Mindenebben a legszebb persze, hogy erről szó sincs: a kritikai elmélet él és virul, a rá jellemző érvelő szerkezet tökéletesen érintetlen. Csak a kritika iránya változott meg. Ami valaha az emberi szabadság eszköze volt, ma a reakció szolgálólánya.
A kritika (elsősorban persze a kritikai művészet, de a társadalomtudomány is) alapsémája mindig egyfajta kettős hatás volt: az elrejtett valóság bemutatása, a spektákulum leleplezése és az ezért való felősségérzet felkeltése.
Manapság azt mondják: a tiltakozás és a spektákulum ugyanannak a valóságnak a része, nézzétek-nézzétek az antiglob tüntetőn Nike-cipő van, apja egyetemi tanár, jómaga sem éhezik: hát nem röhej? Az elkényeztetett papa-fiacskája, ahelyett, hogy dolgozna.
Ez persze azonnal kinyírja a kritikai gondolkodás egészét, a kritika rögtön jelenti saját elévülését is. De persze ugyanabban a logikában marad: „nem veszitek észre, hogy a valóságban eltűnőben van, hogy nincs miért bűnösnek érezni magunkat” – ugyanúgy a valóság leleplezése, felfedése a tudatlanságnak és az ignorálás vágyának, a hamis látszat elűzése, mint a kritikai elmélet boldogabb óráiban.
Nem vicces, hogy a Kommunista Kiáltvány sora lett a posztmodern alaptétele? „Minden, ami szilárd volt, elporlik” – így lettek a legnevetségesebbek azok, akik még mindig hisznek a „valóságban”.
Bár egy dolog kétségkívül változott: eddig ezek a leleplezések az emancipáció felé mutattak, ma ellenkező irányba.
A posztmarxista és posztszitu kiábrándultak, akik szerint minden lázadás spektákulum, fantazmagóriája azt mondja nekünk, hogy kétszeresen bűnösök vagyunk: egyrészt mert fenntartjuk a régi hitet, hogy van még „valóság” és van még miért felelősséget éreznünk, míg másrészről, mert a lázadásunk éppenhogy fenntartja a rendszert.
Ez a politikai pozíciók teljes felborulásával jár együtt: a hagyományos baloldali fogyasztói társadalom kritikából nem marad más, mint valami rosszízű irónia, melankólia, hiszen minden mindegy („a szar is le van szarva”), a jobboldal azonban felveszi ezt a szálat, de nem mint a kapitalizmus, hanem mint a demokratikus individualizmus kritikáját.
A hagyományos balos melankólia és irónia (legjobb kortárs szatirikusaink – Uj Péter, Megyesi, Para-Kovács - sajnos nem értik, hogy ha minden irónia, akkor szart sem ér az egész): felzabált titeket is a szörny, mely reality-showt nyújt a kreténeknek, vágyaik magasabb szintű kielégítését az okosabbaknak. Lázadásotok értelmetlen: miért nem foglalkoztok valami értelmesebb dologgal?
A bűnös persze itt is 1968 – ebben a képében a kerativitás, az autonómia lázadása a régi munkásmozgalom szociális követeléseivel szembeállítva. Azaz az „esztétikai” és „szociális” kritika szembeállítása.
Ez persze teljes tévedés: a munkásemancipáció kollektív harca sosem volt elválasztható az új élettapasztalatok, az új látásmódok, az egyén kibontakozása érdekében folytatott küzdelemtől. A társadalmi emancipáció mindig is azt jelentette, hogy új életmódok, felfogások stb. jutnak érvényre – éppen hogy szakítsunk a munkásosztály jelenlegi helyzetével, magával a munkásosztály létével.
A szociális és az esztétikai egysége mindig is az emancipáció lelkét jelentette: éppen a szociológia vízió (az osztályok léte) ellen lépett fel. Nem véletlen hogy 68-at éppen szociológus diákok – tanáraik ellenében, legyenek azok Bourdieu-k, Lefebvre-k vagy bárkik – csinálták.
Melankólia: a világ nem az, aminek látszik.
Hát igen.
Melankólia és tehetetlenség: a mai baloldal sajátja.
Az új dühös jobboldal veszi át a szerepet: a piac, a média, az elbutult társadalom ostorozása – célkeresztben azonban sosem a kapitalizmus, hanem a demokratikus individualizmus. Eddig még a jobboldal is a szabadságjogok és szabad piac kettősségét, demokrácia és totalitarizmus szembenállását hirdette.
Demokrácia, szabad választás: minden korlátot lerázó fogyasztás, az emberek egyenlőséget akarnak, azaz az eladó-vevő egyenlőségét, a piacot az élet minden területén. Eddig az invidualizmus és totalitarizmus duettjében utazó jobboldal azonban hirtelen ráeszmélt, hogy a túlzásba vitt individualizmus teljes totalitarizmushoz vezet.
És persze itt is a főbűnös 68: a lázadó diákok, akik megsemmisítették az utolsó féket, Istent-Hazát-Családot.
Ez persze a balos posztkritika kifordítása csupán: mindkettő azt állítja, minél inkább harcolunk a rendszer ellen, annál inkább erősítjük. A kritika módszere és végkövetkeztetése közti szétválás a kritika minden hatékonyságát elveszi.
Az új jobboldali próféták kritikája („szétrombolva a társadalom szövete”) persze oly régi, mint maga a modernitás. Leginkább Felvilágosodás-kritika, és így persze Forradalom-kritika, sőt a protestáns individualizmus bírálata (ajánlott irodalom: Lawrence Norfolk: A Lemprière-lexikon).
A mai antidemokrata kampány, mely demokrácia-piac-terror összekötésén dolgozik, a gyökerét természetesen a marxizmusba ereszti: az emberi jogok, mint burzsoá szemfényvesztés, a polgári forradalmak bírálata, a kapitalizmust mindent elsöprö dinamikája és így tovább.
Tévedés azt mondani hát, hogy a klasszikus kritika halott – csak éppen az ellentétes irányba fordult: visszatértünk az eredeti feszültséghez, amely „demokratikus modernitás” és a társadalmi emancipáció között fennállt. Az emancipáció és a piac-kritika kettéválása ennek a folyamatnak az utolsó szakasza.
A feszültség megértéséhez vissza kell térnünk az emancipáció szó eredetéhez: egy kisebbségi sorból való kijutás. Milyen kisebbségi sorból? Hát éppen a „társadalom eredeti szövetében” meghatározott sorból: az Isten által meghatározott rendből, vagy a klasszikus munkásosztály (nem véletlenül:) rendi jellegű szervezetéből, oly mindegy. Abból való kitörés amit a (ma reakciós vagy kritikai) posztmarxista szerzők siratnak, mint a kapitalizmus által szétdúlt valamit.
Ez nem volt más, mint egy szoros egymásnak megfelelése a társadalmi helynek, a munkának és a képességeknek: a proli eszik-iszik-baszik és a Fradinak szurkol, sajnos többre nem képes. Az emancipáció ennek széttörését jelentette, azaz a szakítást „társadalmi hely” és « képességek” egymásnak való megfelelése között.
A képességek, melyek éppen hogy nem osztálymeghatározottak.
Azonban ez az emancipációs mozgalom történelemileg hozzá- majd alárendelődött egy teljesen másféle elképzelésnek, egy olyannak mely a dominanciát a szeparációhoz (« munkásszerveződés »), a felszabadulást, pedig valamiféle egység visszahozatalához kötötte.
Innentől kezdve az emancipáció többé nem egy új kapacitás, a képességek új, másfajta kifejlesztését jelentette, hanem annak a tudománynak az ígéretét, mely leleplezi a kizsákmányolást, a hamis tudatot stb.
A vak, elkábított fogyasztó képe nem Debord-ral, vagy Baudrillard-ral jelenik meg, hanem a XIX. század közepén, egyszerre a pszichológia és a demokrácia megjelenésével: a modern nagyváros és a tömegdemokrácia túl sok stimulust, túl sok választási lehetőséget jelentett « az egyszerű emberek » számára.
Legalábbis a szocializmus tudós doktorai (ahogy George Sorel nevezte ezeket az igazi imbecileket) szerint.
A világgal való találkozások megsokszorozódása – a nagyváros - a népi rétegekben új kapacitások megjelenésével járt együtt : az emancipáció igénye, azaz a felbomlása a látható-elgondolható-megtehető dolgok régi elosztásának, ebből a megsokszorozódásból ered.
Az első leleplezése a „fogyasztói társadalom” hazugságainak az elitből jött, persze atyailag: az új élet lehetőséget vizsgáló népi kísérletek, világmagyarázatok úgy értékelődtek, mint „a világ meg nem értése”, « utópia », butaság. Mari néni és Józsi bácsi.
Persze ebben főleg a társadalomtudósok jártak élen: ezeknek az orvosoknak mindig betegekre van szüksége, jöhetett a nagy leleplezés, vagy a fordítottja (mikor mi számít betegségnek): 30-40 éve, aki nem azt gondolta, hogy a valóság képe mögött igenis ott a « valóság », az számított tragikusan félrevezetettnek, ma az a hülye, aki azt hiszi, hogy a « valóság » létezik….a verkli megy tovább.
Ki kell ebből lépni: akikről azt hisszük, hogy tudatlanok, azok nagyon is bírnak igencsak értékes képességekkel.
Nincs semmiféle nagy rejtély, vagy mindent megzabáló gépezet, vagy restaurálni való közösségiség.
Új kapacitások, az elgondolható határainak feszegetése, új jelentések adása, egy új lehetséges társadalmi topográfia, a POLITIKA SZUBJEKTIVIZÁLÁSA. A kollektív emancipáció nem a kollektíva alávetettségének a leleplezését jelenti, hanem éppen az emancipáció aktusának kollektivitását.
Mindenkiét: az „ostoba” emberek bölcsességére van elsősorban szükség, mindenki kapacitására.
Az esztelenek eszességére.