Hozzászólás /

Hozzászólás /

¡¡Todos los sacrificios imaginables!!, ¡¡antes que consentir que triunfen las fuerzas que representan un pasado de opresión!!, ¡¡un pasado de tiranía!!, ¡¡todos contra la reacción!!, ¡¡todos contra el fascismo!!, ¡¡un solo frente, una solo unión.. hombro con hombro unidos todos hasta acabar con el enemigo!!, ¡¡abajo los generales facciosos, abajo los elementos contrarrevolucionarios!!..¡¡vi van las bravas milicias populares!!, ¡¡vivan las fuerzas leales que luchan al lado de los trabajadores!!, ¡¡VIVA LA REPÚBLICA!!, ¡¡VIVA LA DEMOCRACIA!!, ¡¡ABAJO EL FASCISMO!!, ¡¡ABAJO LA REACCIÓN!!

Hozzászólások (2) /

- Az én Párizsom? Én akkor még nagyon fiatal voltam, iskolás kölyök. Honnan tudhattam volna, melyik párizsi taxisofőr cári tábornok? Az viszont nem volt mítosz, hogy nagyon sok orosz taxisofőr Szergej Efron keze alatt dolgozott. Tudja, ő nemcsak a XX. század egyik legnagyobb orosz költőnője, Marina Cvetajeva férje volt, hanem a szovjet felderítés párizsi kulcsembere is. Na, látja, az nem mítosz, hogy a párizsi orosz taxisok a szovjet rezidentúra munkáját segítették.
- De nem csak a taxisok.
- Nem bizony. A taxisok azonban külön szervezetbe tömörültek. Az volt a neve, hogy a Taxisofőrök Szakszervezetének Orosz Szekciója. Tveretyinov elvtárs, egy volt fehérgárdista irányította ezt a nagyrészt homoszexuálisokból álló, nagyon összetartó közösséget, amely lényegében a Szergej Efron-féle szovjet felderítőcsoport egyik fontos részlegeként funkcionált. Én erre csak utólag jöttem rá. Efront azonban jól ismertem, sőt, nagyon fontos szerepet játszott az életemben. 1937 legelején ugyanis - az akkoriban antifasiszta alapon nagyon erős szovjetbarát kommunista érzelmeim hatására - mindenáron el akartam jutni a spanyolországi polgárháború színtereire. Megtudtam, hogy ehhez egy pártszervezet hivatalos támogatása kell.
- Mármint egy francia kommunista pártszervezeté.
- Persze. Hiszen a kommunisták vasmarokkal kézben tartották ezt az ügyet. Én pedig Spanyolországba akartam menni. Felkerestem hát a toborzóirodát a francia vasmunkások székházában. Kérték az irataimat. Megmutattam. Mivel azonban mi édesanyámmal nem legálisan hagytuk el Szovjet-Oroszországot, nem volt Nansen-útlevelem. Így az irataim szerint nem menekültnek számítottam, hanem szovjet állampolgárnak.
- Kifelé! - közölték velem. - Szovjetekkel nem foglalkozunk. Menjen a szovjet konzulátusra! Akkor Szergej Efron ajánlkozott, hogy segít. - Mindent elintézek magának - mondta.  - Utazzon csak! Adok ajánlólevelet is, s nagyon érdekes munkát fog végezni. Csak jusson el Valenciába, menjen be az ottani szovjet követségre! Jelentkezzen Orlov elvtársnál!
- Hányan voltak?
- Tizenkét fős csoport lehetett. Időnként jött valaki, máskor lemorzsolódott valamelyik társunk. Ezért nem tudok pontos számot mondani.
- Oroszok voltak?
- Nem, dehogy. Franciák, németek. Két magyar is akadt köztük, a maga honfitársai. Az egyiknek a nevére is emlékszem, Fügedinek hívták. Fügedi Pálnak. A barátjával jött, egy másik magyarral. Valamennyien együtt bujkáltunk. Azt mondták, erre a szocialisták árulása miatt van szükség. Mert Leon Blum francia miniszterelnök olyan helyzetet teremtett, hogy mi, akik a spanyol köztársaságiak segítségére siettünk, kénytelenek voltunk elrejtőzni a rendőrség elől. Ami nem volt igaz, de akkor én ezt nem tudhattam. Azt sem, mi rejlik a hazugság mögött.
- Stern, vagyis Kleber Spanyolország előtt Kínában harcolt. Maga is tudja, hogy ott nem számít az emberélet. Olyan sokan voltak, hogy Klebernek nem kellett törődnie vele, hányan esnek el. Csak a harcra összpontosított. Lukács tábornok mentalitása is hasonló lehetett. Legalábbis abból a hadműveletből ítélve, amelyben magam is részt vettem. Képzelje, a dandárunk egyetlen nap alatt hatszáz embert veszített halottakban és sebesültekben. Négykézláb kúsztunk ki a csatatérről, hogy mentsük a sebesülteket, pihenjünk és egyáltalán magunkhoz térjünk. Tőlünk jobbra az olasz „nemzetköziek" támadtak. Ők kevesebb embert veszítettek. Minket teljesen felőröltek. Egy kiklopfolt húsdarabra emlékeztettünk a csata után. A Terzióban harcoló barátom, Lambsdorff gróf később elmesélte, hogy náluk rotációs alapon folyt a szervezés. A legnagyobb harcok idején is csak három hétig voltak egyfolytában a fronton. Azután egy hetet pihentek Zaragoza kaszárnyáiban, ahol mindent megszerveztek a számukra. Lambsdorffék nagyjából annyi zsoldot kaptak, mint mi, de ők abból meg tudtak élni. Ragyogó vacsorákat rendeztek, nekünk meg borsón és szamárhúson kívül hetekig nem jutott semmit.
A mi parancsnokainknak egyszerűen nem jutott eszébe, hogy bekerítő hadműveletet tervezzenek. Csak annyit mondtak, hogy támadjunk: Előre fiúk! Aztán ha nem sikerült, újra nekizúdítottak minket az ellenségnek. Aztán megint. Janek Brewitski, a parancsnokunk ezalatt holtrészegen fetrengett a bunkerben. A törzskari főnök pedig, aki helyettesítette, kiadta a támadási parancsot. Holott nem akárkikről volt szó, hanem a nemzetközi brigádok tagjairól. Csupa olyan fiatalemberről, akik önként otthagyták a békés életüket, a munkájukat, a családjukat, és Spanyolországba utaztak, hogy segítsenek. Nem parancsra vonultak be, nem sorkatonák voltak. Igaz, a francia kommunista párt igyekezett rávenni az embereket, hogy Spanyolországba menjenek harcolni.
- Azokban az országokban pedig, ahol a kommunista párt be volt tiltva, végképp veszélyes volt egy ilyen önkéntes vállalás.
- A németek, lengyelek, magyarok, általában valamennyi külföldi többnyire Franciaországon keresztül csatlakozott a nemzetközi brigádokhoz. Zömmel az ott élő olasz és más emigránsokból kerültek ki a „nemzetköziek".
- Olyanokból, akik francia bányákban dolgoztak.
- Bányákban, igen. Észak-Franciaországban. Én például együtt szolgáltam ezekkel a lengyelországi bányászokkal. Mondhatom magának, nagyszerű fickók voltak.

Hozzászólás /

Kacor: Kéne valamit enni. ((dohogva) Igy fest egy csöndes nap. Tegnap este fejembe vettem, hogy nem dolgozok ma semmit. Adj valamit! (Őz iskolatáskájából egy szalámis zsemlét és ásványvizet vesz elő, átnyújtja.)Mikor tört ki a felkelés? Tessék! Ráadásul kenyéren és vízen tartasz.

Őz: A távirat szerint ma, kora délelőtt. Mire a kormány észbekapott, a madridi portugál nagykövetség elhamvadt, a déli városrész a fölkelők kezébe került.

Kacor: Eleget figyelmeztettem Madridot (mondja csámcsogva, morzsákat fröcsögve), hogy ebből még baj lesz. Mikor is beszéltem velük utoljára?

Őz: (előveszi jegyzőkönyvét, belelapoz) Tegnapelőtt, tizennégy óra tizenkilenc perckor. Utána ezt diktálta, kegyelmes uram: "Az utca már erősebb a kormánynál. A közvéleménynek vérbeli hajtó kell, különben elragadja az indulat. Madrid már nehezen engedhet, talán Portugáliában több a bölcsesség."

Kacor: Milyen igazam volt! Csakhogy a gyújtogatás után Lisszabon sem engedhet többé. Madrid az oka mindennek. A sajtófőnökség túl hamar elárulta a titkos tárgyalásokat. Be akarta fogni a közvéleményt, s a közvélemény ma már fegyverrel kergeti a háborúba. (Kinéz az ablakon.) Őz! Mi az a fekete csík a Rhone-völgyben?

Őz: Nemzetközi zarándokmenet Mistral sírjához.

Kacor: (elgondolkodik, majd kisvártatva) Ha nem tudunk rögtön megegyezni, itt a háború. Kár volt a közvéleményt mindjárt segítségül hívni.

Őz: Azt hittük, könnyebben megpuhul Portugália.

Kacor: Kellőképp adagolt izgatással! Csakhogy az urak egykettőre felkorbácsolták az utcát. Ez volt a taktikai hiba. Kényes nemzetközi tárgyalásnál a tüntetés is kényes, úgy kell vele bánni, mint egy hajszálmérleggel, s legokosabb nyugalmazott rendőrökre és magánnyomozókra bízni.

Őz: A francia kormány ultimátumszerű határozatban közölte az érintett hatalmakkal, hogy megszünteti a francia-spanyol határ nemzetközi ellenőrzését, ha a portugál kormány nem állítja vissza a portugál-spanyol határ ellenőrzését. A spanyolországi nemzetközi vörös-brigádokat Portugália és Sztálin kormánya fegyverekkel is támogatja. A francia jobboldali érzelmű társadalom gyűjtést rendezett, hogy Alcasar hős védőjét, a nemzeti Moscardo tábornokot ékkövekkel kirakott, arany díszkarddal tüntessék ki. A díszkard átadásáról a vörös főhadiszálláson is értesült Miaja tábornok, a madridiak parancsnoka, aki valaha tiszttársa volt Moscardonak, és becsmérlőleg nyilatkozott. Moscardonak mindez tudomására jutott, és egy játékfakardhoz csatolva az alábbi üzenetet juttatta el a vörös brigádok főhadiszállására: "Kedves, öreg Canaille! Hallom, nagyon lesújtott a hír, hogy díszkardot kaptam a franciáktól. Vigasztalásul küldöm neked ezt a fakardot, mely hadseregedet jelképezi. Markolatának kereszt a formája, és így, ha majd agyonlövünk téged, koporsódra tehetjük azt."

Hozzászólás /

Picit lemaradtunk erről a hírről, de legalább találtunk hozzá egy aranyos képet.Hozzászólások (1) /

A kapitalizmus a történelem első társadalmi rendszere. Soha azelőtt nem volt az élet reprodukcióját megvalósító folyamatok összekapcsoltsága ennyire széleskörű és ennyire sűrű. A vállalatirányítás óriási felületeket fog át. Már egy tubusnyi cipőkrémet sem lehetséges előállítani mélyen tagolt funkciómegosztás és infrastruktúrák nélkül; még a gyümölcsöt és a tejet is földrésznyi elosztási hálózatok mozgatják. De ez a - divatos kifejezéssel élve - mindenoldali hálózatosságként leírt társadalmiság az egyének és vállalatok privát és elszigetelt formájában valósul meg. Az Egész összefüggését, amit a társadalomtudományokban „társadalmi szintézis"-nek neveznek, az univerzális piaci konkurencia „láthatatlan keze" kormányozza, ami minden egyes ágenssel szemben mint egy rendszertörvény vak hatalma lép szembe.

Habár ennek a nem kontrollált összefüggésnek az önállósult dinamikája ökológiailag és gazdaságilag most a falnak rohant, semmi sincs annyira tabusítva, mint a tudatos társadalmi tervezés gondolata. A neoliberalizmust általánosan csődbe jutottnak tekintik [Németország...], de a társadalmi tudatban a gazdasági békaperspektíva példátlan beállítottságát hagyta maga mögött. A gazdasági csúcs langyos „szabályozási" frázisai a semmibe tűnnek a nemzeti és vállalati részérdekekkel szemben, amik mindig a vak „piaci erők" előfeltételezésén alapulnak. De maguk az egyének is - beleértve még a szegénységbe és prekár életformába kiszorítottakat is - ma inkább, mint valaha úgy élik meg saját magukat, mint egymással konkuráló társadalmi atomokat. A tejtermelőktől a légiforgalmi irányítókig mindenhol még csak partikuláris részérdekek harcát látjuk, amik az átjárhatatlan társadalmi összefüggést nem foglalják magukba. Amikor egy összeomló autókonszern alkalmazottai „Mi vagyunk az opelesek" pólókban szaladgálnak, akkor a vállalatirányítási nézőpontot már magukévá tették, beleértve a hajlandóságot is, hogy prekár egzisztenciájuk érdekében saját húsukba vágjanak.

De a demoralizált társadalomkritika is ebből a gazdasági békaperspektívából szemléli a dolgokat. A „szolidáris gazdaság" egyelőre csak kisebb alternatív megoldásokat jelent a destruktív „társadalmi szintézis" hatókörén „kívül" - a szomszédsági segítőhálózatoktól kezdve az alternatív pénz-kísérletekig a regionális pénzekkel. A szövetkezetek, üzemfoglalások és az alkalmazottak által irányított vállalatok saját működésük belső terének önigazgatására korlátozódnak, de kudarcot vallanak (mint legutóbb Argentínában) a piaci verseny kényszereivel szemben, vagy kénytelenek az önkizsákmányolást választani. Az „önszervező szegénység" egyébként is a kapitalista válságkezelés egyik opciója. 

Amíg a „társadalmi szintézis" kemény dióját föl nem törjük, addig valóban nincs alternatíva. Itt lenne az ideje, hogy a szociális mozgalmak újra felfedezzék a társadalmi tervezés kérdését. Ez nem lehetséges partikuláris „modellek" formájában, hanem csak össztársadalmi nagyságrendben, az infrastruktúrák bevonásával. Az állam ebből a szempontból nézve pusztán a káposztát őrző kecske lenne, ugyanis csak a privát piaci érdekek összességének integráló szerve. És épp ezért bukott el a reálszocializmus, mint a piac állami-bürokratikus tervezésére tett kísérlet. A feladat az erőforrások áramlásának egy olyan össztársadalmi tervezése, ami túllép a piacon, az államon és a nemzeti vagy regionális korlátoltságon. Erre jelenleg szinte senki sem akar gondolni. Azonban a társadalmiság uralkodó formájának mély krízise a történelem napirendjére állíthatja a problémát.

Az eredeti cikk

David M. Kotz: What Economic Structure for Socialism?

Sustaining Socialism:Lessons from the Soviet and Chinese Experience

Paul Cockshott and Allin Cottrell: Towards a New Socialism

Michael Lebowitz: The spectre of socialism for the 21st century

Hozzászólások (2) /

Hozzászólások (1) /