„Némely barátomnak volt bátorsága megkérdezni tőlem, hogy vajon tréfálok-e, azt válaszoltam: majd a jövendő események eldöntik.”
(Jonathan Swift)

Hogyan dolgoztassuk a szegényeket, amikor minden illúzió elmúlt, és az erő is egyre kevésbé áll rendelkezésre?
Persze az utolsó erővel: csak egy sikoly, a városban, Athén lángokban, Athén lángokban...
Párizs, London, Nápoly, égjen a bombáktól.
Húsz esztendőnk elszelelt, oszt havi kétszáz még sose telt.
Hallgat a felszín, forrong a mély.

Nem csoda, hogy korunk hőse a politológus.
Korunk eseményei a választások. Miközben tény, hogy minden képviseleti rendszer par excellence konzervatív. A választó sosem változtat véleményt, éppen azért mert választó, ez az absztrakt szerep akadályozza meg, hogy válasszon.
Azonban a kapitalizmus viszonyai természetesen folyamatosan változnak, így hatalmas hatalom összpontosul a „szakértők” és a véleményformálók kezében.
A értelmiségi viták nem csak azért ilyen szánalmasak, mert a rendszer szelektálja a részvevőket, hanem mert ezek tényleg soha nem is tanultak mást.
Igen: túl azon, hogy szolgák, ezek ilyen hülyék.
Kínos.
A kormányok legfontosabb tulajdonságává, annak a flegmatikus képessségnek az elsajátítása vált, hogy hogyan üljünk teljes nyugalomban, fontosságunk biztos tudatában a szar kellős közepén, amely persze már a nyakunkig ér.
Tulajdonképpen a magyar megoldás racionálisabb, mint bármely más lehetőség, mi közel és távol látszik: a szar is le van szarva.
Kormányaink szerényekké váltak: vinni tovább az ügyeket, nagyobb bonyodalom nélkül.
Közben lassan a spektákulum megfordította világmagyarázatát, régebben valamiféle különlegességként állított be teljesen magától érthetődő dolgokat: autó, mosógép, nyaralás, szex, hazugság, videó.
Mára éppen ellenkezőleg, normálisnak mond egyre különlegesebbé váló dolgokat: munka, kenyér, demokrácia. A rendszer éppen ott bukott meg, ahol a legerősebbnek tűnt: a termelők-fogyasztók létrehozatalában.
Ma se munka, se kenyér.
A munka és a kenyér mindig vérben, verejtékben született, de legalább szebb jövőt ígért: a létező világok legcsodálatosabbika.
Ma inkább: hát ez ilyen. Mindenki számára ismert, bevallott tény, hogy a rendszer nem reformálható.
Vérvörös betűkkel írjatok fel az égre: Goldman Sachs.
A régi reformizmus az osztályharcot akarta „megoldani”, az új a környezetszennyezést, vagy a „válságot”. Mindkét esetben a végeredmény ugyanez lett: állami támogatás és magánprofit.
„Forradalom vagy halál” – ezt nem a forradalmárok mondják, hanem a tudósok. Nagy különbség, hogy ma már nincs ideje a rendszernek: nem az ellenség van a kapuk előtt, hanem a pusztulás.
A rendszer így tulajdonságok nélkülivé vált: eltűnik a ködben. Csak van. Illúzók nincsenek.
Még nálunk is, a kapitalizmusért lelkesedők utolsó fellegvárában sincs másképp: eltűnt a Reformszövetség, az Oriens-csoport, vagy mi, Demján Sándort lassan kiutasítják minden magára valamit is adó országból, Cs. Sándor elkövető, az „Elnök úr”, csak figyel. Ez éppen eléggé aggasztó.
A rohadék fasiszták az egyetlen dinamikus erő.
A cigányok nem hajlandók integrálódni? Társadalmunk olyan állapotban van, hogy nem hogy integrálni képtelen bárkit is, hanem a teljes szétesés (vagy kétségtelen tény: a kemény rend) felé halad.
Üldözöttek, gettólakók leszünk saját hazánkban? Ezek a gettók már léteznek, és még zsidók, vagy cigányok sem kellenek hozzá: a bérmunka társadalmának hívják.
Nem érzitek magatokat otthon a világban? Manapság mindenki idegen.
Ha megszabadulunk a zsidóktól-cigányoktól, újra megtaláljuk Magyarországot? Mint egy rabszolga-felkelés, amely a metoikoszok ellen irányul.
Ugyan már.
Ria-ria-Hungária?
Ne beszéljünk nem létező dolgokról.
Hány zsidó-cigány van az országban? Inkább: hány magyar maradt?
Egy osztálytársadalom mindig arra törekszik, hogy megszüntesse a történelmet, majd most csodálkozunk az eredményen?
Nincs Magyarország, ellopták a zsidók? Ez nevetséges.
Az „mérvadó” újságok pedig egyszerűen kiürültek. Néhány elvetemült még próbálkozik, hogy „elkerülhetetlen reformok”, „euró-kritériumok”, sőt: „államadósság”, sőt-sőt, „nyugati progresszió”.
Nekünk csak egy bajunk van mindezzel, hogy a torta meg lett ugyan fűszerezve, csak hát nem lett hozzá elég fű szerezve.
Már az sem teljesen biztos, hogy ők komolyan gondolják.
Táncolj, Feri.
Még tart az utolsó tánc, de a táncosok egyre fáradtabbak, egyre hevesebben gyűlölik egymást, a közönség pedig már rég hazament. Megfáradtak és főleg érdektelenek vagyunk már ehhez: jöjjön aminek jönnie kell.
Úgyis csak rosszabb lehet.
Egyet azonban - Debord-ral szólván - el kell ismernünk: „Ebben a társadalomban, ahol az öngyilkosságok száma mindenki által ismerten egyre emelkedik, még a szakértők is, némi kínnal, megerősítik, hogy 1968 májusának Franciaországában egyetlen öngyilkosság sem történt. Gyönyörű tavasz volt, felhőtlen ég, mert noha pár autó égett, a többi benzin híján nem mozdult. Amikor esik az eső, amikor felhők borítják a város egét, sose felejtsétek el, hogy mindez a kormány hibája. Az ipari termelés okozza az esőket. A forradalom idején süt a nap.”
Ennek a rendszernek meg vannak számlálva a napjai: előnyei és hátrányai megmérettek és könnyűnek találtatott.
Mindig számot kell vetni a legrosszabbal, és törekedni a legjobbra.
Igen, Magyarország sorsa sajnálatos. De a sajnálat nem segít.
A régi vita, hogy vajon szeretik-e az emberek a szabadságot, mára túlhaladottá vált. Ha élni akarnak, szeretniük kell.
E la vita non è la morte, e la morte non è la vita – la cazone è già finita...