A tárgyalások kezdeményezésének az oka a forradalom (melyről azt gondolták, hogy a bolsevikoknak is fontos) védelme, illetve  Kronstadt teljes izolációja volt. Az éhinség lassan kezdte felütni a fejét az erődben, a bolsevikok túszul ejtették a felkelők Pétervárban maradt családtagjait, a megfélemlített pétervári munkásság pedig nem mozdult.
Március ötödikén egy nemzetközi anarchista csoport, Emma Goldmann és Alexander Berkman vezetésével közvetíteni próbált a kommunisták és a bolsevikok között (Kronstadt 1917 óta az anarchisták fellegára volt, a csoportnak így jó kapcsolatai voltak a felkelőkkel) . A bolsevikok nem akartak hallani róluk. A pétervári szovjet – nem kis bátorságról tanubizonyságot téve, minden bizonnyal a munkások nyomására – bizottságot akart küldeni Kronstadtba, hogy felmérjék, valóban cári tisztek, reakciósok és ellenforradalmárok kezében van-e város. A bolsevik kormány ezt nem engedélyezte. A kronstadtiak egy delegátust akartak küldeni a pétervári szovjet-választásra. A bolsevikok visszautasították, nyilvánvalóan attól való félelemüben, hogy megdől a propagandájuk, ha egy ilyen delegátus a városba érkezik. A mégis megérkező küdöttség a Cseka börtönében végezte.
A dolog ekkor már régen eldőlt, mint azt dokumentumok igazolják: a bolsevikok már rég elhatározták a leszámolást a kronstadti munkásokkal. Itt már semmi sem segíthetett, hiszen a bolsevikok jól tudták mi a tét: a hatalmuk. És persze a szocializmus. A kronstadti lázadás árnyékában születtek meg a NEP (az államkapitalizmus és a „forradalom egy országban”) első intézkedései.
De a proletariátus utolsó harca még hátra volt.