A gazdasági válság hatására egyszer csak kiderült: a kapitalizmusban "túl sokat" termelnek. Az absztrakt gazdasági logika ebben az esetben sem tesz különbséget a szükséges fogyasztási cikkek, mint az élelmiszer, a ruha, a hajlék stb. valamint a luxuscikkek, illetve a tisztán destruktív termékek, mint pl. fegyverek között. Mint közismert, a lényeg nem a szükségletek konkrét tárgya, hanem a tőke értékesülését lehetővé tevő vásárlóerő megléte. Marxisták között makacsul él az előítélet, hogy a túltermelést úgy határozzák meg, mint azt a helyzetet, amikor a  megtermelt értéktöbbletet a vásárlóerő hiánya miatt nem lehet megfelelő mértékben "realizálni".

Ebből következik pl. az a rendszerkonform szakszervezeti érvelés, miszerint a vásárlóerőt növelésére van szükség, a konjunktúra beindításának érdekében. De a vásárlóerő egyetlen forrása [a tőkerendszerben] az értéktöbblet termelése. Ha elegendő mennyiségű értéktöbbletet termelnek, akkor az realizálható is. A vásárlóerő hiánya valójában azt jelzi, hogy túl kevés értéktöbblet lett megtermelve. Ebben áll a válság lényege.

Példaszerűen mutatkozik meg ez a probléma az autóiparban mint kulcsszektorban. A dolog kvalitatív oldala abban áll, hogy a közlekedést egyoldalúan az individuális közlekedésre épült rá, mivel az autóipar a tőke valós értékesülésének egyik jelentős területét képezte. Ezzel egyben kialakult egy új problémagóc a levegőszennyezés és éghajlatrombolás formájában. A közösségi közlekedést ezzel szemben általában leépítették, mivel mint állami fogyasztás inkább teherként nehezült a tőke értékesülésére. A dolog kvantitatív oldala abban áll, hogy a harmadik ipari forradalom során az értéktöbbletképző munkaerőt példátlan mértékben távolítják el a termelésből a technológiai fejődés és a konkurencia indukálta racionalizálási folyamaton keresztül. Így ahhoz, hogy ugyanazt a profitot elérjék egyre nagyobb (anyagi) mennyiségű autót kellett előállítani. Ez a tőkés termelés egészére is igaz. Végül a dolog eredménye az lett, hogy csökkent az össztársadalmi értéktöbblet-tömeg, ami a zuhanó profitok formájában az autóiparban is kifejeződött. A problémát egyrészről mind a termelési, mind a fogyasztási oldalon hitelfinanszírozással és lízingeléssel tolták ki. Másrészt a fönnmaradó tömegközlekedési hálózatokat - közismert következményekkel járva - privatizálták, illetve a vállalati profitfelfogás logikájának vetették alá, hogy ha törtik, ha szakad berángassák erre a szférára is kiterjesszék a tőke értékesülésének területét, hogy az utóbbi szükségállapotát ezáltal enyhítsék.

Az óriásira duzzadt hitelrendszer krachja még egyáltalán nem ment végbe teljes kiterjedésében, de a pénzügyi szféra földrengései nyilvánvalóvá tették az anyagi túltermelés hiányzó értéktöbblet-tartalmát. Megintcsak különös egyértelműséggel jelentkezett ez az autóiparban, mivel itt a kieső vásárlóerő gyorsabban csapódott le, mint a létfontosságú fogyasztási cikkek piacán. A pánikszerű állami mentőcsomagok ezért érintik a bankszektor mellett elsősorban az autókonszerneket, melyeket épp annyira a "rendszer alapkövének" tekintenek, mint a bankokat. De a tőke értékesülési lehetőségeihez mért anyagi túltermelés problémája ezzel még nem lesz megoldva. A túlkapacitásokat ugyanis a tőkés kritériumok szerint használaton kívül kell helyezni. Több nagy autóipari vállalat csődje már rég beérett, a GM és leányvállalata, az Opel "járkáló halálraítéltek".

Azonban az ilyen értelemben vett "megtisztulás" (az alacsony profitabilitású tőkés megsemmisítése/leértékelése) nem indítja meg automatikusan az új fellendülési ciklust, hanem a zuhanó profitok és ezzel tovább zuhanó vásárlóerő és eladási lehetőségek láncreakciójával fenyeget. Így válik az autóipar a kapitalizmus egyszerre gazdasági és ökológiai válságának kulcsszektorává.

ford: kmb

erschienen im Neuen Deutschland
am 11.12.2009

----

A cikkben szereplő érvelés hosszabb kifejtése olvasható pl. Henry Grossmann The Law of Accumulation and Collapse of the Capitalist System c. könyvében (1929), vagy pl. Guglielmo Carchedi tanulmányában: The return from the grave, or Marx and the present crisis (2009).

Obama Nation (snippet) - Lowkey

Ahogy az alábbi visszaemlékezések és tiszteletadások is mutatják, halála óriási veszteség a baloldal számára. Nagy műveltségű, különleges tehetségű értelmiségi, munkáscsaládból származó, hiteles, igaz szocialista volt.

Nyugodjék békében!

Immár másfél éve tart a legnagyobb szakszervezeti konföderáció, a CGT által szervezett tiltakozóhullám, amely a dolgozó, adózó, ámde „papírok nélküli” bevándorlók helyzetének rendezését célozza. Ezek a munkások rémisztő körülmények között, a lehető legrosszabb munkát végzik – mindenféle szociális jogok és védelem nélkül. Október végén tízezres felvonulást tartottak az érintettek, azóta pedig főleg Párizsra kiterjedő sztrájkokat, munkahely-foglalásokat szerveznek.

Az időről-időre fellángoló mozgalom 2008 végén igéretet kapott a kormánytól, hogy a helyi adminisztráció egyszerűen betartja a törvényeket, azaz a megfelelő papírokkal rendelkező munkásokat « regularizálják ». Ahogy a bevándorlókat hagyományosan « szervező » CGT szakszervezet szóvivője foglamazott: « tavaly hittünk a kormánynak és lefújtuk a sztrájkot, azonban a kormány nem tartotta be az ígéretét. »

Most a sztrájkokon túl, nem csak a CGT, hanem négy másik szakszervezet és több emberi jogi szervezet is levéllel fordult a miniszterelnökhöz, melyben egyébként nem a „feltétlek nélküli” regularizációt, hanem egyszerűen a szabályok megállapítását és egységesítését kérik. Most ugyanis az a helyzet, hogy gazdasági vagy földrajzi területenként más-más eljárás alá esnek gyakran teljesen ugyanolyan helyzetben levő dolgozók, azaz lényegében ki vannak szolgáltatva az adminisztráció kénye kedvének.

A dolog persze nem ennyire megmagyarázhatatlan: nyilvánvalóan a francia gazdaságnak szüksége van ezeknek a munkásoknak a munkájára és adójára, azonban ennek szociális költségeit (egészségbiztosítás, nyugdíj stb.) nem kívánja megfizetni. A kormány, azzal hogy nem hajlandó egy konkrét, minden esetben alkalmazható és betartatott kritérium-rendszert felállítani, lényegében a helyi adminisztráció mögé bújva tartja fenn a papírok nélküli munkások végtelenül kiszolgáltatott helyzetét.

Csak olajat öntött a tűzre a legutóbbi, valóban elég megdöbbentő eset: egy 2002 óta Franciaországban dolgozó mauritániai munkás éppen pénzt akart kivenni 2005 óta használt bankfiókjából melyhez bevándorlási engedélyét mutatta fel, azonban a banktisztviselő észlelte, hogy az hamis, értesítette a rendőrséget és lezáratta a bank kijáratait. A mauritániai munkás most valószínű kitoloncolására vár egy zárt bevándorlótáborban...

« Ez még mindig az emberi jogi értékeire oly büszke Franciaország, ahol a bevándorlók feljelentése elfogadottá vált? » - teszi fel a kérdést az egyik emberi jogi szervezet szóvivője.

"Tavaly február óta már 25 öngyilkosság történt a France Télécomnál, csak a múlt héten ketten is felakasztották magukat. A francia sajtóban megszólaltatott alkalmazottak szerint elviselhetetlen a nyomás a dolgozókon és nagyon szigorúak az ellenőrzések." – adta hírül a sajtó a napokban. Ilyen hát a lét és idő a kapitalizmusban: a technológiai fejlődés nem a szabad idő kitágulását hozza, hanem a munkaintenzitás és a munkaterror a gyilkosságig való fokozását – ezúttal már szó szerint. Robert Kurz cikke.

Bogyó volt a legjobb kovács a műhelyben. Ezt ő állította magáról. Nem vitatkoztak vele, miután alig váltottak egy-két szót. Nehéz munka a kovácsmesterség. Nem marad sem ereje, sem ideje az embernek a füstben, hőségben, hajtásban másra, örül, ha a munkáját el tudja végezni.

Amellett egyedül volt a légkalapácson, a többiek sajtológépeken dolgoztak. A műhely egy magas csarnok volt, a mennyezetig vagy tíz méter, ott fent pedig oldalt nyitott, hogy a füst, a gáz kiszökhessen, de ha szökött is, nyomban gomolygott helyette másik, mikor a kemencék ajtaját kinyitották. Azokat pedig állandóan nyitogatták a melegítők. Minden gép mellett állt egy kemence, melyben az anyagot melegítette az adagoló ember, hogy aztán onnan darabonként szedje ki hosszú szárú fogójával, és tegye gyorsan a gép előtt ülő alárakó vasasztalára, aki ugyanolyan gyorsan felkapta onnan, és tette a gép alá a formába, majd egy pedálnyomással elszabadította rá felülről a medvének nevezett, síneken futó vastömeget, amely roppant dübörgéssel, száz tonna erejével belesajtolta a munkadarabot a formába. A gépek váltakozó ritmusú, már-már folyamatos robaja miatt remegett a föld, a falak, egy kisebb földrengés lehet ilyen. Bogyót mikor annak idején először belépett a műhelybe, leendő munkahelyére, szorongás fogta el, és le szeretett volna ülni a betonra. Itt munka közben nemigen lehetett beszélgetni, még vécére sem igen mehettek, csak ha kifogyott a kemencéből az anyag, és a melegítő egy vaslapáttal újabb ötvendarabos adagot tett be. Volt néhány perc, amíg az új adag vörösmelegre izzott, az a pár perc pedig semmire sem volt elég, esetleg kimenni az ajtó elé levegőt venni. Így aztán ülve, állva, munka közben, kinyitva a nadrágot maguk elé vizeltek, ha pedig nagydolgozni kellett, szóltak a melegítőnek, álljon le, ha kifogy. Mert a kemencében sem maradhattak a munkadarabok. A vörös izzás után lassan fehéredtek, később egybeolvadtak a robogva rájuk sugárzó gázláng csóvájában. De nagydologra ritkán került sor, nem volt mitől, hiszen nincs sem reggeli- sem ebédidő. De lehet, hogy jobb is így, úgy sincs mit enni, majd otthon.

Bogyó a csarnok végében kopogó légkalapácshoz került, ahol a legnagyobb a füst és a dübörgés, melyhez hamarosan ő is hozzátett. Samu bácsi megmutatta neki a fogásokat, nem volt sok. Fő a ritmusérzék, magyarázta neki az öreg, aki korábban végezte ezt a munkát, de egy rossz mozdulatnál szétroncsolta a kopács a jobb kezét. Samu bá' kopácsnak nevezte a dugattyúként le-fel járó ütőfejet, amit lábbal lehetett szabályozni egy, a gépen alul lévő rudazaton. Ezzel volt növelhető az ütőerő, de ezzel lehetett belőni az ütőfej hosszanti mozgásának útját is. Samu bácsi bemutatta, miként lehet a kopácsot megállítani, mondjuk öt centire az alsó üléktől, vagy éppen egy odatett karórától úgy, hogy a kopács az órához hozzá sem ér. Az öreg a bemutatót az ép bal kezével tartotta. Ördöngös gyorsasággal forgatta oda-vissza a fogóban tartott köracélt, míg abból szabályos négyszög lett. Na, csináld, mondta aztán, de egyre nagyon vigyázz, a fogót még véletlenül se told a kopács alá, mert úgy jársz, mint én, a hideg vasat kiveri a gép a kezedből az ujjaiddal együtt. Kézzel se nyúlj alá soha, és jegyezd meg, ebben a műhelyben semmihez sem nyúlunk kézzel, csak fogóval, világos? Világos, mondta Bogyó, Samu bácsi pedig ráköpött egy elhullott, fekete vasra, melyen a nyál azonnal habzón sisteregni kezdett. Látod, mondta az öreg, na próbálgasd. Ő a melegítőd, majd megértéssel lesz, lassan adagol.

Bogyó próbálgatta. Egyszer a fogó hegye beljebb csúszott, a kopács rávert. Bogyót a karján át pedig mintha áram csapta volna meg. Eldobott mindent, felállt, és sziszegve masszírozta a karizmait, ugrált, alig hallotta meg a nevetést. Női hang volt. Körülnézett, aztán látta, hogy a melegítő nevet, és mikor a tekintetük találkozott, az illető lekapta a fejéről a sapkát. Bogyó akkor látta, hogy vállig érő, barna haja van. Te lány vagy? - kérdezte tőle meglepve -, hogy hívnak? Edit - mondta az vigyorogva. Nem volt szép, de ronda sem, csak abban a szerelésben, piszkosan, kormosan, izzadtan, csapzott hajjal, ápolatlanul nem mutatott. Bogyó arra gondolt, hogy már ő sem nézhet ki különbül, majd ő is bemutatkozott. Bodnár Károly - mondta -, de Bogyónak hív mindenki, mióta az eszemet tudom. Nagyon fáj? - kérdezte Edit. Á, semmi - mondta a fiú, majd leült a gép elé. Hogy kerülsz te ide? - kérdezte később. A lány nem válaszolt azonnal, majd megvonta a vállát. Irodán voltam, mondta aztán, az megszűnt, és csak ezt tudták felajánlani. Vagy mehetnék az utcasarokra, tette hozzá keserűen. És te? Engem ezzel büntet a Jóisten. Amúgy technikus lennék. Gépész. De ez az állatfaj már nem kell senkinek, az egyetemre meg nem vettek fel, pedig megvolt a pontszámom. Azt mondták, kivan a létszám, próbálkozzak jövőre. Ezt két éve mondják. Tudod, máma azt veszik fel, akinek csak a papírra van szüksége. Adjál.

Nem olyan rossz itt, mondta a lány vigasztalóan, elvégre itt is emberek dolgoznak. Csak az a kellemetlen, hogy mind dugni akar. Engem. Fogalmam sincs, hogy ebben a hajtásban mikor van idejük erre gondolni. Mert műszak végén én eltűnök, mint a kámfor, műszak alatt pedig jóformán moccanni sem lehet. Darabbér van, de azt sem tudják mindig kifizetni. Annak a ferde orrúnak már vagy háromhavi bérrel tartoznak. Bogyó arrafelé nézett, amerre a lány mutatott a fejével, eközben szemügyre vette a többieket is. Egy bajuszos, svájcisapkás ült az ajtó melletti gépnél. Találkozott a tekintetük, és a fiú semmi jót nem nézett ki ebből az arcból. Egy másik merev arccal végezte a munkáját. Bogyó látta a nyitott nadrágját is, a nyíláson át pedig szinte mindent. A kalapja alatt kopasz férfi úgy fordult, nyilván ezzel Editnek akar tetszeni, gondolta a fiú, vagy nekem? Ez mindig így ül? - kérdezte a lánytól. Az csak bólintott, Bogyó pedig azon tűnődött, mi lesz majd, ha ő is kigombolja. Az már a vég lesz, tette hozzá magában, bár ki tudja? Érkezett az első darab, figyelj, hallotta a lány hangját, ne bambulj!

Később is ezzel a felszólítással zárultak a rövid beszélgetések, melyeket természetesen kiabálva folytattak a nagy dübörgésben, este pedig a fiú mindig megvárta Editet, akinek elég volt, hogy megfürdött, máris szép lett. Együtt mentek valameddig, aztán a lány buszra szállt, faképnél hagyva Bogyót. Hónapok teltek el, míg a fiú be merte vallani, hogy tetszik neki a lány. Nem tudom, hogy szeretlek-e vagy sem, mondta neki, de jó veled lenni. A gépnél is? - kérdezte Edit, és nevetett. Ott is, vágta rá Bogyó, akárhol! Közben kitanulta a szakmát, inkább a hibáiból okulva, mint ésszel, de jó kovács lett. Ezt Edit mondta neki. Majdnem olyan jó vagy, mint Samu bácsi, tette hozzá egy pénteki napon, mikor megígérte, hogy sétálnak majd egy nagyot munka után, amitől a fiú valósággal megtáltosodott, kunsztokat mutatott be a lánynak, kovácsolt jobbal, ballal, aztán két kézzel egyszerre, két fogóval, közben slágereket fütyült a gép ritmusára. Alig hallotta a kiáltást, vigyázz! Csak azt látta, hogy Edit a hosszú fogóba szorított tüzes vassal valahová az ő háta mögé döf, csap, és a bajszos gyorsan a gépéhez siet. Mit akart ez itt? - kérdezte a fiú, aztán hirtelen megértett mindent. Ha hátulról valaki meglöki a könyökét, az ő kezének is vége. Ledobta a fogót, és a lányra nézett. Az öregét is? - kérdezte, és Edit bólintott. Bogyó fújt egy nagyot, majd azt mondta, menjünk innen. Máris. Hová? - kérdezte a lány, de ő is eldobta a fogót, és levette a sapkát a fejéről. Veled akarok lenni, mondta a fiú, csak veled. A bajszos fordult csak feléjük, mikor odaértek, Bogyó arcon köpte. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha sisteregne a férfi arcán a nyál.

Veled lenni, 2004. július. 2.

Tar Sándorra emlékeztek Debrecenben.