Egy kormány, ami szükségállapotot vezet be tizenöt éves kölykök ellen. Egy ország, amit egy focicsapat karjai oltalmaznak. Egy rendőr, aki a kórházban fekszik, arról panaszkodik, hogy az „erőszak” áldozatává vált. Egy tanácstag a fákra épülő házak ellen bocsájt ki rendeletet. Két tízéves Chelles-ből, akiket egy játékterem porig égetésével vádolnak. Ez kor jeleskedik a groteszk helyzetekben, bármennyire is el akarja ezt kerülni. Még a média panaszos, felháborodott vinnyogása sem tudja túlharsogni a kitörő kacagást, ami ezeket a főcímeket fogadja.

Csak kitörő nevetéssel lehet fogadni a hírelemzők úgynevezett komoly "problémáit".Vegyük az egyik legbanálisabbat: nincs olyan, hogy „emigráns kérdés”. Ki nő fel manapság ott, ahol született? Ki dolgozik már manapság ott, ahol él? Ki él manapság már ott, ahol az ősei? Vajon a tv-hez, vagy a szüleikhez tartoznak korunk gyermekei inkább? Az az igazság, hogy már mindenünktől elszakadtunk, nem származunk már sehonnan, és ehhez hozzájön a turizmusra való új keletű hajlamunk, és mindennek a következménye a letagadhatatlan szenvedés. Egész történelmünk gyarmatosítások, népvándorlások, háborúk, száműzésetések, a gyökereink teljes lerombolásának sora, hogy hogyan váltunk idegenné ebben a világban, kívülállóvá a saját családunkban. Az oktatás segítségével kisemmiztek minket a saját nyelvünkből, dalainkból a tv társaságok valóságshowjainak hála, kisemmiztek a tömeges pornográfiával a saját húsunkból, a lakhelyeinkből a rendőrségnek hála, és kisemmiztek minket a barátainkból a bérmunkával. Meg kell még említenünk, hogy Franciaországban az individualizáció az államhatalom – amely már a lehető legkorábban megkezdi az alanyainak osztályozását, fegyelmezését, összehasonlítását, és egymástól való elválasztását - kegyetlen és szekuláris munkája minden eretnek szolidaritást a földbe tipor, amíg nem marad más, csak az állampolgár csupaszsága – a Köztársasághoz tartozás tiszta agyréme. A franciák mindenkinél jobb példájái a nyomor és a kisajátítottság megtestesülésének. Az idegenek elleni gyűlöletük abból fakad, hogy magukat gyűlölik, mint idegent. A félelem és féltékenység keveréke, melyet a “cités“ (városiak?) ellen éreznek nem csupán önsajnálat. Nem képesek már irigyelni sem azt a szemernyi kis közösségi életet, amí még ezekben a problémás kerületekben uralkodik, azt pár kötődést ami ezeket a lelkeket összekapcsolja, azt a kevés szolidaritást, ami még nem áll az állam ellenőrzése alatt, azt az informális gazdaságot, azt a megmaradt kis szervezetet, ami még nem lett a szerveződőkről leválasztva. Odáig jutottunk nyomorúságunkban, hogy az egyetlen módja, hogy valaki franciának tekintse magát, hogy átkozza a bevándorlókat, és mindenkit, aki feltűnőbben idegen.Franciaországban a bevándorlók különleges helyzetbe kerültek: ha nem lennének itt, akkor a franciák megszűnnének létezni.

Franciaország az iskoláinak terméke, nem pedig fordítva. Egy olyan túlságosan skolasztikus országban élünk, ahol, ha bárkit kérdezel, úgy emlékszik a vizsgáira, mint valami fordulópontokra az életében. Ahol a nyugdíjasok még mindig azokról a negyvenévvel ezelőtti egyik vagy másik vizsgán elkövetett hibáikról beszélnek, amelyekkel elszúrták karrierjeiket, és az egész életüket.Másfél évszázad központosított oktatási rendszere olyan állampolgárokat termelt ki magából, ami egyedülálló a világon. Ők azok, akik elfogadják a versenyt, mint feltételt, és a harctér már egy szint. Ők azok, akik arra számítanak, hogy mindenkit úgy jutalmaznak, mint egy versenyben, az az teljesítményének megfelelően. Ők azok, akik minden lépéshez engedélyt kérnek. Ők azok, akik távolról és csendben tisztelik a kultúrát, a szabályokat és mindenkit, akinek jobb érdemjegye van. Még ahogy a nagy, és kritikus értelmiséghez kötődnek, ahogy a kapitalizmust elutasítják, az is az iskola iránti tiszteletükből fakad. Ez az az állami megrendelésre folyó alanyképzés úgy tűnik, hogy egyre inkább halad az összeomlás felé, ami a tudományos intézetek elutasításában nyilvánul meg. Az utóbbi 20 évben az utcákon új iskola és kultúra jelent meg, a köztársaság iskoláival és papírszagú kultúrájával szemben, és ez alapjaiban rázta meg a francia univerzalizmust. Ezen a ponton már le is paktált a szélsőjobboldal a szélsőbaloldal "kemény magjával". Ugyanakkor Jules Ferry neve – Thiers minisztere a Kommün leverése során és a gyarmatosítás teoretikusa – már önmagában is elég gyanús.