Fagyos szél fújt, apró sűrű pelyhekben havazni kezdett. Az utcák már ki voltak világítva, sűrű embertömeg lepte el a járdát, a városnak köznapi képe volt, épp csakhogy a villamosok nem jártak, s a mozik és a színházak be voltak zárva. Útközben katonasággal találkoztak: két ágyút vontattak az ottakringi munkásotthon irányába, ahonnét szabálytalan időközökben egy éles és egy valamivel rekedtebb gépfegyver pergése hallatszott. Fritz észrevette, hogy a fiatal lánynak könnybe lábad a szeme. Mire kiértek a külvárosi garázsba, elállt a hó, de a kezdeti, csendes szél süvítő, fagyos viharrá nőtt. A Schutzbündler kijött a garázs elé. – Micsoda – kérdezte gorombán -, összesen öten vannak? Öt emberrel nem megyek ki!
Nem volt időm többet összehozni! – mondta Fred. – Azt hiszi, hogy öt ember miatt vásárra viszem a bőrömet? – mondta a másik s vállat vont. – A benzinem többe kerül, mint amennyit maguk megérnek.
Fred hallgatott.
- Van fegyverük? – kérdezte a Schutzbündler.
- Azt mondta, elvtárs, hogy magától kapunk.
- Helyes – mondta a másik dühösen, s az ívlámpa fényében látszott, hogy vastag, bikaszerű nyaka elvörösödik a feltoluló vértől. – Menjenek a fenébe!
Sarkon fordult s visszament a garázsba. Az öt fiatalember néhány percig az utcán tanácskozott, aztán benyitott a garázsba. Hosszas rábeszélés után az ember begyújtotta a motort. – A kisasszony üljön mellém a bakra – mondta gúnyosan -, a regiment pedig a kocsiba! Fegyvereket később fognak kapni! – Nyitott teherautó volt, a  négy fiú lefeküdt a kocsi padlójára, üres zsákokkal letakarták őket. – Ha a kocsi megáll – mondta az ember -, akkor ne mozogjanak! – Tíz percnyi út után az autó egy néptelen külvárosi utcában megállt. A vezető bekopogott egy ablakon, egy bőrkabátos férfi szállt fel melléje a bakra. Újra elindultak, a kocsi csörömpölve haladt az éjszakai csendben. Egy palánkkal körülkerített üres telek előtt megálltak, a vezető s a bőrkabátos férfi eltűnt a sötétben. Néhány perc múlva a vezető egyedül jött vissza.
- Tud itt valamelyikük gépfegyverrel bánni? –kérdezte. Egyikük se tudott. –Akkor megette a fene az egészet! – Arca újra kivörösödött dühében. – Mit gondolnak tulajdonképpen, hogy én egyszerre tudom a kocsit vezetni és a gépfegyvert kezelni? Arról volt szó, hogy áttörünk a simmering-laaerberg fronton!
- Puskával is lehet, elvtárs! – mondta Évi, aki észrevette, hogy valahányszor megszólal, a hatalmas, kolerikus ember rögtön megszelídül, mintha a hűvös női hang eloltaná dühét. – Hogyne, öt puskával! – felelte a férfi mogorván.
Újra eltűnt a sötétben. – Ha észrevétlenül át tudunk csúszni – mondta, amikor kisvártatva visszajött -, akkor átviszem magukat. Az első lövésre visszafordítom a kocsit! – Újra elindultak. Egy félóra múlva kiértek a városból, a sötét mezőségeken, a Wienerwald hegyei felől csontdermesztő vihar söpört. Az országút egyik fordulójánál a vezető megállt, s visszafordította a kocsit; a szántóföldek között egy fel-alá sétáló szuronyos őrszemet pillantott meg a hó visszfényében. A kocsi fordulás közben hátsó kerekeivel besüppedt a szántó fekete földjébe. Egy mezei útra fordultak be, amely kelet felé elkanyarodott a főútvonaltól. A keményre fagyott rögökön csak lassan lehetett előrehaladni. Tíz perc múlva egy újabb őrszem feléjük lőtt. Az út túl keskeny volt, hogysem a vezető megfordíthatta volna a kocsit, a földeken át feléjük szaladó katona még három lövést adott le, az egyik golyó a kocsi oldalfaláról pattant vissza. Egy meredek jeges útszakaszon megakadtak, a vezető leszállt, és zsákokat tolt a kerekek alá. Közvetlenül Simmering előtt tábori tüzet pillantottak meg, sárga lángnyelveit a szélvész olykor vízszintesen lefektette a földre. Mialatt a kocsi megfordult, fényszórót irányítottak rájuk, sugárkévéje percekig csökönyösen rajtuk ragadt. Éjjel két órakor érkeztek vissza Bécsbe. Évi újra Fritznél aludt. Reggel elmentek a főkapitányságra, ahol Fritz, akinek újságírói igazolványa volt, engedélyt kapott a hadizónának saját felelősségre való átlépésére..
Az újságok megjelentek, a villamosok is jártak már. Fritz egy borbélynál megborotválkozott, majd villamoson kiutaztak Döblingbe. Az éjszakai vihar elállt,, tíz óra felé kisütött a nap, s a levegő hirtelen fölmelegedett. A Marx-Hof bevételéről szóló hír tévedésnek bizonyult; a reggeli négyoldalas lapok Heiligenstadtról hallgattak, csak Floridsdorf megszállásáról emlékeztek meg. A villamosról, a tiszta téli levegőn át nemsokára hallani lehetett a lövések hangját. Az utcán húsz lépésenként Heimwehr-őrszemek álltak, akik figyelmesen olvasták Fritz igazolványát. – A titkárnőm – mondta ez, amikor az egyik kérdő tekintetet vetett Évire. – Saját felelősségükre, hölgyeim és uraim – mondta a katona. – Egy órakor lejár az ultimátum, ha ezek addig nem adják meg magukat, a Hohe Wartéról ágyúval fogjuk őket lelőni. Kár lesz ezért a szép házért! – tette hozzá sajnálkozva.
A keskeny mellékutca, amely a Marx-Hofhoz levezetett, visszhangzott a lövésektől; a boltok, egy fűszeres, egy papírkereskedés s egy kocsma mindazonáltal nyitva a voltak. Néhány lépéssel az utca sarka előtt egy őrszem újra megállította őket.
- Várjanak egy kicsit – mondta.
- Mire?
- Mindjárt vége lesz a lövöldözésnek. Tíz-tizenöt percig szoktak lármázni, aztán abbahagyják egy negyedórára.
- A járókelőkre is lőnek?
- Hogyne! – mondta a katona. – Meg vannak vadulva!
- Az egész épület még az övék? – kérdezte Évi.
- Az innenső felét kiürítették, azt hiszem – felelte a katona -, mert reggel óta már csak az északi tornyokból lőnek. Vissza! Vissza! – kiáltotta egy autó felé, amely a Heiligenstädterstrasse felől kanyarodott be. Az úrvezető megállította a kocsit. Két szilszkinbundás asszony ült mögötte. – Nem lehet megnézni ez a cirkuszt? – kérdezte. – Vissza! – kiáltotta a katona.
A lövöldözés elállt.
- Most menjenek, ha akarnak – mondta a katona Fritz felé fordulva. – Ha kiérnek a sarokra, egy emeletes, szürke házat fognak megpillantani a Marx-Hof mellett, abban nem lehet megbízni, onnét a szünetben is lőnek. Hallja? – kérdezte. Magányos lövés hallatszott.
A széles utca, a Marx-Hof előtt, egy perc alatt megtelt emberekkel. A hatalmas épület egy kilométernél hosszabb frontot fehéren ragyogva állt a napsütésben. Az utca szemben levő oldaláról, a kapualjak alól s a mellékutcákból szakadatlan emberáradat hömpölygött elő, s lassan korzózni kezdett az összelőtt falak alatt. Az asszonyok kézenfogva hozták gyerekeiket, s megmutatták nekik a szétlőtt ablakokat s a golyók nyomait a falakon. Meleg, kora tavaszi nap volt, a hegyek felől enyhe szellő lengedezett.
- Erre nem számítottam – mondta Fritz, s keze ökölbe szorult.
A fiatal lány hallgatott.
- Csupa proli!
A szürke sarokházból lövés hallatszott.
- Én beléjük is lőnék!
-Lumpenproletariátus – mondta a fiatal lány. A két átvirrasztott éjszakától véres volt a szeme.
- Lehet még reménye az embernek?
- Mindegy!
- Hogy érted?
- Minek reménykedni? – mondta a fiatal lány. – Nincs nekem arra szükségem!
- Ezekért tegye az ember az életét kockára?
A fiatal lány nem felelt. Fritznek a keserűségtől könnybe lábadt a szeme. – Hisz akkor még jobb volt a kávéházban – mondta. – Ezekért dögöljünk meg?
Évi az arcába nézett. – Romantikus! – mondta sóhajtva. – Vissza akarsz menni?
- Te itt maradsz? – kérdezte Fritz.
Évi elmosolyodott. Az egyik toronyban újra megszólalt a gépfegyver, a tömeg rögtön eliramodott a mellékutcán felé. A gépfegyver elhallgatott. Fritztől tíz lépésnyire egy idősebb ember elvágódott,s válla körül, amely görcsösen rángatózni kezdett, véres lett a kövezet. A fiatal lány megállt egy fűszeres előtt. – Azt hiszem, tegnap dél óta nem ettünk – mondta. – Veszek egy tábla csokoládét.
Egyedül ment be a boltba; alkalmat akart adni a fiúnak, hogy magyarázat nélkül odább állhasson. De ez megvárta. – Maradsz?
A fiatal lány vállat vont.
- Maradjak én is?
- Ostoba kérdés! – mondta Évi, és tovább ment. – Olyan fontos, hogy életben maradj? – A felháborodott kíváncsi tömeg újra a kapuk felé sodródott. – Én hazamegyek – mondta mellettük egy nő -, mindjárt egy óra! Ki fogják tűzni a fehér zászlót? – kérdezte valaki. – Eszük ágában sincs – felelte a nő. – Megyek haza ebédet főzni. Mindjárt kezdik az ágyúzást! – Évi a sétáló tömeg közül kiugrott, s befutott egy kapu alá. – Úgysem engednek be senki! – kiáltotta valaki utána. – Vigyázzon kisasszony, mert rögtön kezdenek lőni! – A fiatal lány tovább futott, Fritz mögötte, de a kapualjon túl az udvarra szolgáló bejárat vasráccsal el volt zárva. – Várják meg, amíg az asszonyok kijönnek – kiáltotta az előbbi hang. Évi visszafordult. – Micsoda asszonyok? – Egy órakor az asszonyok s gyerekek elvonulhatnak! – Az ágyúzás megkezdése előtt több száz asszony s gyerek kivonult a Marx-Hof-ból, s Évi és Fritz a nyitott kapun befurakodott; Fritznek egy ismerőse, egy villanyszerelő, aki véletlenül a kapu mellett állt, beengedte őket. Egy óra tíz perckor bezárták a kaput; de minthogy az ultimátum határidejét a katonaság két órával meghosszabbította, az ágyúzás csak négy óra felé kezdődött el.