A tárgyalások kezdeményezésének az oka a forradalom (melyről azt gondolták, hogy a bolsevikoknak is fontos) védelme, illetve  Kronstadt teljes izolációja volt. Az éhinség lassan kezdte felütni a fejét az erődben, a bolsevikok túszul ejtették a felkelők Pétervárban maradt családtagjait, a megfélemlített pétervári munkásság pedig nem mozdult.
Március ötödikén egy nemzetközi anarchista csoport, Emma Goldmann és Alexander Berkman vezetésével közvetíteni próbált a kommunisták és a bolsevikok között (Kronstadt 1917 óta az anarchisták fellegára volt, a csoportnak így jó kapcsolatai voltak a felkelőkkel) . A bolsevikok nem akartak hallani róluk. A pétervári szovjet – nem kis bátorságról tanubizonyságot téve, minden bizonnyal a munkások nyomására – bizottságot akart küldeni Kronstadtba, hogy felmérjék, valóban cári tisztek, reakciósok és ellenforradalmárok kezében van-e város. A bolsevik kormány ezt nem engedélyezte. A kronstadtiak egy delegátust akartak küldeni a pétervári szovjet-választásra. A bolsevikok visszautasították, nyilvánvalóan attól való félelemüben, hogy megdől a propagandájuk, ha egy ilyen delegátus a városba érkezik. A mégis megérkező küdöttség a Cseka börtönében végezte.
A dolog ekkor már régen eldőlt, mint azt dokumentumok igazolják: a bolsevikok már rég elhatározták a leszámolást a kronstadti munkásokkal. Itt már semmi sem segíthetett, hiszen a bolsevikok jól tudták mi a tét: a hatalmuk. És persze a szocializmus. A kronstadti lázadás árnyékában születtek meg a NEP (az államkapitalizmus és a „forradalom egy országban”) első intézkedései.
De a proletariátus utolsó harca még hátra volt.Hozzászólás /

A gazdasági válság jelenlegi fázisával kapcsolatban a lényeg alighanem a következő: a magánszféra klasszikus hitelválságát az óriási mentőakciókkal sikerült áttolni az államháztartás területére. Ezzel azonban még nincs vége a történetnek...Robert Kurz elemzése.

Hozzászólások (2) / Bővebben...

Már meg sem lepődünk, ha áruló szocdemeket látunk: tulajdonképpen az ellenkezője volna meglepő: most épp a nyugdíj a téma, Franciaország a helyszín, Martin Aubry az (anti)Szocialista Párt vezetője az elkövető.
Az előttünk álló év legfontosabb politikai programjának a nyugdíjrendszer átalakítása ígérkezik Franciaországban: a kormány február 15-én kívánja elfogadni a reformot érintő menetrendet. Kisebbfajta politikai földindulást okozott, hogy Martine Aubry, a Szocialista Párt főtitkára a hétvégén adott interjújában nem csak hogy lehetségesnek mondta a kormánnyal való kompromisszumot, hanem gyakorlatilag elkerülhetetlennek nevezte a nyugdíjkorhatár felemelését, amelyet eddig a szocialisták erősen elleneztek.
Mint minden nyugati országban, Franciaországban is előbb-utóbb a politikai napirendjére kerül a nyugdíjreform kérdése. Egyébként Franciaország az az ország, amelyben a „nyugdíjkassza” hiányában a demográfia a legkisebb szerepet játszik, hiszen Franciaországban stabilan utcahosszal a legmagasabb a születő gyerekek száma, a népesség pedig nem hogy csökkenne, hanem dinamikusan nő. A gondokat valójában két dolog okozza: a nagyon magas munkanélküliség (ami jelenleg 12 százalék, de mindezt nem a válság okozza, hiszen a hetvenes évek közepétől 10 százalék körül van a munkanélküliek aránya), illetve a magánvállalatoknak a „versenyképesség” (magyarán a profitráta) érdekében adott könnyítések, melyek természetesen érintették a nyugdíjjárulékokat is.  
A szakszervezetek elsősorban a vállatoknak adott juttatások megnyirbálásával kivánnák betömni a nyugdíjkasszán tátongó „lyukat”, melyet természetesen a vállalatok és a jobboldal elleneznek a „versenyképesség” jegyében. Egyébként – leszámítva a nagyvállalatok érdekvédelmi szervezetét, a Medefet – mindenki ellenzi az egységes rendszer drasztikus átalakítását, azaz például a nyugdíjrendszer „kapitalizálását”. 
A jobboldal nem először nyúl a rendszerhez: 1993-ban megváltoztatták a nyugdíj összege kiszámításának szabályait – eddig a „legjobb tíz év” számított, ezentúl a „legjobb husznöt”: ez érezhetően csökkentette a nyugdíjakat -, 2003-ban pedig bevezették, hogy a teljes nyugdíjhoz 41 ledolgozott évre van szükség. Így aki eléri a 60. életévét, de nem dolgozott ennyit, az elmehet nyugdíjba, de kisebb összeggel. Most a megoldásnak ezen limit 42-43 évre való felemelését tartja a kormány. Ez lényegében a nyugdíjak csökkentését jelenti (hogy ne beszéljünk a munkanélküliség alakulására vonatkozó negatív hatásairól):  a statisztikai adatok szerint az 58 évnél idősebb franciák mindössze harmada dolgozik, azaz a reform eredménye a nyugdíjak összegének csökkenése lesz.
Martine Aubry úgy tűnik egyértelműen állást foglalt, amikor mostani interjújában áldását adta a jelenleg 60 évben megszabott korhatár 61-62 évre való felemeléséhez. Ezzel egyébként értelemszerűen a fizikai munkások kerülnek nehezebb helyzetbe, hiszen ők jóval előbb kezdenek dolgozni, mint az egyetemet elvégző szellemi munkások.
Eddig Aubry, az ellenzék vezérének szerepéhez illően, a legkeményebben „antisarkozysta” – legyen szó a nemezti identitásról szóló vitáról, a közalkalmazottak számának drasztikus csökkentéséről, vagy bármiről – politikusnak számított, ezért is volt oly meglepő mostani, kompromisszumot kereső nyilatkozata. Vajon egy stratégiai fordulatról beszélhetünk a párt főtitkárának irányváltása kapcsán? Sarkozynek eddig a legfontosabb érve mindig az volt, hogy a „szocialisták nem kormányképes erő, politikai javaslatai irreálisak”: most az elnök népszerűségvesztését látva úgy tűnik komolyan felcsillant az – eddig őszintén szólva nehezen hihetőnek látszó – esély, hogy bizony 2012-ben Sarkozyt le lehet győzni. A kormányzóképességet bizonyító jelzés lehet, hogy Szocialsita Párt azt üzeni a franciáknak, hogy látja a nyugdíjreform elkerülhetetlenségét, sőt képes népszerűtlen intézkedéseket is támogatni.  Egy friss felmérés szerint a franciák kétharmada a „lehető leghamarabb” nyugdíjba szeretne menni, még akkor is, ha mint láthattuk 2003 óta ez gyakran azt is jelenti, hogy mindez kevesebb nyugdíjjal jár együtt...
A dolog egyébiránt persze nem ilyen egyszerű: mint láthattuk a konkrét ügyben távolról sem egyedül a korhatár felemelése az egyedüli megoldás (sőt elnézve a munkanélküliségi adatokat, elmondható, hogy komoly veszélyeket is rejt magában), másrészt a párt baloldali partnerei, melyek nélkülözhetetlenek Sarkozy legyőzéséhez, a lehető legélesebben ellenzik a kormány terveit és persze árulást kiáltanak Aubry fordulata kapcsán.  
Hozzászólások (1) /

Mostantól a Facebook-on és a Twitter-en is követhetitek a Rednews-t. Jelöljétek be, szóljatok hozzá, küldjetek anyagokat/videókat, reagáljatok, kommenteljetek, formez vos bataillons...Hozzászólás /

Eddig inkább a szocialistának nevezett rendszert megélt kelet-európai országokra volt jellemző, hogy törvényekkel tiltani es büntetni kívánják a szocializmus szimbólumait. Most az egyre jobboldalibbá váló Franciaországból érkeznek ilyen hírek : az SFR, a Vivendi és a Vodafone közös tulajdonában álló telekommunikációs cég, melynek majd húsz millió ügyfele van az országban, beperelte az egyik szakszervezetet, mert annak alapító nyilatkozatában  utalás történik az « önigazgató szocializmusra », mint végcélra.
Az önigazgató szocializmus ma már inkább valamiféle hagyománytiszteletből szerepel a SUD-PTT nevű szervezet elvi alapvetésében : maga a kifejezés a francia hatvanas-hetvenes évek újbaloldalából érkezik, lényegében a munkás-önigazgatáson – tehát egyébként a szovjet rendszerrel éppúgy szemben álló – alapuló társadalmi berendezkedést jelentette. Nem véletlen, hogy a SUD (Solidaires Unitaires Démocratiques) a nyolcvanas évek végén a jobbra tolódott, korábban újbaloldali, önigazgatásos CFDT konföderációból szakadt ki.
A cég most azzal vádolja a szakszervezetet, hogy az említett « önigazgató szocializmus » kitétellel megsérti a 2008-ban elfogadott új törvényt, amely csak azokat a szakszervezeteket engedi képviselethez jutni a vállalatokban, melyek « respektálják a köztársaság értekeit ». Az SFR szerint a szocializmusra való utalás « ellentmond a magántulajdon elvének », mely szerepel az emberi es polgári jogok nyilatkozatában, így közvetve megsérti a köztársaság alapelveit.
A szakszervezet azzal « védekezik », hogy a vitatott kitételnek mindösszesen történeti jelentősége van, a szervezet tisztségviselői mindig a törvényeket betartva lépnek fel, sőt fő céljuk, hogy a köztársaság törvényeit – elsősorban a munkajogi törvényeket – betartassák az egyébként elmondásuk szerint ezek tekintetében kevésbé rigorózusan törvénytisztelő SFR-rel. Az esetet így egyértelműen a szakszervezeti szabadság elleni támadásnak ítélik, kárhoztatva egyébként az említett új törvényi kitételt is, amely lehetőséget adott a cégnek erre a fellépésre.
A tét egyébként nem kicsi : a SUD-PTT a teljes kommunikációs szférát – így például az állami postát – is magában foglaló szektorban a második legnagyobb szakszervezet. A vitát a bíróság fogja eldönteni : joga van-e egy szakszervezetnek – akár csak elvben, vagy hagyománytiszteletből – a kapitalizmuson túlmutató célokat kitűzni?
Hozzászólások (4) /

A gazdasági válság hatására egyszer csak kiderült: a kapitalizmusban "túl sokat" termelnek. Az absztrakt gazdasági logika ebben az esetben sem tesz különbséget a szükséges fogyasztási cikkek, mint az élelmiszer, a ruha, a hajlék stb. valamint a luxuscikkek, illetve a tisztán destruktív termékek, mint pl. fegyverek között. Mint közismert, a lényeg nem a szükségletek konkrét tárgya, hanem a tőke értékesülését lehetővé tevő vásárlóerő megléte. Marxisták között makacsul él az előítélet, hogy a túltermelést úgy határozzák meg, mint azt a helyzetet, amikor a  megtermelt értéktöbbletet a vásárlóerő hiánya miatt nem lehet megfelelő mértékben "realizálni".

Ebből következik pl. az a rendszerkonform szakszervezeti érvelés, miszerint a vásárlóerőt növelésére van szükség, a konjunktúra beindításának érdekében. De a vásárlóerő egyetlen forrása [a tőkerendszerben] az értéktöbblet termelése. Ha elegendő mennyiségű értéktöbbletet termelnek, akkor az realizálható is. A vásárlóerő hiánya valójában azt jelzi, hogy túl kevés értéktöbblet lett megtermelve. Ebben áll a válság lényege.

Példaszerűen mutatkozik meg ez a probléma az autóiparban mint kulcsszektorban. A dolog kvalitatív oldala abban áll, hogy a közlekedést egyoldalúan az individuális közlekedésre épült rá, mivel az autóipar a tőke valós értékesülésének egyik jelentős területét képezte. Ezzel egyben kialakult egy új problémagóc a levegőszennyezés és éghajlatrombolás formájában. A közösségi közlekedést ezzel szemben általában leépítették, mivel mint állami fogyasztás inkább teherként nehezült a tőke értékesülésére. A dolog kvantitatív oldala abban áll, hogy a harmadik ipari forradalom során az értéktöbbletképző munkaerőt példátlan mértékben távolítják el a termelésből a technológiai fejődés és a konkurencia indukálta racionalizálási folyamaton keresztül. Így ahhoz, hogy ugyanazt a profitot elérjék egyre nagyobb (anyagi) mennyiségű autót kellett előállítani. Ez a tőkés termelés egészére is igaz. Végül a dolog eredménye az lett, hogy csökkent az össztársadalmi értéktöbblet-tömeg, ami a zuhanó profitok formájában az autóiparban is kifejeződött. A problémát egyrészről mind a termelési, mind a fogyasztási oldalon hitelfinanszírozással és lízingeléssel tolták ki. Másrészt a fönnmaradó tömegközlekedési hálózatokat - közismert következményekkel járva - privatizálták, illetve a vállalati profitfelfogás logikájának vetették alá, hogy ha törtik, ha szakad berángassák erre a szférára is kiterjesszék a tőke értékesülésének területét, hogy az utóbbi szükségállapotát ezáltal enyhítsék.

Az óriásira duzzadt hitelrendszer krachja még egyáltalán nem ment végbe teljes kiterjedésében, de a pénzügyi szféra földrengései nyilvánvalóvá tették az anyagi túltermelés hiányzó értéktöbblet-tartalmát. Megintcsak különös egyértelműséggel jelentkezett ez az autóiparban, mivel itt a kieső vásárlóerő gyorsabban csapódott le, mint a létfontosságú fogyasztási cikkek piacán. A pánikszerű állami mentőcsomagok ezért érintik a bankszektor mellett elsősorban az autókonszerneket, melyeket épp annyira a "rendszer alapkövének" tekintenek, mint a bankokat. De a tőke értékesülési lehetőségeihez mért anyagi túltermelés problémája ezzel még nem lesz megoldva. A túlkapacitásokat ugyanis a tőkés kritériumok szerint használaton kívül kell helyezni. Több nagy autóipari vállalat csődje már rég beérett, a GM és leányvállalata, az Opel "járkáló halálraítéltek".

Azonban az ilyen értelemben vett "megtisztulás" (az alacsony profitabilitású tőkés megsemmisítése/leértékelése) nem indítja meg automatikusan az új fellendülési ciklust, hanem a zuhanó profitok és ezzel tovább zuhanó vásárlóerő és eladási lehetőségek láncreakciójával fenyeget. Így válik az autóipar a kapitalizmus egyszerre gazdasági és ökológiai válságának kulcsszektorává.

ford: kmb

erschienen im Neuen Deutschland
am 11.12.2009

----

A cikkben szereplő érvelés hosszabb kifejtése olvasható pl. Henry Grossmann The Law of Accumulation and Collapse of the Capitalist System c. könyvében (1929), vagy pl. Guglielmo Carchedi tanulmányában: The return from the grave, or Marx and the present crisis (2009).

Hozzászólások (2) /

Zöld BaloldalHozzászólás /

Obama Nation (snippet) - Lowkey

Hozzászólások (1) /