Most kipróbálhatod:

Szeptembertől csak szociális kártyára kapnának segélyt a monokiak.

„Tavaly 1100 milliárd forint ment el segélyre, amelynek az 50 százaléka a szürke-fekete gazdaságban tűnt el. A szociális kártyával kiküszöbölhető lenne, hogy a pénz nagy része így eltűnjön" - véli Monok első embere.

Igen, igen!!! Ezért, amit még követelünk:

Nevezzék a kártyát „szegénységi bizonyítványnak", fénykép, aláírás természetesen kerüljön rá. Úgy szép.

Ha bárki valami pluszt akar, azért DOLGOZNI kell. Munkáért, tanulásért, jó eredményért járjon elismerés, juttatás. Nyilván arányos. Sportolási, nyelvtanulási lehetőség a szülőnek vagy a gyereknek.

Egy évben egyszer vagy kétszer lehet, karácsonykor/húsvétkor, korlátozott mértékben alkoholt, kávét és cigarettát, kapni a kártya ellenében, akkor ha valaki ellen nincs büntetőeljárás és végzett közmunkát.

Emellé megerősíteni a vidéki rendőrséget, bocsánat: csendőrséget.

És a kártyához tartozó extra, erre is polgármesterünk mutat rá:

„Képzeljük csak el, milyen nevetséges lenne az a szerencsétlenektől most havonta több százezer forintot beszedő uzsorás, ha 50 kiló liszttel, 80 liter olajjal meg 30 kiló szalámival kellene házalnia" - fogalmazott a polgármester

Edukators, Andreas Baader, a  NEVELÉSt bazmeg szar helyen kezdtétek.

Hozzászólások (6) /

Robert Kurz kétségeit fejezi ki az állami válságkezelés sikerességét illetően…szerinte a válság államosítása nem jelent minőségi változást, mert a neoliberális és az új etatista politika „ugyanis [egyaránt] totálisan azon alapul, hogy a tőkés termelési módot meghaladhatatlan előfeltételnek tekintik”


Az állami szabályozáshoz való visszatérés szerte a világban mint a válság leküzdésének alapelve jelenik meg. A neoliberalizmus ezek szerint épp úgy egy történelmi tévedés volt, mint egykor a reálszoc. Ideológiaialag most mindenki megpróbálja eltaláni azt a pontot, ahova a közvéleménykutatások szerinti köztudat vakon menekül: az arany „középutat" [Mitte], gazdaságpolitikailag a mérsékelt keynesiánus újra-regulációt. De először is a neoliberális doktrína nem egy puszta tévedés volt, hanem reakció a tőke fogyatkozó tényleges értékesülési lehetőségeire [Verwertungsbedingungen]. És másodszor a neoliberalizmus semmiképpen sem nélkülözte az állami intervenciót: a privatizációs és deregulációs politika is egy politikai program volt. A tőke valós értékesülési nehézségei azonban ettől semmit sem változtak, mint ahogy a mostani válság ezt világossá tette. Ezért a keynesiánus fordulat nem vezethet vissza a hetvenes ével politikájához, amikor egyesek kikiáltották a „szociáldemokrata évszázad"-ot.

Ez megmutatkozik az új szabályozási eufória apróbetűs részeinél. Obama elnök a pénzügyi piacok nagy reformját hirdette meg, ami átfogó kontrollmechanizmusokat helyezne a piacokra. Közben azonban a [banki] mérlegek meghatározását [Bilanzierung] úgy módosítják, hogy még jobban ki lehessen helyezni és el lehessen rejteni a fizetésképtelen hiteleket és az elértéktelenedett értékpapírokat. Az állami jegybankok szerepét meg kívánják erősíteni. De ugyanezeknek a jegybankoknak egyben megengednék, hogy egyre több dubiózus érétkű pénzügyi eszközt [kül. származékos értékpapírok stb.] fogadjanak be (vásároljanak föl), mint a bankrendszer refinanszírozásának „biztosítékát". Az Európai Központi Bank (EKB) is kénytelen volt ezen az ösvényen megindulni. De a hitel- és pénzügyibuborék-gazdaság kontrollállása semmit sem változtat meg annak alapjellegén. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán pusztán csak államosítják és kitolják a továbbra is megoldatlan problémát. Az új keynesiánus szabályozás ugyanis neoliberálisabb, mint aminek látszik.

Társadalmi szempontból a neoliberális „forradalom" egyik lényeges vonása minden életszféra ökonomizációja volt. A „minőségkontroll" [Qualitätsmanagements] címszava alatt minden társadalmi viszonyt „ügyfélviszonnyá" [Kundenbeziehungen] kellett átalakítani, és iskolákat, kulturális intézményeket sőt még családokat is a vállalatok mintájára kellett volna vezetni. Az „öngondoskodás" [Selbstverantwortung] propagandája egyben azt az elvárást is magával hozta, hogy az individuumokat két lábon járó vállalatoknak kell felfogni. Ez is egy próbálkozás volt, hogy a hiányzó tényleges értékesülési lehetőségeket „eldefiniálják", és a problémát lefelé passzolják tovább. Illúzió azt gondolni, hogy a szociális államhoz és közszolgáltatásokhoz való visszatérés lehetségessé válik csak azért, mert újra az állam veszi át az irányítást. Mivel a kapitalista krízis tovább súlyosbodik, az emberi élet totalitárius „ökonomizációja" tovább fog folyni állami irányítás alatt. Németországban az általános választások után csúnya ébredés jöhet, amikor is a válságkezelés további kegyetlenségeket hirdet majd meg, és a rendszerből újonnan kihullottakat majd ekkor eresztik el igazán a pespektívátlan „öngondoskodás" szakadékába.

Az, hogy a válság-keynesianizmus mint a neoliberalizmus más eszközökkel való folytatása lepleződik le, egyáltalán nem meglepő. Mindkét doktrína ugyanis totálisan [bedingungslos] azon alapul, hogy a tőkés termelési módot meghaladhatatlan előfeltételnek tekintik. Ebben a történelmi válságban a kettő ezért azonossá válik, mert az állam, épp úgy mint a piac, csak arra képes, hogy a tőke önértékesülésének korlátait a társadalom testén érvényesítse [die Grenzen der Kapitalverwertung am Gesellschaftskörper exekutieren kann]. A gazdaságpolitika eme két élő halottja együtt sem tudja újra beindítani a tőke értékesülési gépezetét.

Robert Kurz lapja



Hozzászólások (1) /

Ismét az ankarai legfelsőbb bíróság előtt Ahmed Türk. Elrendelték a kivizsgálást a DTP-vezető (Demokratikus Társadalom Pártja) legutóbbi februári akciója kapcsán, amikor az Anyanyelv Napján kurd nyelven szólalt fel a parlamentben. Az állami tévé rögtön megszakította élő adását. A török parlamentben és más állami intézményekben tilos törökön kívül bármely más nyelv hivatalos használata, igaz uniós nyomásra január óta már működik egy kurd televíziós csatorna.

Ahmed Türk számos belpolitikai botrányt okozott, olyan kijelentéseivel, mint hogy a PKK vezér Abdullah Ödzsalan sorsa párhuzamos Nelson Mandeláéval vagy, amikor - hangsúlyozva a kurd felelősséget - elítélte az örmény genocídiumot. „Meglehet, mi, kurdok is hozzájárultunk ahhoz, hogy ez a kulturális sokszínűség eltűnjék ebből az országból. Mélységes szégyen tölt el, ha örmény és asszír testvéreink szomorú sorsára gondolok."

Hozzászólás /

Ahogy sokáig megdönthetetlen közgazdasági tételeket tett idejétmúlttá egyik napról a másikra a gazdasági világválság, úgy változott meg alapvetően közgazdász körökben a francia szociális, gazdasági, társadalmi modell megítélése is.



A válság előtti liberalizáló, deregularizáló, piacosító politikák és az ezt alátámasztó közgazdasági iskolák dominanciája idején Franciaország a maga kiterjedt szociális rendszerével vagy a nyugati átlaghoz képest államelvűbb gazdaságával Európa „beteg emberének" és persze azonnali orvoslásra (liberalizáló reformokra) szoruló páciensének számított. A válsággal ez is megváltozott.

Az Eurostat első negyedévi adatai szerint a francia gazdaság, nemcsak a neoliberalizmus éltanuló országainál, de az európai átlagnál is jóval ellenállóbbnak bizonyult a recessziós hullámnak. A francia visszaesés mindössze 1,2 százalékos volt, addig az európai átlag 4 százalékra (az euró-zónáé 2,5 százalékra) volt tehető, míg a balti országok (vagy Szlovákia) két számjegyű recesszióval küzdenek.

A jelenségre adott magyarázatok persze eltérőek: Frédérique Cerisier (a BNP Paribas óriásbank elemzője) szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy a kevésbé piacosított, inkább a hagyományos iparágakban erős francia gazdaság növekedése mindig is kevésbé bizonyult ciklikusnak és változékonynak, mint a nyitottabb nyugati piacgazdaságokéi. „A növekedés idején gazdaságunk kevésbé növekedett, a visszaesés is kevésbé lesz jelentős" - érvelt a közgazdász. Más vélemények szerint a dolog nem ilyen egyszerű: a sokáig megbélyegzett francia szociális rendszer ma a „légzsák" szerepét játssza a visszazuhanó gazdaságban. Maga a liberalizáló reformok legfőbb propagátorának számító, tekintélyes „The Economist" is - amelytől a francia modell nem sok dicséretet kapott az utóbbi évtizedekben - osztja ezt a véleményt: a lap az Eurostat adatait látva „Vive la différence..." („Éljen a különbözőség...) címlappal jelent meg (franciául!).

Annak a Nicolas Sarkozy-nek, aki a 2007-es kampányban még úgy vélekedett, hogy „szociális modellünk a kifulladás szélére jutott", a munkaügyi minisztere jelentette ki, hogy „ha Franciaország kevésbé érintett a válságban, mint más országok, ennek az az oka, hogy a szociális rendszerünk érezhetően csökkentette annak hatásait". Hogyan történik mindez?  Christian Saint-Etienne párizsi közgazdász-professzor szerint: „Szociális kiadásaink a GDP 31 százalékát teszik ki, ez az egész világon a legmagasabb arány, és 6 százalékkal magasabb, mint az európai átlag. Ezek a támogatások lehetővé teszik a háztartások fogyasztásának egy szinten tartását, így közvetve munkahelyeket tartanak meg". Röviden azt mondhatjuk tehát, hogy a - tegnap még megbélyegzett, azonnali reformra ítélt -  jóléti állam megmaradt szisztémái Franciaországban érezhetően csökkentik a válság negatív hatásait.                 

Mi lesz ha ezt Bokros Lajos megtudja?

Hozzászólások (2) /

A francia szélsőbaloldal végül is nem szerepelt le az EP-választásokon, három pártja 13 százalékot szerzett, amire azt mondhatnánk, hogy rossz, de jó se. Jórészt ez a széttagoltság, jórészt a francia rendszer példátlanul igazságtalan volt miatt ez mindösszesen 4 képviselői helyet ért. Hát-hát.



Franciaországban nem egy országos lista van, hanem 6 nagy régióra osztották az országot, és azokon belül arányosítgatnak, toldoznak-foldoznak, berzenkednek, acsarkodnak, fenekednek. Így fordulhatott elő, hogy az országosan 5 százalékot szerzett Új Antikapitalista Párt (Nouveau Parti Anticapitaliste) képviselő nélkül maradt.

A barátságos ex-sztálinistákat (azaz a klasszikus Francia Kommunista Pártot, PCF) és a szocialistáktól kilépett szenátorokat és más kétkezi munkásokat tömörítő Baloldali Front (Front de Gauche) 6 százalék feletti eredménnyel 4 képviselőt küldhet közös hazánk fővárosába, a napfényes Brüsszelbe. A Front de Gauche-ról elég annyi, hogy hazánkban az Eszmélet című lap és köre kedveli őket, na ugye.

A harmadik párt a trockista Munkásharc (Lutte Ouvrière) - akik köztünk szólva nem kis idióták egyébként - másfél százaléka pedig arra jó, amire.

Ahhoz képest, hogy milyen szociális feszültségek vannak manapság Franciaországban, ez az eredmény inkább csalódás persze. Másrészről a Szocialista Párt (Parti Socialiste) 16 százalékának fényében akár azt is mondhatnánk, hogy a baloldalon belül kiegyensúlyozottá váltak az erőviszonyok.

Igen, 30 százalékon kábé...

Putain.  

Hozzászólások (1) /

Személyes - ám a nagypolitikában picit elhanyagolt - kedvencünk Szergej Sztanisev, a bolgár miniszterelnök. Igazi dörzsölt maffiózó, akinek sikerült elérnie, hogy 500 millió euró uniós alapot visszavonjanak (vagy legalábbis felfüggesztettek)az országtól korrupciógyanús ügyek miatt. Talán nem lepődünk meg, hogy mindennek nem lett belpolitikai következménye: kivizsgálások, személyek eltávolítása, stb... A poltikus amúgy tökéletesen beszél angolul és grúz kollegájával, Szaakasvilivel ellentétben úgy, hogy nem az Egyesült Államokban szocializálódott, hanem Moszkvában, ugyanis még szovjet állapolgárként született és felsőfokú tanulmányait is ott végezte.

Mivel birtokunkban van az önéletrajza („Because we are socialists"), fogunk még csemegézni életének egyes epizódjai közül, de most egy hétvégi hír: lemondásra szólította fel a belügyminiszter helyettesét, aki a péntekre hirdetett nemzeti gyásznap (kb 15 embert gázolt halálra egy busz, amikor fékhiba miatt a tömegbe hajtott) estéjén Szófia legmenőbb éttermében ünnepelte egyik munkatársa születésnapját. A partyn szintén résztvett minisztériumi alkalmazottak fegyelmit kapnak.

- Véleményem szerint ez a tett morálisan elfogadhatatlan - indokolta döntését a bolgár kornányfő.

Hozzászólások (7) /

Franciaországban is kísérletet tettek, ott - mint mindenütt -  egy jobboldali kormány, a „segélyért munkát" elv bevezetésére. De mi van, ha nincs elég munka? Hát nem lesz segély sem. Tetszik érteni?

A francia jobboldali kormány azzal kísérletezett, hogy az eddig garantált, alanyi jogon járó munkanélküli segélyt megszüntette és bevezette helyette az „aktív szolidaritási jövedelmet" (RSA, Revenu de Solidarité Active). Az RSA egyrészről nem jár csak francia állampolgároknak, másrészről pedig az összeg folyósítása az „aktív munkahely-kereséshez kötött".  De mi a helyzet akkor, ha egyszerűen nincs elég munka?

Már a válság előtt is egyértelmű volt, hogy a dolog nem működik: az RSA-n levő embereknek mindössze 4,5 százaléka jutott munkához, míg a válsággal és a munkanélküliség ugrásszerű növekedésével az egész rendszer őrültsége vált nyilvánvalóvá.

A dolog hátterében természetesen az a liberális, nem csak hogy embertelen, de ostoba meggyőződés áll, hogy a munkanélküliek, azért munkanélküliek, „mert nem akarnak dolgozni".  Ezért kell őket a lehető legváltozatosabb formában „dologra fogni": gazdasági összefüggéseket ne keressünk a dologban (mert nincsenek: a munkanélküliség strukturális jelenség), ez számukra morális kérdés. Lusta vagy, hát dögölj meg.

A munkára kényszerítés másik eredménye a vaskosan alulfizetett, ideiglenes munkák egyre szélesebb körű elterjedése lett, hiszen az RSA-n levő embereknek egy idő után bármit el kell fogadniuk, ha nem akarják minden jövedelmüket elveszíteni.

Isten hozott a huszonegyedik században: bár kicsit emlékeztet a tizenkilencedikre...   

Hozzászólások (1) /

A francia Új Antikapitalista Párt (Nouveau Parti Anticapitaliste) a napokban a párizsi tőzsde előtt tartott demonstrációján, szimbolikusan „fertőtlenítette" azt. Olivier Besancenot a párt szóvivője szerint „megtalálták a „fertőző" értékpapírok forrását", azaz magát a Tőzsdét.

„Ha a tőkések elbocsájtanak, küldjük el mi őket" - skandálták a demonstráción a párt aktivistái, „nem beszélünk eleget a jelenlegi válság fő felelőseiről, a pénzügyi kapitalizmus iránytóiról", fejtette ki Besancenot.

Egyébként a jelenleg (három pártban) nagyjából 15 százalék körüli francia szélsőbaloldal legnagyobb gondja az EP-választásokkal kapcsolatban a részvételi arány igen alacsony volta. Így fordulhat elő, hogy a franciák közel kétharmada ellenzi Sarkozy politikáját, mégis a választásokat minden bizonnyal a legnagyobb kormánypárt fogja megnyerni...

Mit mondhatnánk?

Aux armes, citoyens!     

Hozzászólás /