Megérkezésükkor a bennrekedtek ugyan látszólagos hévvel megostromolták őket kérdéseikkel, pl., hogy igaz-e, hogy a Deutschmesiter-ezrednek egy százada megtagadta az engedelmességet, vagy hogy Csehszlovákia, ahová Otto Bauer azért utazott ki, hogy az ottani szociáldemokráciát közbelépésre bírja – be fog-e vonulni Ausztriába, vagy hogy igaz-e, hogy Seitzet agyonütötte a Heimwehr? -, de már néhány perc múlva szemlátomást elfáradtak, s vagy nem figyeltek a feleletre vagy kisompolyogtak a szobából. A saját gépfegyverükön kívül semmi sem érdekelte őket. A két fiatalember néhány óra leforgása alatt környezetéhez idomult (mint a hídépítő munkások szervezete a víz alatti caisson sűrű légköréhez). – Gyerünk, gyerünk, kerüljenek csak beljebb! – kiáltotta egy erőteljes női hang, amikor a villanyszerelő lakásának előszobájában egy percre megálltak. Tömzsi, kerek arcú, negyven év körüli asszony, a villanyszerelő felesége fogadta őket a konyhában, és éles gyanakvó pillantással végigmérte őket. – Ezeket honnét kapartad elő? – kérdezte az urától. A fiatal lány az asszonyhoz lépett, s kezet nyújtott. – Én egyenesen Budapestről jöttem, elvtársnő – mondta nevetve -, egy kis bécsi levegőt szívni! – Az asszony elmosolyodott. – Shauts, schauts die kleine Magyarin! – mondta. – Aztán nálatok milyen a levegő?
- Vékonyabb – felelte a fiatal lány, s boldogan nevetett.
- Ez is magyar? – kérdezte az asszony, s ujjával Fritzre mutatott.
- Nem, berlini!
- Shauts, schauts, die Preussen rücken an! – mondta az asszony, s teli torokkal elnevette magát. – Ezt szeretem, az ilyen nemzetközi társaságot! Aztán mitől véres a szép fekete szeme, mondja csak?
- Keveset aludtam az éjjel – felelte Évi. – Ki akartunk rándulni Simmeringre, de visszakergettek.
Az asszony szeme hirtelen elszomorodott. – Milyen szép fiatal pár! – mondta fejét rázva. – Menjetek be aludni a belső szobába, van még két óránk! – Kinyitotta az ajtót, betuszkolta a két fiatalembert a szobába. – Nyugodtan befekhetik a vőlegényével az ágyba – mondta Évinek –, nem jön be ide senki! – Egy perc múlva bekopogott. – Főzzek egy kis „gulláscht”? – kiáltotta be az ajtón – vagy inkább egy jó babfőzeléket?
- Keltsen fel kérem pontosan négykor! – Kintről nevetés hallatszott. – Az ébresztőóránk a Hohe Wartén áll – kiáltotta be a villanyszerelő. – Jó álmokat, elvtársak!
A sűrű levegőben a tárgyak is, hogy önmagukat érvényesíthessék, tömörebbek és sugalmazóbbak lettek; az ember úgy érezte, hogy belülről megnőttek, anélkül, hogy külső térfogatukat láthatóan megváltoztatták volna. A fiatal lány, aki ruhástul befeküdt az ágyba és két perc alatt elaludt, ez alatt a két perc alatt olyan éles benyomást kapott a kis szoba köznapi berendezéséről, hogy életében többé nem felejtette el. Minthogy vérszegény volt, fejét oldalt lelógatta az ágyból, hogy a vér fejébe tóduljon s gyorsabban elaludjék; feje fölött a faragott, dióbarna ágyfej, amely kissé ferdén előrehajolt, mintha rá akarná ejteni  három recés, csillogó golyóját, oly felejthetetlenül vésődött emlékezetébe, hogy évek múltán is le tudta volna rajzolni csigadíszítéseinek pontos menetét; az ágy fölött egy bekeretezett oklevél függött, Wondrachek aláírással, kétoldalt a fehérre meszelt falakon pedig családi fényképek; amikor a fiatal lány két óra múlva felébredt, s ismét megpillantotta őket, úgy emlékezett, hogy ismeri ezeket az arcokat, de nem jutott eszébe, hogy hol találkozott már velük. A szoba ragyogott a tisztaságtól, csak a mosdóban, amelyen egy négyszögletes, eperszínű szappan hevert, állt még egy kis habos szennyvíz, fölötte az apró tojásdad alakú tükör is tele volt fröcskölve vízzel és szappanhabbal. Ezek az apró tárgyak mind olyan súlyosak és felejthetetlenek voltak, mintha – nem térben, de időben – mindegyikből száz vagy ezer példány feküdne egymás mellett, pl. egy messzi múltba visszanyúlva több száz fehérre kencézett, lefröcskölt mosdón. Az ágyúzás alatt minden dörrenésre a szappanhab a tükrön lágyan megremegett.
A villanyszerelő feleség hasmánt feküdt a padlón, s a puskákat töltötte, amelyeket az ablak alatt térdelő férfiak hátranyújtottak neki. A szemközti háztetőkön katonák mozogtak, s a kémények mögül belőttek az ablakokba. Ágylövés ezen az első délutánon csak kevés esett s inkább csak riasztásul; a legtöbb löveg magasan a Marx-Hof fölött repült el, csak a déli szárnyba csapódott be egy s tátongó rést szakított a kapuívbe s az első emeletbe. Az utcák kiürültek, de hat óra felé a sötétség beálltával újra megteltek; a rommá lőtt kapu előtt sűrű kíváncsi tömeg tolongott.
Fritz felkelt az asztal mellől, az ablakhoz lépett, s belelőtt a tömegbe.
- Mit csinálsz? – kérdezte Évi elsápadva.
A villanyszerelő Fritzhez lépett, s kivette a kezéből a puskát. – Térjen magához, elvtárs! – mondta s szelíden hátba vágta a fiatal fiút. – Ne törődjék ezekkel!
Fritz egész testében reszketett.
- No nézd a vad poroszt! – mondta az asszony ingerülten. – Mindenkinek nekimenne, mint a bika!
A villanyszerelő a sarokba állította a puskát. – Hagyd, mama! – mondta s a kezével legyintett. – Mi már megszoktuk, de az elvtárs még csak most került ide.
A villanyszerelő tizennyolc éves fia, aki az északi toronyban egy gépfegyver mellé volt beosztva, becsöngetett a lakásba. Magas, szerény mosolyú szőke fiú volt, elpirult, amikor Évi kezet fogott vele. – Mi van vacsorára? – kérdezte, fehér foga villogott az éhségtől. A konyhába mentek ki enni;ez az udvarra nyílt, s így meg lehetett benne gyújtani a villanyt, a szerelő a sötét szobában maradt őrnek, de néhány perc múlva elaludt a fáradtságtól, s a konyhába kihallatszott hangos horkolása. A szőke fiú térdét csapkodva, hangosan nevetett. Évi felállt. – Maradjon csak ülve – mondta a fiú s újra elpirult. Az asszony bement a szobába, s felköltötte urát, csakhamar kihallatszott hangos perlekedése.
A férfiak, akik estefelé öt-tízperces beszélgetésre benéztek a lakásba, a lelki és testi szenvedéstől szófukarok, lassú mozgásúak voltak; a legtöbbnek mély árokban ült a szeme, többnapos szakáll vadította el arcukat, s időnként dadogtak a fáradtságtól. A fiatal lány észrevette, hogy nagyrészük idegenkedve figyeli őt és Fritzet; idegenek voltak szemükben, más nemzetiségűek, intellektuelek s kommunisták, s ez a hármas különbség súlyosan hatott e pillanatban,a mikor e férfiak, egy szorosan összefűzött család, a halálba indultak. Mint az álltatok, amelyek ilyenkor elrejtőznek, szemérmesen maguk közt kívántak volna maradni a szenvedés idejére. De a fiatal lány oly boldog volt, a benső személyes megelégedésnek oly heve fűtötte, hogy ez az ellenállás nem terhelte meg lelkét, s gyerekesnek ható élénk mozdulatú derűje meghódította a mogorva embereket. - Shauts, schauts die kleine Magyarin, micsoda temperamentuma van! – mondta az asszony szélesen mosolyogva. Odakünn az utcán halotti csend volt.
- Hát aztán mit láttak odakünn? – kérdezte az egyik férfi hosszas hallgatás után Fritztől.
Ez vállat vont. – Lelkesedést! – mondta gúnyosan. – Teszek a lelkesedésre – morogta a férfi. - Ne lelkesedjenek, hanem sztrájkoljanak! Mi elvégezzük a munka nehezebb részét, odakünn meg elszabotálják a könnyebbiket. – Linzben elsiették a dolgot – mondta egy másik.
- Vagy elkéstek egy évvel!
- Négy évvel késtek el – morogta Fritz indulatosan. – Ha a maguk imádott Seitze nem paktál le folyton a kormánnyal, akkor 1929 novemberében meg kellett volna csinálni a diktatúrát. Arról nem is beszélek, hogy amikor a Schutzbundot egy évvel ezelőtt feloszlatták…
Az egyik férfi tüntetően felállt, és súlyos léptekkel kiment a szobából. Évi félrevonta Fritzet. – Ne csinálj most pártpropagandát! – súgta. – Nem alkalmas a pillanat! – Fritz indulatosan megrázta a fejét. – Nincs igazad! Arra, hogy érzékenyek, arra fütyülök. Ha most nem használ a propaganda, akkor soha!
- Ne politizáljunk, elvtársak! – mondta a háziasszony hangosan.
- Miért is ne? – felelte Fritz. – Miért ne keressük meg a hibákat, amelyek miatt most ott fogjuk hagyni a fogunkat! Egyébként is csak azt ismétlem szó szerint, amit a szociáldemokrata ellenzék évek óta hangoztat. Micsoda taktika volt az, elvtársak, amely odavezetett, hogy a proletariátus egy tizede harcol és kilenc tizede ölbetett kezekkel nézi, hogy legyilkolnak bennünket? Azt hiszik, hogy négy éve is ugyanígy történt volna?
Az utcáról gyors egymásutánban néhány éles dörrenés hallatszott. – A kommunisták is csak beszélni tudnak – mondta az egyik férfi mogorván. – Amikor egy évvel ezelőtt Németországban cselekedni kellett volna, akkor…
- Fogd be a szádat! – mondta egy másik hang. – Nincs valami zabálnivalója, Stranskyné?
- Egy kis forró feketém van – mondta az asszony felélénkülve, és jószívű kerek arcára belülről felfutó gyöngéd mosoly ült, távoli rokona annak az elfeledkezett mosolynak, amely gyerekszoptatáskor ül a nő arcán. – Melléje pedig egy kis lekváros buktát tudok adni, csak bele ne törjön a foguk – tette hozzá hangosan nevetve -, mert még múlt vasárnapról való.
- Ide vele! – mondta az egyik férfi. – Elég kemény – szólt, amikor beleharapott.
- Múlt vasárnap se volt ez puhább – jegyezte meg fapofával egy másik, akinek be volt kötve a feje; a kötésen, a halánték fölött kerek vérfolt sötétlett. A buktát két ujja közé fogta, s néhányszor hozzáverte az asztalhoz. A házgazda lefogta kezét. – Vigyázz eltöröd az asztalt – mondta csendesen. – Ha elfogy a muníció – mondta az elsp férfi s ujjával aggódva megvizsgálta fogait és szájpadlását -, Stranskyék buktával fogják a Heimwehrt lőni!
A bekötött fejű férfi megfogta az egyik buktát, s az ablak felé hajította; az üveg halkan megcsörrent, a tészta lepottyant a földre. – Még nem elég kemény – mondta szakértelemmel -, még négy-öt napig állnia kell. – Addig pedig nem húzzuk ki – felelte egy hang -, hacsak Wallisch ki nem szabadít. Nagy raktára van még belőle, Stranskyné?
Az asszony, aki eddig féli nevetve, félig felháborodott arccal hallgatott, lassan felállt helyéről, és csípőre tett kézzel szembefordult ellenfeleivel. –Szégyelljétek magatokat – mondta s a fiatal lány úgy látta, hogy a szeme könnybe lábadt. – Ilyen komoly órában az ember nem hülyéskedik! – Az ablakhoz ment, felemelte a buktát, letörülte kötényével és beleharapott. – Nézzétek, hogy elhúzza az arcát – kiáltotta a bekötött fejű férfi. Az asszony ránézett, s hangosan elnevette magát. – Hülye banda – mondta dühösen, kezével eltakarván arcát -, nem érdemeltek meg egyebet… - A férfiak hangosan nevettek. Az asszony fenyegetően felemelte kezét, de minthogy a derültség erre még jobban fokozódott, leejtette s vállat vont. – Mit… akasszátok fel magatokat! – kiáltotta, megfordult s kiment a szobából.
- Éretlen, hülye fickók – mondta Évinek, mikor néhány perc múlva visszajött a szobába. – Nem való ezeknek fegyver a kezébe. Ti, kommunisták, komolyabbak vagytok. Szereted a vőlegényedet?
- Nem a vőlegényem!
Az asszony jószívűen mosolygott, s hitetlenül megrázta a fejét. – Hisz úgy jár utánad, mint egy kiskutya s olyan laposakat pislant feléd! – Tényleg úgy látja? – kérdezte Évi elgondolkodva. Nem örült ennek a felfedezésnek. Az asszony nem szólt többet, a szekrény fiókjából egy lyukas harisnyát szedett elő, s foltozni kezdte. – Odanézz – mondta, s oldalba lökte Évit -, az összes buktát megették! Nem tudom, hány napra van még élelmiszerünk!
- Mit hallott Wallischról? – kérdezte az egyik férfi Fritztől.
Ez a kérdés különféle formákban többször megismétlődött az elkövetkező két nap folyamán, ahogy az ostromlottak helyzete a külső segítség elmaradása folytán egyre tarthatatlanabbá vált. A Schutzbund végleg kiürítette Floridsdorfot és környékét, a Duna túlsó oldalán csend volt, a toronyablakokból látni lehetett, hogy a villamosok is átkelnek már a hídon. Másnap délben Kaisermühlen felől is elhallgatott az ágyúszó, a Schutzbund az éj védelme alatt kivonult utolsó Duna menti állásából. Minthogy a rádió – az első pillanattól kezdve egyébként – a kormány kezén volt, vidékről is a felkelés teljes leverését jelentette.