A kapitalizmus a történelem első társadalmi rendszere. Soha azelőtt nem volt az élet reprodukcióját megvalósító folyamatok összekapcsoltsága ennyire széleskörű és ennyire sűrű. A vállalatirányítás óriási felületeket fog át. Már egy tubusnyi cipőkrémet sem lehetséges előállítani mélyen tagolt funkciómegosztás és infrastruktúrák nélkül; még a gyümölcsöt és a tejet is földrésznyi elosztási hálózatok mozgatják. De ez a - divatos kifejezéssel élve - mindenoldali hálózatosságként leírt társadalmiság az egyének és vállalatok privát és elszigetelt formájában valósul meg. Az Egész összefüggését, amit a társadalomtudományokban „társadalmi szintézis"-nek neveznek, az univerzális piaci konkurencia „láthatatlan keze" kormányozza, ami minden egyes ágenssel szemben mint egy rendszertörvény vak hatalma lép szembe.

Habár ennek a nem kontrollált összefüggésnek az önállósult dinamikája ökológiailag és gazdaságilag most a falnak rohant, semmi sincs annyira tabusítva, mint a tudatos társadalmi tervezés gondolata. A neoliberalizmust általánosan csődbe jutottnak tekintik [Németország...], de a társadalmi tudatban a gazdasági békaperspektíva példátlan beállítottságát hagyta maga mögött. A gazdasági csúcs langyos „szabályozási" frázisai a semmibe tűnnek a nemzeti és vállalati részérdekekkel szemben, amik mindig a vak „piaci erők" előfeltételezésén alapulnak. De maguk az egyének is - beleértve még a szegénységbe és prekár életformába kiszorítottakat is - ma inkább, mint valaha úgy élik meg saját magukat, mint egymással konkuráló társadalmi atomokat. A tejtermelőktől a légiforgalmi irányítókig mindenhol még csak partikuláris részérdekek harcát látjuk, amik az átjárhatatlan társadalmi összefüggést nem foglalják magukba. Amikor egy összeomló autókonszern alkalmazottai „Mi vagyunk az opelesek" pólókban szaladgálnak, akkor a vállalatirányítási nézőpontot már magukévá tették, beleértve a hajlandóságot is, hogy prekár egzisztenciájuk érdekében saját húsukba vágjanak.

De a demoralizált társadalomkritika is ebből a gazdasági békaperspektívából szemléli a dolgokat. A „szolidáris gazdaság" egyelőre csak kisebb alternatív megoldásokat jelent a destruktív „társadalmi szintézis" hatókörén „kívül" - a szomszédsági segítőhálózatoktól kezdve az alternatív pénz-kísérletekig a regionális pénzekkel. A szövetkezetek, üzemfoglalások és az alkalmazottak által irányított vállalatok saját működésük belső terének önigazgatására korlátozódnak, de kudarcot vallanak (mint legutóbb Argentínában) a piaci verseny kényszereivel szemben, vagy kénytelenek az önkizsákmányolást választani. Az „önszervező szegénység" egyébként is a kapitalista válságkezelés egyik opciója. 

Amíg a „társadalmi szintézis" kemény dióját föl nem törjük, addig valóban nincs alternatíva. Itt lenne az ideje, hogy a szociális mozgalmak újra felfedezzék a társadalmi tervezés kérdését. Ez nem lehetséges partikuláris „modellek" formájában, hanem csak össztársadalmi nagyságrendben, az infrastruktúrák bevonásával. Az állam ebből a szempontból nézve pusztán a káposztát őrző kecske lenne, ugyanis csak a privát piaci érdekek összességének integráló szerve. És épp ezért bukott el a reálszocializmus, mint a piac állami-bürokratikus tervezésére tett kísérlet. A feladat az erőforrások áramlásának egy olyan össztársadalmi tervezése, ami túllép a piacon, az államon és a nemzeti vagy regionális korlátoltságon. Erre jelenleg szinte senki sem akar gondolni. Azonban a társadalmiság uralkodó formájának mély krízise a történelem napirendjére állíthatja a problémát.

Az eredeti cikk

David M. Kotz: What Economic Structure for Socialism?

Sustaining Socialism:Lessons from the Soviet and Chinese Experience

Paul Cockshott and Allin Cottrell: Towards a New Socialism

Michael Lebowitz: The spectre of socialism for the 21st century