekt forrásmegjelölést, némi irodalomjegyzéket kapunk a lábjegyzetekben; ott ahol azonban az enyhén szólva nem ez a helyzet, ott  forrásmegjelölés akad (3), de valódi szakirodalmi tájékoztatás alig-alig. Kicsit az lehet az érzésünk, hogy bizonyos témáknál hát nem sok minden „lett elolvasva” valójában.
Különösen az újbaloldalról szóló fejezeteknél van így, ahol (a korban is kulcsfontossággal bíró) teoretikus kérdések lényegében még kevésbé kerülnek elő, mint a korábbi fejezetekben – a szerző tájékozottsága is néhol meglehetősen kérdésessé válik.  
Konok Péter szerint „az újbaloldal szervezetei jobbára a hagyományos baloldal radikális reformját tűzték zászlajukra” – ez nyilvánvaló képtelenség. Ez biztosan nem igaz az újbaloldal radikális részére (szituacionisták, az olasz A/autonomia), de talán még a hagyományosabb szereplőkre (más ilyen-olyan libertárius kommunista csoportok, trockisták, maoisták stb.) sem. Másrészről Konok úgy vélekedik, hogy „nyugaton- talán az egy Franciaország kivételével – a forradalomnak [„68”] inkább csak vezetői voltak, tömegbázisa nem”. Ez a szokásos polgári és sztálinista közhely a „papa fiacskája lázadó diákról”, „a semmi tömegbefolyással nem bíró kis csoportocskákról” lényegében, semmi több: az olasz események, az operaismo, az Autonomia Operaia, az A/autonomia teljes negligálása (Olaszország a hatvanas-hetvenes évek kapcsán kétszer említődik: a „terrorizmus” és a „diákmozgalmak” kapcsán, mindkettő szintén polgári/sztálinista hablaty) az egész újbaloldalt érintő fejezeteket igencsak esetlegessé teszik. Pedig mondjuk az operaismo, a Potera Operaia, majd az Autonomia Operaia, végül az A/autonomia pontosan felvázolja a régi és az új közti különbséget melyet a szerző is pedzeget: azonban alaposan félreértve a dolgot.
A sziuatcionisták (és az A/autonomia) valóban a „választóvonalat jelentették a ’régi’ és az ’új’ baloldali radikalizmus között”, 1968 valóban „vizválasztó”, azonban noha valóban kifelé mutatott mindez a klasszikus munkásmozgalomból és marxizmusából, de nem posztmodern irányba, ahogy a szerző véli (a könyv 68-as fejezetét lezáró, összegző „posztmodern 68”-ról beszélő Heller Ágnes idézet bizonyára csak intellektuális lustaságból kerülhetett oda...).   
És persze megmagyarázhatalan a legnagyobb hiányzó: a spanyol forradalom és polgárháború. Konok valahol utal rá, hogy tulajdonképpen elkészített egy a spanyol forradalomról szóló hosszú fejezetet, de „egyszerűen nem fért bele a könyvbe”. Ez biztosan így van – de hát ne tréfáljunk: ez olyasmi, mint mondjuk írni egy munkásmozgalom-történetet, de nem szólni az 1917-es szovjet-orosz forradalomról, mert az „túl hosszú és bonyolult lenne”....Ez a baloldali kommunizmus története – a spanyol ügyek nélkül ez elképzelhetetlen. Ráadásul Konok könyvvében bőven lehetne találni olyan sztorikat (szerintünk a kötetnek nagyjából a fele lehet egyszerű történelemi anekdotázás), melyek nyugodtan el lehetett volna hagyni. A legkínosabb, amikor elmeséli, hogy Ernest Mandel – igen komoly trockista teoretikus volt egyébként – „megdöbben, hogy 68-ban éppen az ő kocsiját gyújtják fel”, biztosan kell engedményeket tenni a nagyobb közönség kedvéért, de ez azért már „nézzétek-nézzétek, az antikapitalista tüntetőn Nike-cipő van, apja egyetemi tanár, jómaga sem éhezik: hát nem röhej?”-szintje. Ezt bizonyosan nem kellene csinálni. És persze hogy ezek a sztorik fontosabbak voltak, mint a spanyol polgárháború...Ez egyszerűen érthetetlen és elég nagy baj.
A nagy mesemondás akkor élvezhető (meg persze hasznos) az olvasó számára, amikor olyan dolgokról van szó, melyekhez a szerző ért (ilyenek a néhol brilliáns, nekünk nagyon sok információt nyújtó, az 1945 előtti történettel foglalkozó fejezetek). Amikor azonban nem marad semmi más csak a mesélés, a dolog rém kínossá kezd válni: nem belemenve most a részletekbe, de bizton elmondható, hogy a szituacionistákról szóló fejezet teljes félreértés (vagy legalábbis annyira sablonos a dolog, hogy az egymástól, a teoretikus megfontolásoktól és hagyományoktól teljesen elszakadt mondatok lényegében a levegőben lógnak), itt egyszerűen Konok Péter nem ismeri sem a dolog teoretikus oldalát, sem a mozgalmi-gyakorlati kérdéseit.
Csak két példa. Konok szerint „[Debord] és társai nem vették észre, hogy [68 után] a szituacionizmus látványelemmé vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé”. A könyv második részére oly jellemző kijelentés ez: Konok tudja, hogy sok 68-as elkurvult, az újbaloldali eszmékkel történt, ami történt; másrészről a szituacionisták ugye 68-asok, ergo ők is ugyanúgy kurvultak el, velük is ugyanez kellett hogy történjen. Ez a témával való linkeskedés méltatlan  szerzőnkhöz és könyve első pár remek, informatív fejezetéhez is. Most csak annyit mondhatunk erről: Debord nagyon is észrevette mi folyik, sőt meg is írta (ez a „La Véritable scission...”, 1972) – csak el kellene olvasni.  Lényegtelenebb, de a szerző állításával ellentétben nem a szituacionisták „a nyugati baloldali radikalizmus örökségének feltámasztói” – ezt nem ők csinálták, a kor más csoportjaitól, mozgalmaitól vették át mindezt és brilliáns módon tették aktuálissá.
De nem is folytatjuk ezt.
Ugyanis, ahogy közeledünk a jelenkorhoz úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy egyedül a szerzőnk ismeretanyaga az, amely szelektál a különböző témák, országok között. A kötet végén a dolog teljesen esetlegessé válik: néhány nyolcvanas évekbeli csoport portéját felvázolja, de ötletünk sincsen, hogy miért pont a „Class War Federation”, vagy az „Anarchist Communist Federation” (a jó isten áldja egyébként mindkettőt!) kerül nagyon sematikusan bemutatásra. Az a baj, hogy szerintünk Konok Péternek se nagyon...
Illetve nekünk van, de szerintünk nem elsősorban arról van szó, hogy Konok „megunta a témát” (ahogy a Barikád véli, akiknek sajnos gyakran mindennél fontosabb az ad hominem támadás), hanem egyrészt arról, hogy szerzőnk meglehetősen hézagosan ismeri a jelenkori radikális mozgalmakat (a teoretikus útkereséseket pedig egyáltalán nem). Másrész és ez, ami igazán fontos: Konok számára ez az egész (lényegében a „baloldali radikalizmus”)  történelem, aktualitása zérus.
Ha a Barikád túloz is (Konok a ”holtak múzeumává varázsolja a proletariátus mozgalmát”), de alapvetően aligha téved.
Ahogy közeledünk a jelenkorhoz úgy kellene valamit mondania arról, hogy miért is érdekes ez az egész, de ehhez már más jellegű tudás és gondolkodásmód kellene, mint amellyel történészünk rendelkezik. 
Hasonló a helyzet, mint az Eszmélet-kör másik neves történészének Krausz Tamásnak a Lenin könyvével. A mű remek „társadalomelméleti rekonstrukció”, őrült forrásmennyiség imponáló szintézise, lényegében kimeríthetetlen ismeretanyag. Azonban Krausz úgy tűnik, hogy nem is ismeri (vagy ha ismeri is, semmi sem jelent számára) azokat a kísérleteket melyeket Lenin gondolatainak mai aktualizálására törnek. Igen sokan, igen nagy nevek (brit és francia neotrockisták, Badiou, persze Žižek stb.). Krausz számára Lenin élt, meghalt és sohasem fog feltámadni – témája lehetne éppen Rettenetes Iván, vagy Nagy Péter is: számára Lenin gondolatai nagyjából annyira aktuálisak.
Ha mindez Leninnel történik, azt valahogy túléljük, de Konok esetében mégiscsak a számunkra igen fontos forradalmi hagyományokról van szó.
De Konok Péter is temetni jött, nem dicsérni.
Mozgalmár történészeinknek feladata végül is hagyományaink őrzése és élővé tétele lenne. A “jelen ontológiájának” a történelem révén való megragadása.
De itt szó sincs a kommunizmus „eszméjének” valamiféle történelmi újrateremtéséről, a „múlt archeológiája” révén a jelen megértéséről.
Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbhaladni.

Jegyzetek:

(1) Konok Péter: „...a kommunizmus gyermekbetegsége?” - Baloldali radikalizmusok a 20. században, Budapest: Napvilág, 2006.

(2) Mi egy alapos kritikát találtunk (Barikád Kollektíva: "....A kommunizmus gyermekbetegsége "? avagy : Egy szocdem revizor ámokfutása az osztályharc világában, Barikád Füzetek, 2006) és az Eszmélet folyóirat által szervezett beszélgetés kiadott verzióját (Konok Péter - Bartha Eszter - Székely Gábor: "...a kommunizmus gyermekbetegsége"? Baloldali radikalizmusok a 20. században. Beszélgetés Konok Péter könyvéről, Eszmélet, 73.) Utóbbi nem sok újat tartalmaz: a szerző lényegében szóról-szó elmondja a könyv bevezetőjében már egyszer megírt szöveget (nem viccelünk, tényleg), két „beszélgetőpartnere” a folyóirat haladó hagyományaink értelmében kevesli Konok leninizmusát és sokallja a „létező szocializmust” (szerintük: a leninizmust) ért bírálatait.
A Barikád Kollektíva szövege viszont igen érdekes munka: magunk sem vagyunk néminemű gyalázkodásnak ellenségei, de még minket is elismerésre késztetett a szöveg, amely már-már a szituacionistákat idézi hangnemében (ez bók). Persze, ahogy a szituacionisták, a Barikád is „közelre tüzel igazán” (ez pedig kritika), ahogy a korban sem Lefebvre, Bourdieu vagy Morin volt az árulás csimborazzo-ja, úgy Konok Péter sem “hivatásos nyomeltüntető, a marketing szellemében ügyködő párttörténész”. Az ilyesmi tulajdonképpen csak a jogos kritika élét veszi el (könnyebb nem reagálni rá), noha gyakran mulatságos (inkább megírni, mint olvasni amúgy). De itt nem csak erről van szó: a Barikád kritikája nagyon is fontos gondolatokat tartalmaz. Igen sajnálatos, hogy Konok Péter nem tartotta érdemesnek őket arra hogy reagáljon minderre. Sőt egy meglehetősen öntelt félmondatra futotta csupán kritikusairól, akik “baloldali kommunista üdvtörténetet kérnek rajta számon” (erről egyrészt szó sincs, másrészt a Barikád kritikája sokkal több ennél)…. Reméljük Konok Péter ennél többet értett meg a Barikád szövegéből.
Nyilván személyes ellentétek is szerepet játszanak köztük: ezek hátterét mi nem ismerjünk, nem is nagyon vagyunk kiváncsiak rájuk. Nekünk semmi személyes bajunk sincs Konok Péterrel, jószerivel alig ismerjünk egymást: nem az ellenségünk, de nem is a barátunk. Mindazonáltal könyvéről írt megjegyzéseink “elvtársi, belső kritikát” jelentenek: a szerzővel osztozunk abban a nézetben, hogy a kapitalizmus őrült, pusztító rendszer, melynek megdöntése igen kívánatos.

(3) Például jellemző, hogy az egyébként remek Függelékben minden szövegnél kapunk forrásmegjelölést leszámítva a Debord-részletet. Tényleg nem optimális, hogy a szöveg nyilvánvalóan az angol kiadásból került lefordítása, de távolról sem a szerző szégyene, hogy majd négy évtized alatt sem készült el ennek az alapvető munkának a magyar fordítása (azóta ez már, mint köztudott, megváltozott). Konok Péter jól ismerte a szöveg jelentőségét, vette a fáradságot, hogy két hosszabb részletet is lefordítson belőle, elsőként írt a szituacionisták szerepléről: chapeau!