Írta: szerk   

„Némely barátomnak volt bátorsága megkérdezni tőlem, hogy vajon tréfálok-e, azt válaszoltam: majd a jövendő események eldöntik.”
(Jonathan Swift)

Hogyan dolgoztassuk a szegényeket, amikor minden illúzió elmúlt, és az erő is egyre kevésbé áll rendelkezésre?
Persze az utolsó erővel: csak egy sikoly, a városban, Athén lángokban, Athén lángokban...
Párizs, London, Nápoly, égjen a bombáktól.
Húsz esztendőnk elszelelt, oszt havi kétszáz még sose telt.
Hallgat a felszín, forrong a mély.

Írta: szerk   

A nagy hőseink mind halottak.
Kétségkívűl: legtöbbjüket ők ölték meg. A burzsoák és oroszországi élcsapatuk, a bolsevikok.
A nagy tettek, nagy események gyengülő fényei még jobban elhalványulnak a hosszú álom ködében.
Vagy legalábbis a legtöbb, amit belőlük el tudunk képzelni  - mi, kik oly későn érkeztek -  a zavar, amit nagy nevük bizonyos pillanatokban bennünk okoz.
Az az elviselhetetlen, kiirthatatlan ressentiment. Vesztes csapaton ne változtass.
Végeredményben mai világunk nem őriz meg belőlük mást, mint a glóriát, hogy akiket legyőztek, jobbak voltak, mint mi most.
Itt vagyunk, a hajdanvolt nagyság árvái: mert kommunista mozgalom nagy volt, minden értelemben, ezt a legnagyobb ellenségeik sem tagadhatják.
De nem is nagyon tagadják.
Mindenki nagy volt, még a Sztálinnal az ajkukon Sztálin börtönében, gulágjában meghaló elvtársak is.
Hiszen ilyen azért nem nagyon volt a reformáció, azaz a modern világ születése óta.
Ki mérhető hősiességben Trockijhoz az európai politikából? A liberális-konzervatív-liberális Churchill, a szindikalista-szocialista-fasiszta Mussolini, az anarchista-szociáldemorata-liberális Briand?
Nem, elvtársak. A mi történetünk nem akármicsoda, nem kormányváltások, háborúk, botrányok története, hanem egy olyan részletkérdés miatt folytatott harc, mint az emberi emancipáció.
Kommunizmus története romantikus történet.
Az utolsó romantikusok.
Itt  bizony lángsírba dalolva ment kétszáz velszi bárd.
Halottaink mártírok, gyilkosaik hóhérok.
Forradalmak és ellenforradalmak. Apróságok.
Kronstadt is nagy sztori. Nem véletlen, hogy még a főhóhér is mindig-mindig visszatért a történetre.
Noblesse oblige.
Ő is tudja, mi is tudjuk, hogy egy valamit nem lehet eltagadni: kommunistákat ölt.
És persze, amit ő sosem mert magának bevallani, hogy a szovjet Thermidor Kronstadtban kezdődött.
Kronstadtig lehetett eltagadni, amit már akkor is sokan sejtettek, hogy a bolsevikok orosz polgári forradalmárok.
Nem többek,de persze nem is kevesebbek.
Nem véletlen, hogy korabeli a szocialista mozgalom minden bizonnyal legkártékonyabb könyve, a renegát Lenin nyílt árulása, a „Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegsége” című burzsoá gyöngyszem.
Lenin, a polgári materializmus legmagasabb foka.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz bolsevizmus nem más, mint a II. Internacionálé meghosszabított karja, a burzsoá államkapitalista ideológia és a forradalmi marxizmus bizarr elegye. Megteremteni a proletariátust, nem elpusztítani.
Importálása veszélyes, fertőző és ostobaság.
Ezért olyan véglegesen paradox jelenségek a nyugati „kommunista pártok” és ezért volt előbb-utóbb szükség a Komintern vasfegyelmére egybentartásukhoz.
Jellemzően a Kominternhez Sztálinnak semmi köze, ez Lenin, Trockij és Zinovjev ügye volt – a régi gárdáé.  
Egy lehetőség lett volna a megmenekülésre: a világforradalom.
Persze mindegy is ez már. Ez a múlt elmúlt: Kronstadt nem lecke, nincs aktualitása, nálunk hommage és mindehol tanúságtétel.
Hogy kommunistának lenni nem tréfadolog.
Ezekkel a halott képekkel vagyunk itt a jégkorszak közepén, útmutatás sehol. Még a saját öregeink is azt mondják: kérdéseitekre nincs válasz.
Sose volt még ily mély az éjszaka.
Marad a fogak csikorgatása: Kommün, Kronstadt, Katalónia.
Voltam, vagyok, leszek.