A belváros felé vezető utcák drótsövényekkel voltak eltorlaszolva, katonasapkás, civil ruhás Heimwehrek, nyakukba akasztott puskával igazoltatták az áthaladókat. A főkapitányság négy sarkán gépfegyverek álltak. Az utca még nagyrészt néptelen volt, a villamosok a síneken vesztegeltek. A városháza tornyán a zöld-fehér Heimwehr-zászló lobogott a szélben. A két fiatal hallgatva ment tovább. – Be kell ülnünk egy kávéházba – mondta Fritz -, nyolc óra előtt nem jutunk be a menekültügyi irodába!
A kávéház még üres volt. Újságok nem jelentek meg, csak a kormánynak egy egyoldalas kommünikéje, amelyben bejelentette, hogy a katonaság és a Heimwehr a felkelést az egész országban elnyomta, s hogy a villany és telefon Bécsben még a nap folyamán újra megindul. – A nyomdászok még sztrájkolnak – mondta Fritz -, de a pincérek s a taxisofőrök dolgoznak.
– Nézd meg, hogy a telefon működik-e?
A központ azonnal jelentkezett. – Ha a vasutasok sem sztrájkolnak – mondta Évi csüggedten -, akkor hiába minden! Nem mehetünk még?
- Még csak fél nyolc! – A vasutasszakszervezet egy fél éve fel van függesztve – mondta Fritz -, a az embereket nagyrészt átkényszerítették a keresztényszocialistákhoz. Ahova lehetett, Heimwehrt dugtak.
A menekültügyi iroda zárva volt. Egy óra hosszat vártak az ajtó előtt a titkárnőre, s végül dolgukvégezetlen elmentek. Délig hiába futkostak a városban, senkit nem találtak otthon, a menekültügyi irodába is hiába tértek vissza kétszer is. A perifériák felől egyre sűrűbben hangzott az ágyúdörgés. Délben kisütött a nap. A reklámoszlopokon plakátok jelentek meg, amelyek Bécs VI., VII., XIII., XIV., XV. és XVI. Kerületeinek Schutzbund-körzetvezetője felszólította a munkásságot, hogy ne üljön fel a felelőtlen izgatóknak; az általa képviselt kerületek Schutzbundja nevében Karwinsky államtitkárnál ma délelőtt bejelentette a feltétel nélküli kapitulációt. Mint később kiderült, ezeknek a kerületeknek kellett volna a belvárosba bevonulniuk s a középületeket megszállniuk; a kormány megvásárolta a körzetvezetőt. Egy másik plakáton a kormányelnök aláírásával hirdetmény jelent meg, amelyen mindazoknak, akik a fegyvereket huszonnégyórán belül beszolgáltatják, közkegyelem ígértetik. A plakátoszlopokat sűrű embertömeg vette körül. – Nem tudsz mégiscsak fegyvert szerezni valahonnét? – kérdezte Évi. – Nem tudok – mondta Fritz. Elindultak a Kaffee Eiles felé. A Mariahilferstrassén hatalmas autókkal találkoztak, a síneken veszteglő villamosokat vontatták be a remízbe. – Villanyuk még nincs – mondta Évi, s elpirult örömében. A Kaffee Eilesben még nem volt senki. Újra kimentek az utcára, ahol néhány lépés után beleütköztek Hansba, aki egy levelet dobott be egy levélszekrénybe. – Leveleket írsz? – kérdezte Fritz. Hans nevetett. – Csak röpirat van benne. Az Urániától kezdve minden szekrénybe bedugtam egyet, hadd fertőzze meg a postatisztviselőket! – Milyen röpiratot? – A tegnap estit. Ma még nem kaptam újat. – A tegnapit? – ismételte Fritz. – Amelyben az van, hogy a városházára kitűztük a vörös zászlót? – Elsápadt a dühtől. – Hülye – mondta magából kikelve. – Le kéne téged lőni, mint egy veszett kutyát.
Visszamentek a kávéházba. Egy óra leforgása alatt húszan gyűltek össze öt különböző asztalnál. A legtöbb meg volt hűlve, köhögött. A pincér gyanakvó szemmel nézte az öt asztal körüli sugdolózást, szakadatlan jövést-menést. Átmentek a Kaffee Rathausba, mivel attól kellett tartani, hogy nyakukra csődíti a rendőrséget. Egy óra múlva a Kaffee Hochschuleba költöztek. Évinek, aki egy pillanatra sem tudta elfelejteni, hogy a külvárosban a munkásság fegyverrel a kezében harcol, mialatt ők kávéházban üldögélnek, ökölbe szorult a keze a tehetetlenségtől. A legtöbben tanácstalanok voltak; a Z. K.-tól nem érkezett utasítás, a párt városi vezetőségével megszakadt az összeköttetés, a Schutzbunddal pedig egyikük sem tudott kapcsolatot teremteni. Egy szelíd arcú, nagy testű magyar lány, aki Gerda fedőnévre hallgatott, új röpiratokat készített az éjjel; elhatározták, hogy este szét fogják őket osztani a IX. kerület községi házaiban. – Valaki menjen vissza az Eilesbe – mondta Gerda -, s várja meg Fredet, aki reggel kiment a községi kenyérgyárba.
Négy óra körül kialudt a villany.
Ottakringben a munkások elsáncolták magukat a munkásotthonban; ha az ember kiment a kávéház elé, hallani lehetett a szakadatlan gépfegyvertüzelést. Az egyik lány, aki a Fuchsenfeldhof közelében lakott, elmondta, hogy reggel heves puskaropogást hallott a Hof felől, de az épületnek nem lehetett a közelébe férni, mert a katonaság elzárta a környező utcákat. A Quellenstrasseban, a Reumann-Hofban, Heiligenstadtban, Meidlingben és a XIX. és a XX. kerületben egész nap folytak a harcok. Bécs két legnagyobb munkáskerületéről, Floridsdorfról és Simmeringről senkinek sem volt újabb híre; Albert, a szemüveges, beesett arcú joghallgató telefonon beszélt laaerbergi orvosismerősével, aki azonban csak annyit mondhatott, hogy Simmering felől áthallani a gépfegyvereket; a központ rögtön bontotta vonalat. – A kormány kommünikéje szerint egész Ausztriában helyreállt a rend – mondta gúnyosan egy hang. Évi önkéntelenül felnézett a kávéház mennyezetére: a villanylámpák égtek. Vidéken, Leobenben és Bruck a. d. Murban változatlan hévvel állt a harc; Hans délelőtt egy újságírótól azt hallotta, hogy Koloman Wallisch, a Schutzbund egyik legmerészebb és legnépszerűbb vezetője, akinek a fejére a kormány tízezer schilling vérdíjat tűzött, Bruckból több ezer emberrel Graz felé vonul, s már megszállta Donawitzet és Kapfenberget.
Fél ötkor a Kaffee Eilesből, ahol Albert megvárta, megérkezett Fred. – Aki akar, este kimehet Simmeringbe – mondta halkan. – Megállapodtam egy Schutzbündlerrel, akinek van teherautója, hogy húsz embert kivisz. Húsz embert fel tud fegyverezni. – Évi szótlanul átölelte a fiatalembert, s megcsókolta sápadt, megizzadt arcát. Az asztalok körül csend lett. – Végre! – mondta valaki reszkető hangon. A legtöbben hallgattak, az arcok még jobban elsápadtak vagy kivörösödtek. Este a gyülekezőhelyen, a Siebensterngasséban, egy magyar szabónő lakásán nyolcan jelentkeztek, köztük Évi és Fritz. – várjunk még? – kérdezte az egyik. – Egy negyedórát. A villamosok nem járnak, nem lehet ilyenkor percnyi pontossággal befutni.
Fél óráig vártak. Amikor az első négyes csoport kiment az ajtón, a lépcsőházban szembetalálkoztak Alberttel. Ez megkönnyebbülten sóhajtott. – Vissza- mondta. Visszamentek a lakásba. – Mi történt? – kérdezte Fritz. – Nem lehet kimenni! Adjatok egy pohár vizet! – Albert alig tudott beszélni a kimerültségtől. – A Karl-Marx-Hof megadta magát – mondta. – A Reumann-Hofot a Heimwehr rohammal bevette s ami a legrosszabb, kiürítettük Floridsdorfot. Otto Bauer Csehszlovákiába szökött.
-    Nem igaz – mondta egy szociáldemokrata diák elvörösödő arccal. Senki nem felelt.
Albertnek reszketett a hangja. – Azt hiszem, már csak az ottakringi munkásotthon van a kezünkben és Simmeringben a barakkok, ahol száz vagy kétszáz ember elsáncolta magát. Nincs értelme, hogy kimenjünk!
Évi megállt s elindult az ajtó felé.
-    Én kimegyek – mondta nyugodtan, mire az ajtóhoz ért. – Ki jön velem?
A szobában csend lett. A szomszédos konyhából áthallatszott az ébresztőóra ketyegése. – Ne bolondozz, Lili! – mondta egy hang. A fiatal lány nem felelt.
- Nem használsz senkinek – folytatta az előbbi hang -,ha az utolsó percben lelöveted magad. A forradalomnak ezt a szakaszát elvesztettük. Készüljünk elő a következőre, de ne öngyilkossággal!
A fiatal lány feltette kalapját, s begombolta kabátját.