Fura világban élünk. Régebben a kedvenc – gyűlölt, megvetett, sosem csodált és a legkevésbé sem irigyelt – rendszerhű (mikor? melyik? - mikor, melyik) értelmiség szavajárása volt: a diktátorok tulajdonképpen a „népben meglevő igények” kielégítésével nyerik el  a hatalmukat, ugyanis a népet ostoba fajankók alkotják, akik ha esznek-isznak-basznak semmi nem érdekli őket. Mára a helyzet ugyan nem előnyére, de megváltozott: mára maga a nép is célkeresztbe került. A nép lett az igazi elnyomó, mely megakadályozza az elitek kellemes privilégiumainak az élvezetét a folytonos sirámaival (azt ezt támogató „balos”, itt a.m. „népbarát” értelmiségi az újságok kedvenc célpontja lett: az elviselhetetlen magyar provincializmus neokonzervativizmusában – nekünk fáj, hogy ezt nevezik maguk is a mindkét oldalról érintettek „liberálisnak” – őket hívják „marxista egyetemi tanároknak”, mintha lennének ilyenek hazánkban).

Korunk, ahol a dolgozók sztrákja az adott szolgáltatást igénybe vevők túszul ejtéseként, érthetetlen privilégiumok védelmeként értékelődik (tessék kinyitni a „baloldali” Népszava – a Népszava, mely alapítatott egy bizonyos munkásmozgalom alkalmával - egy számát a BKV-sztrájk idején: hányingerével kérjük forduljon kezelőorvosához, vagy gyógyszerészéhez). Korunk, melyben szocálliberális lapok írnak a „harmadik világ” áldozatként való beállításának tarthatatlanságáról. Emlékezzünk a legutóbbi izraeli gázai béketeremtő (”a háború: béke”) offenzíva egyik híres fotójára, melyen egy palesztin apa tartotta karjaiban halott gyermekét: a lapok előbb megírták, hogy gyomorforgató egy ilyen kép, hiszen a „problémák ennél sokkal komlexebbek”, majd kiderítették, hogy a szóban fogó gyerek meg sem halt, majd végül, hogy lehet, hogy mégis igen, de akkor palesztin golyók ölték meg. Gázában meghalt hatszáz gyerek pár nap alatt, erre már nem volt hely, figyelem: persze éppen ez volt a cél.

Persze a jelenség kifordítása is létezik, ha az áldozatok az igazi agresszorok, akkor persze a hatalmasok lesznek a valódi áldozatok. A szeptember 11. merényletnek az olvasata egyértelművé tette mindezt: a világ egyetlen szuperhatalma mint áldozat, sőt a világ összes áldozatának igazi védelmezője. Azóta is bosszút állunk – a Nyugat minden országának részvételével – mindenkin, aki szembe jön velünk, nem fehér és keresztény vagy éppen kellőképpen fegyelemzett. Párizsban, Kabulban, Bagdadban, New Yorkban: mindenütt.

Egy gyomorforgató  társadalom mindennapjai: mára bocsánatot kell kérni egy tőkéstől, hogy adót kell fizetnie, mára a nép követelései „irracionálissá” – racionális egy rendszer, ahol a féktelen bőség mellett egy millárd ember éhezik? nagyon fasisztának kell lennünk, hogy erre igennel válaszoljunk – váltak, mára a legszerényebb egalitárius javaslatok is szélsőbaloldalinak számítanak. Mára a globális elit – köztük a magyar tőkések, akik a magyar sajtó szerint a „gazdasági ésszerűség” szószólói, miközben a szakszervezetek „érdekvédők”, mintha a tőkések nem a saját érdeküket védenék – a szó szerint kikéri magának a nép „hisztizését”. Pusztulj, paraszt.

És persze ennek következtében megállíthatatlanul terjed a legdurvább fasizmus, a legobskúrusabb barbárság, liberális barátaink pedig ilyenkor ahhoz fognak, melyhez ilyen helyzetben mindig: megkezdődik a fasizmus mosdatása, az „alkalmazkodás” a rendszer (a tőkés rendszer) védelmében. Az hogy Bokos Lajos (az MSZP volt pénzügyminisztere –ez sem mindegy épp, de ez ma már nem harci terep) egyszerre ül fasisztákkal egy frakcióban az Európa Parlementben, egyszerre híve a „szociális kártyának” és egyszerre a magyar balliberális sajtó kedvence, nem lényegtelen jelenség ám.

A fasizmus és a kommunizmus összemosása a szociálliberális sajtó kedvenc hobbija (nyilvánvalóan nagyon kevesen vannak tisztában ennek elméleti hátterével), miközben a fasizmus egyre terjed. Rossz hírünk van, egy bizonyos Herbert Marcuse már 1934-ben megírta miről van szó: a fasizmus nem más, mint a liberalizmus autoritariánus irányba fordulása – akkor a munkásmozgalommal, most az ezerirányú válsággal szemben. Az, hogy a fasizmus sosem támadta, és most sem támadja, a liberalizmus legfontosabb tényezőjét, a magántulajdont, nem véletlen: a fasizmus undorító, undoritó embereket hoz magával, de félni nem kell, a kapitalizmushoz nem fognak nyúlni  - noha akkor is ez volt a kérdés, és  persze most is erről van szó. Az örök csapda, ahogy Daniel Guérin (ohlalala, 1937-ben! - írta): „a fasizmus összes vonzereje abban rejlik, hogy antikapitalistának mondja magát, noha sosem támadná meg komolyan a kapitalizmust, a népben létező antikapitalizmust nacionalizmussá alakítja.”

A legjellemzőbb reakciós korunkra mégis a vad, engesztelhetetlen iszlám-gyűlölet, melynek nyelvét épúgy beszéli a rohamosan faisztálódó kispolgár, a baloldali poltikus, vagy éppen a liberális értelmiségi.

A burkát betiltani nem kell félnetek jó  lesz

Célkeresztbe most az egész testet elborító iszlám kendő, a burka került. Mindesetre a politika napirendjére Franciaországban már tavaly júniusban felkerült a kérdés, amikor is egy – egyébként kommunista, ami jól jelzi, hogy a régi vágású republikánusok inkább a jobboldallal értenek egyet ebben a kérdésben – képviselő javaslatára parlamenti bizottság alakult a törvényi tiltás kérdésének vizsgálatára. Ez a bizottság december végén tette le az asztalra jelentését, melyre alapozva Jean-François Copé, a jobboldali kormánypárt, az UMP frakcióvezetője elkészítette a törványjavaslatát, melyet a parlament a regionális választások, azaz március után fog tárgyalni.

A javaslat szerint a törvény tiltaná a burka viseletét közterületen (tehát nem csak közintézményekben, hanem az utcán is), megsértőinek pedig 750 eurós bírságot helyez kilátásba. Több nyilatkozó jogász szerint erősen kérdéses, hogy egy ilyen javaslat kiállná-e az alkotmányosság próbáját, mint ahogy a betartatása sem látszik túl egyszerű feladatnak, és az is meglehetősen paradox, hogy éppen azokat a nőket sújtaná a törvény bírsággal és rendőri zaklatással, akiket egyébként – legalábbis elvben – megvédeni szándékozik.

Egyébként természetesen az egész politikai osztály „burka-ellenes”: ki a köztársaság laicitása, ki a nők jogainak védelme, ki egyszerű iszlám-ellenesség miatt. Tény,ami tény: Franciaországban a burka viselése nem csak, hogy nem általános, hanem igen ritka jelenség, például az utcán lényegében sosem látni. A belügyminisztérium adatai szerint (egyébként érdekes emberi jogi kérdés lenne, hogy vajon a minisztérium hogyan és miért tartja ezt számon) 400 és 2000 közé tehető a burkát viselő nők száma a 63 milliós országban...

Lássuk be van abban valami báj, hogy éppen azt kívánjuk bírságolni, akit rabságban tartanak, hiszen ezzel a logikával a nemi erőszak áldozatait is bírsággal lehetne sújtani...És persze a burka viselésének „kényszerítése” korántsem ilyen egyértelmű kérdés. A „Le Monde” vette a fáradságot és egy szociológus hölgyet felkért, hogy legalábbis kérdezzen meg pár burkát viselő hölgyet – akinek a szabadsága oly fontos számunkra, ellenben kiváncsiak nem vagyunk rájuk -, hogy miért viselnek burkát (l. Agnès de Féo: Derrière le voile, Le Monde Magazine, 30 janvier 2010, 16-21.). A kép jóval összetettebb, mint elsőre hinnénk: a kényszerítésnél szemmel láthatóan jóval nagyobb szerepet játszik a mély vallásos meggyőződés és persze a nagyon konzervatív morális beállítottság, sőt meglepő módon akár a női büszkeség is. Oum Alkheuiyr, a szenegáli származású (érdemes megjegyezni, hogy a franciaországi „bevándorlók” többségét alkotó maghrebiek körében gyakorlatilag nem létezik a burka, jóval jellemzőbb a hagyományosabb iszlámot követő fekete-afrikaiak körében: ez persze nem akadályoz meg senkit, hogy a burka és az „arabok” közé egyenlőségjelet tegyen...), de már Párizsban született hölgy fogalmaz a következőképpen: „Én nem egy darab hús vagyok, hanem egy nő: a nők igenis respektáltak az iszlámban, nem egyszerűen tárgyként kezeik őket, épp ezt a respektet kapom meg a burkától. Eddig az volt az érzésem, hogy a férfiak tárgyként kezelnek, egy szexuális szerepre redukálnak, ma megtaláltam önmagamat. Talán kívülről nézve ez egy börtönnek tűnik, de valójában sosem éreztem annira szabadnak magam, mint most”. Vagy Oum Aldina: „A burkának köszönhetően megtaláltam az erkölcsi rendemet: a burka ezt jelzi, hogy a viselője erkölcsös és hívő életet él. A környezetemben sosem hallottam, hogy bárkit is a viselésére kényszerítettek volna, Franciaországban éppen elég intézmény létezik, hogy egy nő meg tudja védeni magát. Ha az apám, vagy a férjem a viselésére kényszerítene, a rendőrséghez, vagy egy emberi jogi szervezethez fordulnék. Franciaország szabad ország!”

Bizonyára sokaktól igen távol el ez a vallási, erkölcsi meggyőződés, de hát lehet az ilyesmit törvényben tiltani? Vagy másrészről: nem kéne felteni a kérdést, hogy mi okozza az emberek tömeges fajhoz, rasszhoz, valláshoz való (egyébként távolról sem csak az iszlámra, hanem a kereszténységre és a zsidó vallásra és Európa minden népére is jellemző) fordulását? Van ennek valami köze a tőkés rendszer mai tendenciáihoz és Európa reakciós fodulatához? Ha van, akkor beszéljünk erről, ne az obskúrus iszlámról, a laicitásról vagy a nők jogairól, mert ez egyszere undorító és nevetséges.           

A laicitás hamis papjai

A bevándolókra, az „iszlám terrorizmusra” zúduló össztűz manapság már mint láthattuk kiegészült a burka-betiltásának követésével és most itt az újabb „botrány”. A francia szélsőbaloldali Nouveau Parti Anticapitaliste (NPA) nem általlott egy iszlám fejkendőt, ún. foulard-t büszkén viselő hölgyet indítani a regionális választásokon.

Mindenesetre rég volt ilyen egységben a francia politikai és média-elit: a jobboldali Xavier Bertrand politikai manipulációról beszél, a szocialista Aurélie Filippetti Marx újraolvasását ajánlja az NPA vezetőjének, Olivier Besancenot-nak, a kommunista Marie-Georges Buffet-t „sokkolta az eset”, Le Pen pedig egy antikapitalistától igazán forradalminak azt tartaná, ha egy burkát viselő hölgyet indítana a párt. A legnagyobb lapok az NPA identitásának sutba vágásról cikkeznek, a Libérationban pedig Annie Sugier (a nők jogaiért küzdő nemzetközi szervezet feje) egyenesen azt állította, hogy ezzel napvilágra került, hogy az NPA a legsötétebb iszlám diktatúrákkal, persze főként Iránnal vállal szolidaritást ebben a kérdésben. Nők jogai, a köztársaság laicitása, az iszlám közösség kialakulásának ellenzése – minden a porondra került.

Ilyen össztűz esetében általában esélytelenek az ellenérvek, még az is csak gúnyolódást váltott ki a megszólalókból, hogy a szóban forgó hölgy, Ilham Moussaïd kijelentette, hogy természetesen senki sem kényszeríti, hogy foulard-t hordjon, amúgy pedig „feministának és a laicitás” hívének tartja magát, éppen ezért politizál az NPA-ban. Valljuk be meglehetősen kevéssé demokratikus és nagyon nem feminista, azt állítani, hogy mi tudjuk az érintett hölgy helyett, hogy mit jelent számára a kendő, hogy amúgy mit gondol a világról. Vagy hogy ha feltételezzük, hogy mélyen alávetett és a világról semmit nem tudó nő, akkor vajon miért épp a teljesen esélytelen, antikapitalista, internacionalista NPA-t választotta és miért tűnik az interjúiban egy igencsak emnacipált, értelmes fiatal nőnek?

És valóban: egyrészről valóban elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerre legyen feminista és iszlám kendőt hordjon? A kendő definiálja a viselőjét, vagy a viselője dönti el, hogy milyen jelentést tulajdonít a kendőnek? Az lenne a feminizmus, hogy megtagadjuk a hölgytől, hogy szabadon definiálja magát, és a foulard viselését éppen hogy harci fegyvernek fogja fel? Elképzelhetetlen, hogy valaki éppen azért kér helyet az iszlám tradícióban, hogy azt megszabadítsa a nőket elnyomó vonásaitól?

Másrészről: lehet valaki iszlám vallású és a laicitás híve? Természetesen igen: ehhez csak azt kell, hogy az adott ember ne tulajdonítson az iszlámnak felsőbbrendű szerepet és ne erőltesse azt rá a társadalomra.

Valószínűleg a probléma gyökere itt lehet: sokaknak egyszerűen felfoghatatlan, hogy lehetséges egyszerre iszlám vallásúnak és modernnek lenni. Ezzel persze az ördögi kör bezárul: így sosem lesz modern iszlám, tehát ki lehet jelenteni, hogy az „iszlámmal nem lehet együtt élni” Nyugat-Európa városaiban. Egyelőre itt tartunk: egy foulard-t hordó hölgy lényegében – nagyobb botrány nélkül – nem tud elindulni egy franciaországi választáson.  

Szocializmus vagy barbárság

Egészen félelmetes barbár dolgok törnek elő, hiszen mégis csak arról volna szó, hogy egy egész világvallás került a vádlottak padjára. Nekünk közép- és kelet-európaiaknak nem új a jelenség egyébként: pontosan ugyanazok a barbár babonák, keresztény hiedelmek, népi mítoszok kelnek életre az „iszlámmal” szemben, melyet mi jól ismerünk a XIX. századi antiszemitizmusból (a megfigyelésért hála egy Tamás Gáspár Miklóssal folytatott beszélgetésnek – akitől lopjuk, mint szokásunk, a gondolatot). Túl sok gyerek („túlnépesednek minket” – a XIX. századi zsidó családokban jóval több gyerek született, mint a magyarokban, a németekben, a lengyelekben stb.), elveszik a helyet a őshonosok elől, miattuk nagy a munkanéküliség (Le Pen: „ötmillió bevándorló–öt millió munkanélküli” vö. „numerus clausus”), elnyomják a nőket (a korabeli zsidó családoknál patriarchálisabb közösséget nehéz elképzelni), meg egyáltalán keletiek, büdösek, hülyén imádkoznak, mindenhova a saját templomukat akarják emelni (mecsetet, vagy zsinagógóát – az idők változnak), egyszóval: idegenek, akik idetelepültek és szemmel láthatóan – a saját ostoba szokásaikkal együtt – itt is akarnak maradni.

A mindenkori idegengyűlölet nyelve: melyet - akár a XIX. századi antiszemitizmusét – az uralkodó osztály és szolgáló értelmisége egésze beszél. A polgári antifasizmus kimúlt, hiszen épp azok nem kérnek belőle, akik a fasizmus áldozatai. Ma sem kevésbé igaz a Horkheimer-mondat, mint elhangzása idején: nem beszéljen a fasizmusról, aki nem akar beszélni a kapitalizmusról.

A jólfésült antifasizmus persze nemes ügy és támogatásra érdemes, de mindez nem változtat hatástalanságán. Az egyre kellemtlenebbé váló valóság ugyanis az, hogy a francia (és minden más) egyenlősítő citoyen-republikanizmus menthetetlen, ahogy Tamás Gáspár Miklós írja: „az etnicizmus fölfalja a régi nacionalizmust, amelynek a liberalizmussal együtt pusztulnia muszáj.” Az eredeti, egyenlősítő, politikai nemzettudat valószínűleg végleg a múlté, helyét átvette a legtisztább etnikai nacionalizmus, melyet (mivel nem akar diktatúrát, vagy legalábbis nincs rá módja) a posztfasizmus jelzővel illethetünk. Folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálására irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat: az európai bevándorlók, a romák vagy a nemzeti kisebbségek (a balti oroszoktól a szlovákiai magyarokig) értelemszerűen kerülnek az egyre fogyni látszó gazdasági erőforrásokért (hiszen a Tőke profitja minden bizonnyal érinthetetlen) folyó küzdelem etnicizált változatának célkeresztjébe.

Ha nincs „közérdek”  és nincs „közjó”, hiszen minden egyenlősítő politika lehetetlennek látszik, nincs republikanizmus sem: tiszta osztályharc van (vagy a posztfasizmus).

Szocializmus vagy barbárság.

Az etnicista gyűlölködésben, az iszlám-ellenes hadjáratban való büszke táborválasztás persze stratégiai kérdés is kell hogy legyen a baloldal számára : túl a manapság igen indokoltnak tűnő forradalmi defetizmuson, a legfontosabb teendőnek látszik a « bevándorlókkal » (már miért lenne « be vándorló » egy mondjuk csak franciául beszélő, Franciaországban született, francia állampolgár? Egy megoldásunk van : mert nem fehér, « nigger », « arab » - köszönjük, mindent értünk) való egységfront megteremtése.

Egységfront, Front unique, united front, Einheitsfront – mint a régi szép időkben. Melyek persze nem voltak szép idők, de legalább sorainkban nem voltak árulók.

Mert ha Buffet asszonyt, a sok rosszat és igen kevés jót megélt Francia Kommunista Párt főtitkárát, sokkolja egy fejkendős fiatal hölgy, ha a magyar baloldali konzervatívok (nem csak MSZP-s politikusokra, polgármesterekre gondolunk, hanem a « rendszerkritkai » baloldal számos képviselőjére) nem is annyira titkoban a faisztákkal értenek egyet a cigány-kérdésben, akkor az az ő szégyenük, nem a mienk. Melyért sújtsa őket gyalázat és a proletariátus megvetése.

Besancenot-t és az NPA-t megvádolták azzal is, hogy azzal, hogy Moussaïdot úgy állították be, mint a “külvárosok jelöltjét”, azt akarták volna mondani, hogy a külvárosok « iszlámok, ahol a nőket kendő viselésére kényszerítik, az NPA pedig ezt támogatja ». Ez persze rémisztő ostobaság: láthattuk, hogy az érintett hogyan vélekedik a fejkendőről, másrészről Franciaországban nincsenek « arab negyedek », de nincsen valamiféle iszlám különálláson alapuló multikulturális társadalom sem. Mit jelent hát, hogy Ilham Moussaïd, ez a bátor hölgy, a « külvárosok jelöltje »? Egy társadalmi erőnek, a maga specifikumaival jelentkező külvárosok népnek a politikai harcba való bekapcsolását egy antikapitalista és internacionalista politikai erő által a fennálló parlamentáris-képviseli keretek között. Ennél többet egy politikai párttól nehezen várhatnák: a Nouveau Parti Anticapitaliste minden tiszteletünket megérdemli. Látva az ellenük folytatott – a nagyon megvédeni akart hölgyet is megbélyegző – politikai és média-kampányt, tiszteletünk a bátorságukat látván csak még indokoltabb lehet. Széllel szemben pisilni mindig nehéz, de reakciós korunkban különösen tiszteletreméltó.  

De a dolog persze ennél általánosabb jelentőséggel is bír: a (mi ne legyük álszentek) nem-fehér munkások, proletárok bekapcsolása az osztályharcba stratégia jelentőséggel bír. A bevándorlás megbélyegzése, a megdöbbentő kényszer-charterek intézményesülése szerte Európában, a családegyesítő bevándorlás tiltása, a razziák az iskolák kapuinál, a szégyenletes kampányok a más szokásokkal bírók ellen, az önmagából kiforgatott feminizmus és laicitás térnyerése, az « illegális munkások » üldözése: hát nem pontosan célpontjai írják le legjobban ellenségünket? Vannak a történelemben olyan pillanatok, mikor képesnek kell lennünk a kézenfekvő látszatok jelentésének kiforgatására. Azokat, akiket üldöznek, megszégyenítenek és megalázó tortúrákat vetnek alá a legközelebbi szövetségeinknek kell tekintenünk : nem csupán azért, mert üldözik őket (noha persze azért is: liberális barátainknak tisztelet jár), hanem mert ők testesítik meg a mi elképzelésünket egy teljesen más emberi közösségről. Hasonló ez Marx tettéhez: a proletárok, akik « csak láncaikat veszíthetik », a magától érthetődően veszélyes osztály, mint ma a nem fehér proletariátus Nyugaton, vagy éppen a cigányok Keleten. Nem egyszerűen « toleráljuk » őket (mint liberális ellenségeink teszik), hanem tisztelet érzünk irántuk (őszintén : nem jobban tiszteletre méltó egy 12 órát dolgozó Maliból jövő proletár, mint egy franco-francia állami alkalmazott, szakszervezeti tag, Libérationt olvasó és a zöldekre szavazó salarié?) és bennük ismerjük fel az emancipáció motorját. Számukra az emancipáció nem egy szépen hangzó elv, hanem létszükséglet: gyakorlati program.

Mint a szocialista mozgalom számos kérdésével kapcsolatban, ebben is visszatértünk a kezdetekhez: ehhez a politikai közösséghez nincs közünk, ebben az etnicizált nemzettudatban a proletároknak valóban nincs hazájuk.

Internacionálé.

Föl, föl ti rabjai a Földnek!