Nem akarjuk hogy ezek kormányozzanak minket.

Ezekkel a módszerekkel.

Nem vagyunk hajlandók lemondani a kommunizmus hipotéziséről, nem gondoljuk, hogy ez a szó egyenlő lenne a nevében elkövetett bűncselekményekkel.

Igen: a felkelés számunkra megmaradt egy lehetséges történelemi kifutásnak.

Meghalt a szélsőbaloldal, éljen az ultrabaloldal!

Mint a régi szép időkben.

A mai szélsőbaloldal ünnepélyesen megígérte: az Állam mellé áll. Az Állammal, az Állam által, az Államért.

Kommunizmus helyett anti-kapitalizmus és baloldal.

Választások, mandátumok, intézmények, „engedélyezett tüntetések”, pöcsétes sztrájkok.

Soha többet barikádok, utcakövek, Molotov-koktélok: csak semmi felelőtlenség.

Közben persze azok támogatása veszik el, akik minderről hallani sem akarnak, akiknek az Államtól sincs mire várni.
Akik jobban szeretik a lángoló TV-székházat, mint Krausz „Lenin meghalt” Tamást a képernyőn.

Lenin él. Vagy legalábbis élni fog.

Állam vagy forradalom.

A társadalom féken tartásának egyik legfontosabb elemévé vált a moralizáló erőszakellenesség. Minden mindennel egyenlő: egy feleségnek adott pofon ugyanaz, mint egy elhajított utcakő. Ez a leghatékonyabb eszköz: megfosztani minden jelenséget a politikai jelentésétől.

Egy nézőpont maradt: a rendőré. Terroristák, bűnözők, iszlámisták, anarchisták, ultrák, „rogue states”.

A Hamasz erőszakszervezet, Izrael „pacifikál”.

A legfontosabb politikai választóvonallá az erőszakmentesség vált. Elviselhetetlen konszenzussá uralkodók és uraltak között. Az erőszak mindig valaki más műve: irracionális, szörnyű, megmagyarázhatatlan.

A görög diákok: terroristák.

És persze egy társadalom minél inkább erőszakmentessé akar válni, annál inkább rendőri lesz: az erőszakot kirúgtuk az ajtón, visszamászik az ablakon.

Egy végzetes blöff: éppen azok fejében rögzült leginkább az „erőszak gyűlölete”, akik a rendszer mindennapi erőszakának a leginkább áldozatai. A modern demokrácia utolsó fázisa, kiűzni az alternatívák közül a nép utolsó menedékét: a felkelést.

A politikai energiák kimerülésének legvége.

Az „erőszakellenes”, rendőri moralizálás az utolsó ellenálló sejtek háziasításának hatékony eszköze – a reménytelenek pacifizálásé, akik hajlanak az „elfogadhatatlanra”.

Egy ideológia bomba, melynek célja hogy az elviselhetelen mégiscsak valahogy elviselhető legyen.

Az undorító erkölcsi zsarolás cimborazzója.

Helyszíne: a metropolisz.

Mert nincs már vidék és város: metropolisz van, minden terület szintézise: a sikkes bároktól a mezőgazdasági nagytermelésen, a nemzeti parkokon, az ipari területeken át a bevásárlóközpontokig. Maga a Város, történelmi fétissé vált, éppen azért mert nem létezik: ma a valaha volt ipari negyedek leginkább múzeumok.

A „városközpont” megtalálta a helyét a metropolisz organogrammában: a hivalkodó fogyasztás és a turizmus helye, a kereskedelem varázslatáé.

Ki jár Budapest V. kerületében? Ki lakik ott?

Az „autentikus” és az „ellenőrzött” kéz a kézben jár a népi negyedek esetében is: innen űzte ki a kispolgárság a szegényeket (Fegyencváros, nyócker), az „élő városrész” ideájának bűvöletében. Megtisztítva ezeket a negyedeket a néptől, persze éppen azt zúzta porrá, melyet egyébként keresett: a hangulatot, a közösségiesességet.

Ahogy az urbanisztikával foglalkozó emberek nem beszélnek többé régi értelemben városról, úgy nem kellene szólniuk „vidékről” sem. Maga a vidék a stresszes és gyökértelen tömegek látványosságává, nemzeti parkjává vált, ugyanolyan ürességé, mint maga a „város”. A metropolis a vidék és a város szimultán halála: a középosztály félreismerhetetlen miliője.

Ahol a kortárs építészet legújabb őrülete, az üveg, mindenhova burjánzik: iskola? könyvtár? kórház? - a fő szabály: átláthatóság, sterilizáltság, neutralizálhatóság, uniformizáltság.

Átlatható, masszív épületek melyeknek a legfőbb sajátossága, hogy éppúgy állhatnak éppen ott is, ahol állnak, mint bárhol máshol.

Persze ebben a metropolisz szövetben vannak még maradványai a városnak, vagy épp a vidéknek, de az élet máshol van: a lecsúszásban levő negyedekben

A mai urbanisztika legnagyobb paradoxona: azokban a negyedekben van némi élet, melyek amúgy tökéletesen élhetetlenek. Ma Párizs külvárosai a fényt sugárzó Quartier Latin.

A 2005-ös párizsi felkelés nem csak a teljes megfosztottságot mutatta, hanem azt is hogy ezek a srácok otthon voltak: egy kocsit bárki fel tud gyújtani, de egy hónapig minden éjjel hatalmában tartani az utcát nem lehet közös ellenségkép, közös nyelv, helyismeret, komplicitás – egyszóval az „otthon vagyunk, győzni fogunk” nélkül.

A metropolisz egy sosem abbamaradó, alacsony hőfokú konfliktus terepe.

A város sokáig a hadseregek elkerülendő terepe volt, míg a metropolisz kompatibilis a háborúval: a “fegyveres” (Molotov-koktélos, utcaköves ésatöbbi) konflikus csak kitörése egy mindig jelen levő lappangó harcnak. Ez persze a hatalom számára egy megnyerhetetlen háború, de hát nem is ez a célja: a cél a rendőri logika terjedése. A rendőrség folyamatosan idomul a a hadsereghez, militarizálódik: hasonlítsunk csak össze egy vicces “bobbyt” egy készenléti rendőrrel.

Sőt. nemcsak idomul a metropoliszhoz, hanem alakítja is azt, ma már a nagyvárosok külvárosaiban az építkezések elsődleges szempontjává váltak a rendőrség igényei.

A metropolisz nem csak ez a vidék-város kollozió, hanem a dolgok és létezők folyamatos áramlása is: egy világ, amely a vesztébe rohan.

Minden mozgásban van az információtól az emberekig: ahol egy percre sem lehet megállni, sehol nem lehet megszabadulni a kiszakítottságból. Mindig valahol máshol kéne lennünk: nincs itt és most.

Az izolációból, a folyamatos menekülésből, egyik hangulatból a másikba: menekülés a teljes uniformizáltáságból. Mint Robinson, aki egy kihalt szigeten újrateremtette saját szatócsboltját, de ez a kihalt sziget: a civilizációnk, melyben milliárdnyi Robinson rohangál.

Éppen mert ennyire flexibilis, változó, folytonos mozgásban levő a metropolisz, a legsebezhetőbb emberi formáció, mely valaha létezett. Végletekig ellenőrzött, bekamerázott ésatöbbi, de magában hordozza a saját bukását: egy pillanatra elég megállítani ezt a perpetuum mobilét, hogy összedőljön az egész.

A fő kérdéssé nem a mit, hanem a hogyan vált: