Igen, nekünk is sírni lenne kedvünk a dühtől és a részvéttől, nem csak amiatt, ami történt (barbár módon megöltek tizenkét embert), hanem nekünk attól is, ami történni fog (a mecsetek elleni támadások már megindultak, magukon viselve az iszlámellenes progrom-hangulat visszataszító jeleit). De őszinte megrendülésünk mellett se legyünk képmutatóak: a Charlie Hebdo szegény újságírói rossz ügyért haltak meg. Gyilkosaik pedig még rosszabb ügyért fognak meghalni. Nincs ennél tragikusabb.

Igen, nekünk is sírni lenne kedvünk a dühtől és a részvéttől, nem csak amiatt, ami történt (barbár módon megöltek tizenkét embert), hanem nekünk attól is, ami történni fog (a mecsetek elleni támadások már megindultak, magukon viselve az iszlámellenes pogrom-hangulat visszataszító jeleit).  
De őszinte megrendülésünk mellett se legyünk képmutatóak: a Charlie Hebdo szegény újságírói rossz ügyért haltak meg. Gyilkosaik pedig még rosszabb ügyért fognak meghalni.
Nincs ennél tragikusabb.
A szokásosan semmit sem értő magyar sajtókommentárok úgy hiszik, hogy a Charlie Hebdo-t érő kritikák egyrészt az iszlám fundamentalizmus (vagy egyszerűen csak az iszlám vallás gyakorlói) felől jöttek, másrészt a lap karikatúráinak az ízléstelenségét célozták. Ez nem teljesen így van. Magunk is írtunk már a Mohamed-karikatúrák ügyében (l. "Mekka bölcseinek jegyzőkönyvei") a Charlie Hebdo szerepéről: a lap iszlamofób rasszizmusa évek óta komoly viták tárgya a francia közéletben, többek között olyan kispéldányszámú balos fanzinokban, mint a „Le Monde”...
A kommentárok visszatérő eleme, hogy a Charlie Hebdo munkatársainak szörnyű lemészárlása támadás volt a szabad véleménynyilvánítás, a sajtószabadság ellen. Talán igen. De mindazonáltal nem árt talán megvizsgálni, hogy a lap esetében mi volt ennek a sajtószabadságnak a tartalma. Ez nem jelenti azt, hogy valamiféle „igazolást” keresünk erre a támadásra: nem vagyunk őrültek, pontosan látjuk, hogy kalasnyikovokkal harcolni karikatúrák ellen éppen annak a „dzsihadista”, reakciós, népellenes és igen félelmetes ideológiának a logikus következménye, amelynek nevében végrehajtották.
A Charlie Hebdo munkatársai talán őszintén hitték, hogy az iszlám radikalizmus ellen harcolnak, azonban sajnos nem erről van szó: visszataszító karikatúráikkal stigmatizálták a francia nép egy részét, a lehető legízléstelebb módon. Nem polgárpukkasztás volt ez, hanem a fehér kispolgárok legsötétebb előítéleteinek való alájátszás, a lehető legtisztább konformizmus. Hozzájárulás a „civilizációk harcához”, az iszlamofób hisztériához, szubverzió helyett a legmélyebb reakció.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Charlie Hebdo „magának kereste volna a bajt”, vagy éppen „visszélt volna a sajtószabadsággal”: senki sem érdemli meg, hogy megöljék, megsebesítsék vagy akár csak fizikai inzultus érje szavai, írásai vagy rajzai miatt.
Mindemellett tény, hogy a dicsőséges múltú (a hatvanas-hetvenes évek szélsőbaloldali, anarchista, szabadszájú Hara-Kiri című lapjából jött létre az újság) Charlie Hebdo-nak az utóbbi évtizedben nem a politikai cenzúra volt a legnagyobb gondja, hanem a nevrotikus iszlamofóbiája miatti erkölcsi diszkreditáció.  A szabados mindenen röhögésből kínos, ízléstelen erőltetett „humorizálás” lett. 
A Charle Hebdo az utóbbi évtizedben körülbelül annyi volt vicces, mint a bölcselkedő Farkasházy Tivadar, a cigány-utánzó Fábry Sándor, a női vicceket mesélő Maksa Zoltán és a valamelyik stand-up komédiás, aki a farkáról beszél – együttvéve.
Nagyjából 2011. szeptember 11. után a lap fő irányvonala (melyet jól jelzett a francia iszlamofóbia nagyasszonyának, Caroline Fourest-nek a szerkesztőségbe integrálása is) a „szakállasok”, az iszlám fejkendőt viselő nők és állítólagos szövetségeseik leleplezése volt, a lehető legprimitívebb „humorral”.  A lap olvasótábora ennek értelmében teljesen lecserélődött: az a fehér alsóközéposztály olvasta a lapot, amelyik meg volt győződve arról, hogy a civilizált Európa áll szemben az iszlám sötét, barbár reakciójával. Aki nem így tartotta (mint például a régi lap jónéhány munkatársa), azzal maga a szerkesztőség tudatta, hogy az iszlám fanatizmus „hasznos idiótája”, „islamo-gauchiste” balfék.
Nem csak egyszerűen ízléstelenségről, tudatlan, bunkó vihogásról volt szó, hanem mindez nagyon is megmutatta, hogy a szerkesztőség milyen világképpel rendelkezik. Nem az ízléstelenség volt az igaz baj persze, hanem az, hogy a lap erősen hozzájárult ahhoz, hogy országát még rosszabb hellyé tegye (a francia iszlamofóbiáról l. "Az ötödik hadoszlop"). Azt az országot, ahol nem indulhat el nagyobb botrány nélkül egy iszlám fejkendőt viselő nő a választásokon. Ahol egy ilyen fejkendőt viselő nőt elbocsájtanak egy bölcsödéből, mert „árt a gyerekeknek”. Ahol fiatal lányokat vegzálnak egy nyomorult fejkendő miatt az iskolák kapujában. Ahol mindennap hallani a bisztrók pultjánál és akár nagyon értelmiségi éttermi asztaloknál olyan remek tréfákat, melyeket a Charlie Hebdo hétről-hétre nyomtatásban is közölt. Ahol igen sokan a Köztársaság-ellenes összesküvés ötödik hadoszlopának tartják a több milliós iszlám közösséget. 
Ami még negatívabbá tette a lap szerepét mindebben, az éppen a múltjából fakadó jellemzője volt, azaz hogy a lap még mindig valamennyire „baloldali” újságnak számított. Pontosan abban szerzett a Charlie Hebdo elévülhetetlen érdemeket, hogy a „balos” közvéleményben és közbeszédben is szalonképessé tette a meggyőződést, hogy az iszlámmal nem stimmel valami, hogy muzumánokat csesztetni nem kizárólag a (szélső)jobboldal felségterülete, hiszen az iszlám a laicitás, a Köztársaság, a nők jogainak, az „egymás mellett élésnek” az ellensége.
„De hát a Charlie Hebdo viccelt (hasonló „színvonalon” egyébként) a katolikusokkal és a zsidókkal is, miért pont az iszlámot kellett volna megkímélnie?” – mondják.
Viccelt, viccelt, de csak a muzulmánok voltak a lap hasábjain csak muzulmánok, kizárólag a vallásuk által meghatározottak. Egy muzulmán csak egy muzulmán semmi több: a Charlie Hebdo lapjain az iszlám férfi mindig korlátolt, fanatikus, agresszív bunkó és igen gyakran egyszerűen terrorista. Az iszlám nő pedig egy alávetett idóta, aki egyenlő a fejkendőjével, a sok gyerekével csak a segélyről tud beszélni - és akinek egyetlen társadalmi funkciójának az tűnik, hogy piszkálja a lap „humoristáinak” a libidóját.
Mi a közös az iszlám férfiban és a nőben? Mindketten sorban állnak a szociális segélyekért, a fehérek pénzét akarják, azért jöttek hozzánk (mert ne felejtsük, el az iszlamofóbia egyben etnicizált, fordított osztályharc is!), miközben persze gyűlölik a nyugati értéket, le akarják rombolni a civilizációnkat és így tovább. Ilyen lap a Charlie Hebdo – ezt a gyászban sem árt leszögezni. A lap hasábjain a muzulmánoknak egy nagyban rasszizált, groteszk és visszataszító képét kapták az erre fogékony olvasók – mindig.
Néha a dolog már-már beteges formát öltött, egy kommentár egy tunézai Femen-aktivistával készült interjúhoz a lapból (a Femen riasztó neokolonizmusáról l. "A 'Femen' mindenütt a feminizmus sehol"): „Mutasd a melleidet Amina, mutasd a nemi szervedet ezeknek az internetes pornóhoz szokott kretén szakállasoknak, a sivatag összes disznajának, akik otthon erkölcsöt prédikálnak, de külföldön escortokat vesznek, akik arról álmodoznak, hogy szidalmazásod után megköveznek...A meztelen tested az abszolút tisztaság az elnyomó burkához képest.” Ez vicces? Vagy inkább a gyűlölködés, a rémes előítéletek pszichológiai esttanulmánya?
Az iszlám férfiak (mint iszlám férfiak) állítólagos szexuális obszessziói, a halal-ételek terjedése, a veszélyben levő demokrácia és így tovább,  a lap humorának legfontosabb forrását jelentették: ezen a színvonalon.
Mindez betetőzte, hogy a Charlie Hebdo „humoristái” alighanem őszintén "antirasszistának” tartották magukat! Ha a lap viccei és karikatúrái a harmincas években a zsidókról állítanak ilyeneket, az valószínűleg szintén igen népszerű lett volna bizonyos körökben, de legalább a viccek elkövetői nem tartották volna magukat antirasszistának és a „szabad véleménynyilvánítás intranzingens harcosainak”...
És persze igen: az iszlamfóbiában a lap távolról sem volt egyedül, erős a verseny, a médiák minden formájából ömlik az „iszlám veszély”. A Charlie Hebdo versenyelőnye az volt, hogy mindezt a kérdésben „komplexusok nélküli” baloldali lapként teszi.
Most mondjuk, hogy annál rosszabb?
A Charlie Hebdo munkatársai a legtöbbször a nemes és hagyományos antiklerikális harc képviselőinek tüntették fel magukat, szemmel láthatóan tökéletesen ignorálva a tényt, hogy mindezt mi minden választja el az egyszerű iszlamofóbiától: előbbi egy hosszú, kemény küzdelem volt a hatalmas katolikus klérus ellen, amely félelmetes hatalommal bírt, milliós újságokkal, politikai erővel, képviselőkkel, pártokkal, befolyásos szervezetekkel, elképesztő gazdagsággal. A francia iszlám ezek közül egyikkel sem rendelkezik: az ország mohamedán lakosai főszabály szerint, a gyarmatosításból, a bevándorlásból és a diszkriminációból kifolyólag, nem a francia társadalom legfontosabb, legbefolyásosabb, leggazdagabb posztjait foglalják el. Baloldali, nemes küzdelmet vívó egy olyan lap, amely ennyire nem vesz tudomást Franciaország történetéről és mai társadalmi valóságáról? Vagy inkább a reakciós konformizmus képviselője, amely baloldali jelemezben, a nemes tradíciókat önmagukból kiforgatva a (szélső)jobboldal kottájából játszik, a lehető legsötétebb előítéleteket megerősítve?
Természetesen mindenből lehet viccet csinálni, azonban fontos tudni, hogy a mai nyugat-európai iszlám (hogy ne is beszéljünk arról, hogy mi folyik a világ más pontjain...) „a belső kolonizációtól” szenvedő, diszkriminált, önmagát veszélyben érző (és persze ezért maga is paranoid) identitás. Itt élő iszlám embertársaink mint mohamedánok aligha érzik olyan jól magukat a bőrükben. Nem gúnyoljuk őket (főleg nem a lapra jellemző stílusban), nem azért mert tilos, hanem mert ízléstelen. A zsidókon viccelünk, de nem viccelünk a holokauszttal, poénkodhatunk a feketékkel, de nem a rabszolgasággal és így tovább.
Nem olyan bonyolult ez. 
Jellemző a magyar viszonyokra, hogy az utóbbi időben két új francia figura tűnt fel a szélesebb közvéleményben az egyre kilátástalabb helyzeten levő Franciaország (a mai francia Kulturkampfról l. "Se non è vero, è bene trovato") közéleti szereplői közül: az explicit rasszizmus miatt többször elítélt Eric Zemmour és Michel Houellebecq.
Utóbbi új könyve nyilván bestseller lesz Magyarországon is, mint ismeretes arról van szó, hogy rövid időn belül egy radikális iszlám elnök fogja irányítani Franiaországot. Ez igen valószínűnek látszik, hiszen a négy-öt milliós iszlám "közösség" (ha egyáltalán van ilyen, amúgy nincs) politikai befolyása a nullával egyenlő. Még gyarkoló muzulmán parlamenti képviselő sincs, azon kevesek, akik bekerülnek a politikai életbe a laicitás levérmesebb védelmezői. Nincs iszlám vallását akár csak említő média-tulajdonos, nagytőkés, neves újságíró, de szakszervezeti vezető sem.
Az iszlám veszélyezteti tehát a demokráciát és a radikális arab „Obama” ante portas.
Hogyne.
Ahogy máshol írtuk (l. "Írtsátok ki a gyalázatost!"): az iszlamofóbia a mai rasszizmus kódolt formája, amelyet különösen visszataszítóvá tesz, hogy antirasszista színben tünteti fel magát, respektálható értékek (laicitás, Köztársaság, nők jogai stb.) nevében beszél – respektálhatatlanul.
A Charlie Hebdo ennek a zászlóshajója.
Barbár módon megölt munkatársai nyugodjanak békében. A legőszintébb részvétünk nekik.
De nem hallgathatjuk el, hogy nem jó ügyért adták az életüket.
A veszélyt nem csak a kalasnyikovos őrültek jelentik, hanem az általuk kiváltott hatások is. A legsötétebb barbárságtól vagyunk egy jó arasznyira: a harag, a félelem, a sokk, a pánik könnyen gyűlöletté válhat. Ahogy a leghírhedtebb magyar neokonzervatív honlap szerzője írja:  a terrorizmusnak van "jelzős szerkezete". Minden esély megvan rá, hogy ez a jelző az iszlám lesz.
Ez rettenetes.
Dühösek vagyunk , végtelenül szomorúak és persze félünk attól, hogy hova vezet mindez.
De nem igaz, hogy az iszlám embertársainkkal ne lehetne együttélni, hogy fenyegetnék a demokráciánkat, hogy ők lennének civilizációnk belső ellenségei.  Nem kívánunk iszlamofób rasszistákkal együtt valamiféle Union sacrée részévé válni.
Nem, nagyon sajnáljuk a megölt újságírókat, de mi nem vagyunk a Charlie Hebdo.
Nem is leszünk soha.