- Az én Párizsom? Én akkor még nagyon fiatal voltam, iskolás kölyök. Honnan tudhattam volna, melyik párizsi taxisofőr cári tábornok? Az viszont nem volt mítosz, hogy nagyon sok orosz taxisofőr Szergej Efron keze alatt dolgozott. Tudja, ő nemcsak a XX. század egyik legnagyobb orosz költőnője, Marina Cvetajeva férje volt, hanem a szovjet felderítés párizsi kulcsembere is. Na, látja, az nem mítosz, hogy a párizsi orosz taxisok a szovjet rezidentúra munkáját segítették.
- De nem csak a taxisok.
- Nem bizony. A taxisok azonban külön szervezetbe tömörültek. Az volt a neve, hogy a Taxisofőrök Szakszervezetének Orosz Szekciója. Tveretyinov elvtárs, egy volt fehérgárdista irányította ezt a nagyrészt homoszexuálisokból álló, nagyon összetartó közösséget, amely lényegében a Szergej Efron-féle szovjet felderítőcsoport egyik fontos részlegeként funkcionált. Én erre csak utólag jöttem rá. Efront azonban jól ismertem, sőt, nagyon fontos szerepet játszott az életemben. 1937 legelején ugyanis - az akkoriban antifasiszta alapon nagyon erős szovjetbarát kommunista érzelmeim hatására - mindenáron el akartam jutni a spanyolországi polgárháború színtereire. Megtudtam, hogy ehhez egy pártszervezet hivatalos támogatása kell.
- Mármint egy francia kommunista pártszervezeté.
- Persze. Hiszen a kommunisták vasmarokkal kézben tartották ezt az ügyet. Én pedig Spanyolországba akartam menni. Felkerestem hát a toborzóirodát a francia vasmunkások székházában. Kérték az irataimat. Megmutattam. Mivel azonban mi édesanyámmal nem legálisan hagytuk el Szovjet-Oroszországot, nem volt Nansen-útlevelem. Így az irataim szerint nem menekültnek számítottam, hanem szovjet állampolgárnak.
- Kifelé! - közölték velem. - Szovjetekkel nem foglalkozunk. Menjen a szovjet konzulátusra! Akkor Szergej Efron ajánlkozott, hogy segít. - Mindent elintézek magának - mondta.  - Utazzon csak! Adok ajánlólevelet is, s nagyon érdekes munkát fog végezni. Csak jusson el Valenciába, menjen be az ottani szovjet követségre! Jelentkezzen Orlov elvtársnál!
- Hányan voltak?
- Tizenkét fős csoport lehetett. Időnként jött valaki, máskor lemorzsolódott valamelyik társunk. Ezért nem tudok pontos számot mondani.
- Oroszok voltak?
- Nem, dehogy. Franciák, németek. Két magyar is akadt köztük, a maga honfitársai. Az egyiknek a nevére is emlékszem, Fügedinek hívták. Fügedi Pálnak. A barátjával jött, egy másik magyarral. Valamennyien együtt bujkáltunk. Azt mondták, erre a szocialisták árulása miatt van szükség. Mert Leon Blum francia miniszterelnök olyan helyzetet teremtett, hogy mi, akik a spanyol köztársaságiak segítségére siettünk, kénytelenek voltunk elrejtőzni a rendőrség elől. Ami nem volt igaz, de akkor én ezt nem tudhattam. Azt sem, mi rejlik a hazugság mögött.
- Stern, vagyis Kleber Spanyolország előtt Kínában harcolt. Maga is tudja, hogy ott nem számít az emberélet. Olyan sokan voltak, hogy Klebernek nem kellett törődnie vele, hányan esnek el. Csak a harcra összpontosított. Lukács tábornok mentalitása is hasonló lehetett. Legalábbis abból a hadműveletből ítélve, amelyben magam is részt vettem. Képzelje, a dandárunk egyetlen nap alatt hatszáz embert veszített halottakban és sebesültekben. Négykézláb kúsztunk ki a csatatérről, hogy mentsük a sebesülteket, pihenjünk és egyáltalán magunkhoz térjünk. Tőlünk jobbra az olasz „nemzetköziek" támadtak. Ők kevesebb embert veszítettek. Minket teljesen felőröltek. Egy kiklopfolt húsdarabra emlékeztettünk a csata után. A Terzióban harcoló barátom, Lambsdorff gróf később elmesélte, hogy náluk rotációs alapon folyt a szervezés. A legnagyobb harcok idején is csak három hétig voltak egyfolytában a fronton. Azután egy hetet pihentek Zaragoza kaszárnyáiban, ahol mindent megszerveztek a számukra. Lambsdorffék nagyjából annyi zsoldot kaptak, mint mi, de ők abból meg tudtak élni. Ragyogó vacsorákat rendeztek, nekünk meg borsón és szamárhúson kívül hetekig nem jutott semmit.
A mi parancsnokainknak egyszerűen nem jutott eszébe, hogy bekerítő hadműveletet tervezzenek. Csak annyit mondtak, hogy támadjunk: Előre fiúk! Aztán ha nem sikerült, újra nekizúdítottak minket az ellenségnek. Aztán megint. Janek Brewitski, a parancsnokunk ezalatt holtrészegen fetrengett a bunkerben. A törzskari főnök pedig, aki helyettesítette, kiadta a támadási parancsot. Holott nem akárkikről volt szó, hanem a nemzetközi brigádok tagjairól. Csupa olyan fiatalemberről, akik önként otthagyták a békés életüket, a munkájukat, a családjukat, és Spanyolországba utaztak, hogy segítsenek. Nem parancsra vonultak be, nem sorkatonák voltak. Igaz, a francia kommunista párt igyekezett rávenni az embereket, hogy Spanyolországba menjenek harcolni.
- Azokban az országokban pedig, ahol a kommunista párt be volt tiltva, végképp veszélyes volt egy ilyen önkéntes vállalás.
- A németek, lengyelek, magyarok, általában valamennyi külföldi többnyire Franciaországon keresztül csatlakozott a nemzetközi brigádokhoz. Zömmel az ott élő olasz és más emigránsokból kerültek ki a „nemzetköziek".
- Olyanokból, akik francia bányákban dolgoztak.
- Bányákban, igen. Észak-Franciaországban. Én például együtt szolgáltam ezekkel a lengyelországi bányászokkal. Mondhatom magának, nagyszerű fickók voltak.