- Maguk még jól látnak? – kérdezte Fritz a másik szobából.
- Még egyelőre!
- Azt hiszi, hogy megint ágyúzni fognak? – Nem tudom – felelte a szerelő kedvetlenül s újra elhallgatott.
- Semmi ennivaló nincs? – kérdezte egy perc múlva feleségétől.
- Azt hiszem egy újabb Heimwehr jön fel a tetőre – mondta Fritz.
- Hol?
- Balról az első és a második kémény között, a másodikhoz közelebb. Látom a kakastollát mozogni!
Néhány pillanatra csend lett. – Nem látok semmit – hallatszott a szomszéd szobából. – Most én sem látom – felelte Fritz. – Az előbb tisztán kivettem a kakastollát.
- Estére paprikás krumplit főzök – mondta az asszony. – Kész étel nincs semmi a háznál!
- Menj át Kornblühékhez! – Minek? – kérdezte az asszony. – Minek? – ismételte a férfi ingerülten. – Megkérdezni tőlük, hogy érzik magukat?
- Nem értem – mondta az asszony elámulva. A férfi káromkodni kezdett. – A hétszentséges… Kérdezd meg tőlük, hogy nincs-e kenyerük?
- Most megint látom – mondta Fritz.
- Én is – erősítette meg a szerelő fia. – Egy pillanatra kidugta a fejét a tető mögül.
- Tíz lépésnyire van a legközelebbi kéménytől. Ha a hasán csúszva teszi meg, az legalább egy fél perc! Ha feláll…
- Nem mer felállni – mondta a szerelő.
- Ha feláll, akkor két ugrással elérhetné a kéményt. Én sem hiszem, hogy fel mer állni.
- Kiképzetlen fiatal taknyos ez mind – hallatszott a szerelő hangja a másik szobából. – Ha nem lennének tízszer annyian, mint mi, a Schutzbund a belüket is kitaposná.
- Vidékről hozták fel őket - mondta Fritz. Stájer és tiroli parasztlegények, akiknek csak akkor kerül puska a kezébe, ha Kirmessen célbalőnek. – Ne hidd – felelte Évi -, ezek mind tudnak lőni!
- Most én is láttam, hogy kidugta a fejét – kiáltotta a szerelő.
- Gondolkodik - mondta csendesen a fia, aki még most, kétnapi együttlét után is elpirult, ha Évi a szemébe nézett. – Én az ő helyében a baloldali kéményt választanám, s két ugrással tenném meg az utat, előbb a nyitott manzárd ablakig s onnét egy másik ugrással a kéményig.
- Igaz – mondta az asszony. – Az ablakban megkapaszkodhatnék és rögtön továbblendülhetne.
- A baloldali kémény mögött már ül egy!
- Az nem baj, elférnek ketten is!
- Talán megvárja, míg jobban besötétedik!
- Te meg mire vársz – mondta a szerelő. – Megmondtam, hogy menj át Kornblühékhez.
- Azonnal – felelte az asszony gyerekes izgatottan. – Meg szeretném várni, hogy mi lesz a Heimwehrrel?
- Nélküled sem fogjuk eltéveszteni – mondta a férje mogorván.
Az asszony négykézláb kimászott a szobából, s néhány perc múlva üres kézzel ugyanúgy visszajött. – Mi történt? – kérdezte.
- Semmi – felelte Fritz. – Még mindig a tető mögött guggol.
- Még egyet látok – mondta a fiatal szőke fiú. – Sőt még kettőt, jobbra az elsőtől s most meg, egész a ház szélén egy harmadikat.
Hallgatva figyelték a kéményeket. – Sorrendben lőjünk balról jobb felé – rendelkezett a szerelő -, nehogy véletlenségből mind ugyanarra célozzunk. Maguk ketten odaát az első és második kémény közti vonalat figyeljék, mi itt a második és harmadik kéményt tartjuk szemmel. Kornblühéknek sincs már kenyerük?
- Nincs – mondta az asszony. – Mit morogsz? – tette hozzá hirtelen felcsattanó dühös hangon. – Krumplim és zsírom van még legalább egy hétre, s az éjjel dagasztok egy kenyeret.
- Éjjel! – ismételte a férfi fahangon és vállat vont.
- Akarsz egy darab csokoládét? – kérdezte az asszony.
- Nem kell!
- Miért nem kell?
- Nincs gusztusom rá – morogta a férfi. – Add a magyar lánynak!
- Hé, maga kis édesszájú! – kiáltotta rögtön az asszony. – Jöjjön az ajtóhoz, kap csokoládét.
- Köszönöm, nem kell – felelte Évi a másik szobából.
- Miért nem kell? – kérdezte a szerelő. – Hagyd – mondta az asszony csúfondárosan és jószívűen nevetve -, más édesség kell annak. Vőlegény úr, tetszik egy kis csokoládé?
A szomszéd szobából feleletként két éles dörrenés hallatszott, s rögtön utána a nagyobbik szoba is lőporfüsttel telt meg; jobbfelől a Marx-Hof hosszú frontjáról folytatólagos, ingerült lövöldözés indult meg. A szemközti háztetőkön nyolc-tíz katona és Heimwehr futott botladozva a kémények felé; kettő elvágódott, az egyik gurulni kezdett, s széttárt karokkal lezuhant az utcára. Egy harmadik, félúton a tetővonal és a kémény között, fekve maradt, majd megfordult és lassan visszafelé kezdett mászni. Egy golyó fütyülve beröpült az ablakon, s a fal melletti szekrénybe fúródott, a külső házfalakról is sűrű pötyögés hallatszott. Az asszony gyakorlott kézzel rögtön újratöltötte a puskákat, de alig készült el velük, a Hohe Warte felől megindult az ágyútűz. – Ez beütött – kiáltotta a szerelő, amikor a falak hirtelen remegni kezdtek. A konyhából csörömpölés hallatszott, mintha egy pohár vagy tányér a földre hullt volna. Az üteg húsz-huszonöt lövést adott le ezúttal, amelyek közül – amennyire a szobában meg lehetett ítélni – három vagy négy talált. A konyhaajtón kopogtak. – Ki az? – kiáltotta az asszony.
- Kornblühné – felelte egy reszkető hang. – Van maguknak kötszerük?
- Mi történt?
- Belelőttek a férjembe!
- Menjen a kötözőhelyre! – kiáltotta a szerelő.
- Oda már elküldtem a fiamat. Ideiglenes kötést szeretnék rárakni – mondta a hang -, mert ömlik belőle a vér!
- Kösse be egy inggel!
- Nincs tiszta ingem – felelte a hang. – Nem tudnának egyet kölcsönözni? – Az asszony újra négykézláb kimászott a konyhába. Alighogy visszajött, férje elküldte munícióért a tűzmesterhez. A hohewartei üteg negyedóra hosszat percenként leadott egy lövést. – Hova lőnek ezek? – kérdezte Fritz. – Nem hiszem, hogy két vagy három találatnál többet értek el. A többi löveg Floridsdorfban hull le?
- Sokkal messzebb – mondta a szerelő.
A harmadik udvarban az első emeleti lakásba becsapott egy gránát – újságolta az asszony, aki közben visszaérkezett. – Szörnyű! – tette hozzá s kezével elfedte vajszínűvé sápadt arcát. – Tudod kinek a lakása? Liebling Ottóé, azé a kövér hallgatag emberé, akinek a felesége épp karácsony estéjén szült, s úgy jajgatott, hogy az egész udvarban senki sem tudta békében megenni a vacsoráját.
- Üres volt a lakás? – kérdezte Fritz.
Az asszony hallgatva megrázta a fejét. – Hisz még a gyerekeit sem küldte el – mondta. – Három gyereke volt, a legkisebb kéthónapos, valamennyit darabokra tépte a gránát. A lakásban kő nem maradt kövön, az egész bútorzat szénné égett.
- Jól van már no – mondta a szerelő -, mit részletezed!
Az asszony szörnyülködve tovább ingatta a fejét. – Más újság nincs? – kérdezte a férje. Az asszony nem felelt rögtön.
- Miért nem engeded végigmondani? – tört ki végül is panaszosan. – Nem bírom magamban tartani, egész éjszaka nem fogok tudni aludni. Kinek mondjam el, ha nem neked!
- Hát mondd! – felelte a szerelő, és szemét hosszan rajtafelejtette feleségén. Ez elpirult a benső erőfeszítéstől. – Amikor tegnapelőtt az asszonyok és a gyerekek költöztek – mondta -, Lieblingné nem engedte el a gyerekeit, mert ha ő meghal, mondta, akkor a gyerekek se éljenek tovább.
- Miért? – kérdezte a szerelő. – Azért, mert nem akarta, hogy akárki kegyelemkenyerén éljenek. Most pedig az történt – folytatta -, hogy amikor a gránát becsapott, az asszony nem volt a lakásban, mert épp munícióért ment, úgy mint én az előbb, s mire visszajött, a férje s a gyerekei száz darabban szénné égte, de ő életben maradt.
- Azt hiszem, ismerem az asszonyt – mondta a szerelő. – Sápadt, szemüveges nő?
- Én csak a férjét ismerem, látásból! – Az asszony egy darabig tanácstalanul hallgatott, aztán a szekrényhez mászott, s egy újabb foltozásra való harisnyát szedett elő.
- Abbahagyták az ágyúzást!
Az asszony letette a harisnyát kezéből s urára nézett. – Te Franzl – mondta -, a Lieblingné kiugrott az ablakból. Ha ki lehetne hajolni az ablakon, akkor innét meg lehetne látni, a járdán fekszik.
- Nem mennek ki érte?
- Azt mondják, hogy meghalt – felelte az asszony. – Az északi toronyból látcsővel nézték, de nem mozog.
A szerelő felállt. – Megyek megnézni, hogy mi újság?
Az asszonynak elvörösödött az arca.
- Itt maradsz – mondta.
A szerelő egy darabig határozatlanul állva maradt, aztán visszaült az ablak elé a földre.
- Mi van Shafferékkal? – kérdezte a fiú.
- Nem tudom - felelte az asszony. – Nem találkoztam egyikkel se.
- Miért nem mentél be hozzájuk?
- Minek mentem volna be - felelte az asszony. – Elmondani nekik, hogy a vejük megsebesült! (Kornblüh volt az öreg Schafferék veje.) – Kornblüh meghalt, mialatt te odavoltál! – mondta a fia.
Az asszony hallgatott. Időközben teljesen besötétedett, úgyhogy ki lehetett menni a konyhába vacsorázni. A burgonyáról, amit az asszony már régebben odatett, már lefőtt a víz. Az asztal körül ültek, amikor két látogató kopogott be hozzájuk, az egyiket, a bekötött fejű férfit, Fritz és Évi már első napról ismerte. A két fiatalmebr egymás mellett ült; az asszony jóságosan és ravaszul úgy osztotta be, hogy mindig egymás mellé kerüljenek – minthogy egymás mellé valók, gondolta gyöngéd, szerelempártoló lelkében.
- Kivonulunk a bódéból! – mondta az egyik férfi. Az ajtóban állt, mint aki rögtön tovább akar menni. – Mikor? – kérdezte az asszony, s letette kezéből a kanalat.
- Ma éjjel!
A szerelő tovább evett. – Én nem.
- Ostobaság! – morogta a férfi. – Itt akarsz maradni?
- Igen – felelte a szerelő.
- Magának könnyű, elvtárs – mondta a bekötött fejű. – Ha maga a buktáival lőni kezd az ellenségre, egy lélek sem mer a közelebb jönni. Van még sok buktájuk?
- Ne hülyéskedj, Franzl! – dörmögte az ajtóban álló férfi. – Ultimátumot kaptunk holnap reggel hatig. Ha nem tűzzük ki a fehér zászlót, halomra lövik a bódét.
A szerelő vállat vont.
- Ha pedig megadjuk magunkat, akkor felakasztanak – mondta Fritz.
- Megadásról szó sincs – felelte a másik. – reggel hatra már egy lélek sem lesz a Karl Marx-Hofban. – Hogy-hogy? – kérdezte Fritz.
Az ajtóban álló férfi elmosolyodott. – Csak bízza ránk!... Ne hülyéskedj, Franzl! – fordult újra a szerelőhöz.
- Én nem hülyéskedem – felelte ez. – Nem megyek. Arra nem lehet számítani, hogy belátható idő alatt itt rendes állapotok lesznek. Mit csináljak addig? A lakásomat elveszik, munkát nem fogok kapni, a pártot szétverték. Dögöljek meg éhen az utcán?
- Tudod, hogy kimegyünk Csehszlovákiába – mondta a másik.
- Hát aztán? – kérdezte a szerelő. – Azt hiszed, hogy ott ránk várnak! A maguk munkanélkülieivel sem tudnak mit kezdeni!
- Tele vannak már német emigránsokkal – mondta Fritz. Az ajtóban álló férfi ingerült pillantást vetett rá.
- Beszéljen maga a férjével, Stranskyné! – fordult az asszonyhoz. – Nekem tovább kell mennem, nincs időm!
Az asszony megrázta a fejét. – Én nem beszélek – mondta. – Csináljon, amit jónak lát.
- S maga? – kérdezte a másik. Az asszony vállat vont. – Ha marad – mondta csendesen -, akkor én is maradok!
- Mit akarsz itt csinálni? – kérdezte az ajtóban álló férfi ingerülten. A bekötött fejű hallgatva állt mellette. A szerelő oly éhes és nyugodt volt – azt a benyomást keltette, mintha már rég számot vetett volna gondolataival -, hogy beszéd közben is csendesen tovább evett. – Két-három Heimwehrt még lelövök – mondta -, mielőtt végeznek velem. Annyival kevesebb piszkot hagyok magam után a világon. Az is tiszta haszon!
- Ne okoskodjék, Stransky elvtárs! – kiáltotta a bekötött fejű, aki eddig nem szólt bele. – csomagolja össsze a buktáit, s tíz órára jöjjön le a hetes számú udvarba!
A szerelő megrázta a fejét. – Nincs kedvem – mondta. - Nem telnék örömöm ebben a világban.
- Micsoda egy csökönyös állat vagy – szólt az ajtóban álló férfi, fejét rázva. A szerelő lapos tenyérrel az asztalra csapott, s indulatosan végigmérte a másikat. – Ti meg örökké akartok élni? – kérdezte mogorván.
Egy pillanatra csend lett. A fiatal Stransky erősen elpirult. – Magának mi a véleménye, elvtársnő? – kérdezte hirtelen elhatározással Évitől, s zavarában széles tenyerével felborzolta a haját. A fiatal lány, aki mindeddig hallgatott, az apa felé fordult feleletével. – Én természetesen nem maradok magával, elvtárs – mondta. – A forradalom nem ér véget azzal, hogy Ausztriában levertek bennünket, s én természetesen tovább fogok dolgozni ott, ahol lehet, s ameddig csak bírok. – Maga megteheti – felelte a szerelő -, de én sokkal öregebb vagyok. Egyébként nem bánom, ha magukkal viszik a fiamat.
- Komolyan mondod, hogy itt akarsz maradni? - kérdezte az ajtóban álló férfi. Fritz a fiatal lányhoz hajolt. – Látod – mondta súgva -, hát érdemes volt? Gyere be a szobába, mondani akarok valamit! – Felkeltek s kimentek, de Fritz nem mondhatta el, amit akart, mert alighogy a szobába értek, a szemközti tetőről egy lövés dördült el, s a fiatal fiú, aki vigyázatlanul egy pillanatig állva maradt a megvilágított ajtórésben, összeesett s egy félóra múlva meghalt. A Schutzbund az éjszaka folyamán kiürítette a Marx-Hofot. Évi még három hétig maradt Bécsben, de a tánctanfolyamot nem tudta elvégezni, mert egész idejét lekötötte a pártmunka; az R. H. –ben dolgozott, pénz gyűjtött, illegális lakásokat szerezett a bujkáló Schutzbündlereknek, részt vett a földalatti szállítmányok megszervezésében, amelyekkel ezeket kicsempészték Csehszlovákiába, s két ízben maga is átutazott Bratislavába. Három hét múltán, amikor teljesen elfogyott a pénze, hazament Pestre.