RS3„...sur la pelouse des banlieues rouges comme le Red Star, l’instinct de survie, la haine viscérale des stars...”

A párizsi futballról természetesen mindenkinek elsősorban a Paris Saint-Germain jut eszébe, alighanem még a futball iránt érdeklődő franciák jó része is így lehet ezzel. De a vájt fülűek, az éles látásúak, a labdarúgást igazán kedvelők tudnak róla, hogy létezik egy másik csapat is: a Red Star Football Club. A PSG-t az újgazdagoknak bizony gyakran kijáró gyűlölet és megvetés övezi Párizson kívül szerte az országban, míg a Red Star FC alighanem a legrespektáltabb klubok egyike.


RS2A dolog persze nem véletlen.  


A PSG stadionja Párizs leggazdagabb, XVI. kerületében található, a Red Star pályája egy „érzékeny” (ahogy itt mondják, hogy szegény) külvárosban. A PSG és sztárjai bárhol játszhatnának világon, minden városhoz pontosan annyi közük lenne, mint Párizshoz. A Red Star a lehető legszorosabban kötődik Párizs külvárosaihoz: nem csak futballklubja az itt élőknek, hanem szociális intézménye is. A PSG címerében az Eiffel-torony van, a Red Staréban vörös csillag. A „katari” PSG díszpáholya tele van hírességekkel: politikusok, médiaemberek, énekesek, színészek, újságírók...a PSG meccseire sikk járni, a Stendhal vagy Balzac tollára való Tout Paris ellepi a Parc des Princes páholyait. A Red Starra a külvárosi színesek és nem színesek járnak és a párizsi, focit kedvelő balosok. A PSG a futballbiznisz talán legnyilvánvalóbb jelensége és szimbóluma, a Red Star inkább annak bizonyítéka, hogy a „világ legfontosabb semmisége”, a futball még mindig nem csak TV-társaságok eredeti jelentésétől megfosztott médiaeseménye, a szabad időnk újabb szeletének felzabálása az elszabadult kapitalizmus révén, gyomorforgató profithajszolás, hanem valódi közösségi intézmény.


A foci iránt érdeklődő olvasóink az ún.  „Szuperliga” létrehozása kapcsán (akik nem ilyenek, azoknak mondjunk, hogy arról volt szó, hogy tucatnyi leggazdagabb klub saját kupát akart létrehozni a mai Bajnokok Ligája helyett) bizonyára fogcsikorgatva hallgatták a korunkra oly jellemző teljes képmutatást: mentsük meg a Bajnokok Ligáját, ezzel a „népi futballt”! Aki csak kicsit is figyelemmel kíséri mi zajlik a futballban az utóbbi jó két-három évtizede, annak a következőkkel aligha mondunk újat. A globalizált labdarúgás a tőkés rendszer szimbóluma, élcsapata és csimborazzója. A piacot az egyre gyakrabban egy igazi óriásvállalat, befektetőalap vagy akár egy ember kezében levő nagy klubok uralják – lényegében teljesen: a „Szuperliga” nem a Bajnokok Ligája és a népi futball megsemmisítése lett volna, hanem egyszerűen a mai foci-valóság intézményesítése: a Bajnokok Ligájában is évről-évre ugyanazok a leggazdagabb csapatok játszanak egymással ezredszer. Ezek a nagy klubok gyakran igen kétes pénzügyi machinációkkal érik el amit akarnak, a játékosok gyakorlatilag teljesen árucikké váltak (luxuscikké, amellyel persze ők is jól járnak), az elképesztő pénzösszegek együtt járnak a hihetetlen mértékű eladósodottsággal, az Észak klubjai minden erkölcsi skrupulus nélkül legelik le a Dél országainak piacát, gyakran köztörvényes bűnözők („játékosügynökök”) segítségével: ez gyakran az emberkereskedelem határát súrolja, súlyosbítva azzal, hogy sokszor kiskorúakról van szó. Mindez azzal jár, hogy a szegényebb országok bajnokságai tökéletesen érdektelenné válnak, míg persze maga a futball-piac egyre polarizálódik egy nagyon is prosperáló szűk központi mag számára (ez a Bajnokok Ligája igazi elitje, egy tucatnyi klub): itt a jegyárak az egekbe emelkednek, a nézőközönség ennek következtében teljesen kicserélődik, az alsó középosztály felváltják a tehetősebbek, ezzel az egész futball körüli hangulat alapvetően változik meg, a népi szenvedélyből médialátványosság lesz.


Mindeközben persze maga a futball-biznisz messziről bűzlik minden szegmenségben, ahogy ezt mindenki tudja: mindent átható korrupció, fogadási csalások, dopping, köztörvényes bűnözők a nemzetközi és nemzeti szövetségek, a klubok élén és így tovább.


Dehát ezek ismert dolgok.


Itt már senkit sem érdekel, hogy a focimeccsek alapvetően és mindenekelőtt kollektív élmények: megosztani a szenvedélyünket barátainkkal, ismerőseinkkel, helyi, lokális vagy éppen politikai identitások megélési terepe...Ez hozzátartozik ahhoz amiért focimeccsre járunk (vagy jártunk) és jóval fontosabb, mint egy szép csel, egy nyomorult gól vagy akár egy fontos győzelem, bajnoki cím miegyéb. Ennek a közösségi élménynek az eredői az esetleges verbális túlzások, a sértő rigmusok vagy akár a fizikai erőszak – ezt kár volna tagadni, mivel ténykérdés.


RS4Hatalmas tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy amikor a régi, szenvedélyes, káromkodó, daloló, akár kissé ittas szurkolókat felváltják a fanok, a stadionok flâneurjei, a futball-spektákulum passzív bámulói, akkor valamiféle magasabb intellektuális lépcsőfokon álló szurkolókról beszélhetünk. Ha van fetisisztikus eleme ennek az egésznek (és persze van), az még mindig kevésbé volt jellemző az egy-egy klubhoz való kötödésükben radikális hagyományos szurkolókra, mint a milliárdos sztárok játékát bambán figyelő modern fogyasztókra. Valójában, ha van igazi elbutulás a lelátókon, akkor az nem a régi szurkolókra jellemző, hanem éppen ezekre a modern foci-fogyasztókra, akiknek csak a látványosság számít az egészből. A régimódi elkötelezett szurkolókra mindig is jellemző volt valamiféle kritikus attitűd a pályán és a pálya körül zajló eseményekkel kapcsolatban és valamiféle kritikus távolságtartás a foci spektákulum részétől – éppen azért mert számukra a másik része, a közösséghez való tartozás érzése (hogy kicsit egyszerűsítsük a dolgokat), fontosabb volt, mint maga a látványosság. Ez a kritikus attitűd egyrészt veszélyes a foci-bizniszre, másrészt pedig semmi szükség rá: zavarja a fogyasztást és a fogyasztókat.


Kétségtelen sok igazság van abban, hogy a futball sok tekintetben „a nép ópiuma”: eltereli a tömegek figyelmét a fontosabb kérdésekről, gyakran a közösségek közti gyűlölet nyílt terepe, a professzionális sport elsődleges célja, hogy mindent semlegesítsen, ami ebben a közegben még hasonlíthatott volna valamennyire az igazi játékhoz és kreativitáshoz. A modern foci pedig még ennek a pokolnak is a legsötétebb bugyra.


Azonban ez nem egyirányú folyamat, a futball sokszor nagyon is fontos revindikatív követelések kifejeződési formája lehet, a közösségi lét egyik megélési formája, a társadalomban létező hierarchiák időleges megszüntetésének terepe, a közös felszabadult öröm és ünnep kifejeződési formája, a társadalmi életünket irányító képmutató értékeken való gúnyolódás eszköze és így tovább.  


Egyszerűen ma az történik, hogy a nép ópiuma erősebb, mint valaha, miközben a futball pozitív közösségi elemei tökéletesen kiírtatnak.


A Paris Saint-Germain a modern foci teljes átalakulásának talán a legtisztább szimbóluma. Európa egyik leggazdagabb városában, a futball szempontjából nem túl erős hagyományokkal bíró helyen, a stadionból a régi szurkolókat kisöpörve, rengeteg pénzből, a futball minden hagyományát félresöpörve, a lehető legotrombább módon...Nem véletlen, hogy a párizsi régió régimódi szurkolói között talán nem sokan (de az mind olyan) hallani sem akarnak többé erről az egészről.


A Red Star FC otthona, a „Bauer”, a Párizs egy méltán népszerűtlen külvárosában, Saint-Ouenben található stadion, általában péntek esténként fogadja Red Star kitartó és hűséges szurkolóit. Az angol típusú pálya - ahol igen közel van a játéktér a nézőkhöz és a főlelátó (jó ideje már csak az van nyitva) igazi fedett tribün - lelátóin és környékén, természetesen főleg a szemben levő bárban, is inkább angolos a hangulat, mint franciás. Az alig pár kilométerre fekvő Párizs, amely talán a világ legburzsoább nagyvárosa, egy másik világban is lehetne. Tényleg mintha egy sokadosztályú angol kisváros csapatának a meccsén lennénk: sálakba, mezekbe öltözött nők, férfiak, sör persze, a lelátó „ultra”-részén lényegében állandón érezhető, diszkrét hasis-szag. Kevéssé visszafogott és alig összetéveszthetően balos rigmusok („Flic, arbitre, militaire, mais qu’est ce-qu’on ne fait pas pour un salaire?”, azaz: „Rendőr, focibíró, katona: mit meg nem tesznek emberek a fizetésükért?” vagy persze a „Hu-ha, banlieue rouge”, azaz „hajrá vörös külváros”) közepette, a műfüves pályán küzd a hazai csapat egy kisváros együttesével a francia harmadosztályban. Lobognak a zászlók, a „Kop” (még ez is angol szóval) énekel, a Red Star játszik, játszogat.


Ahogy mondani szokás: a többire ott a Mastercard.


RS5A Paris Saint-Germain dominanciája a párizsi régióban (maga Párizs kétmilliós város, területre jóval kisebb Budapestnél, Ile-de-France megye, azaz a főváros és külvárosai a párizsi régió, 12 millió lakossal) még egy évtizedes múltra sem tekinthet vissza. A fordulópont 2011 volt: talán a futball iránt kevéssé érdeklődő olvasóink is tudnak arról, hogy pár éve a katari Quatar Investment Authority megvásárolta a Paris Saint-Germain nevezetű futballklubot. Ezzel a PSG a világ egyik leggazdagabb klubjává vált: a katari tulajdonviszonyok feudális jellemzői miatt tulajdonképpen magának a katari államnak a tulajdonává. Ez minden nemzetközi futballszabály szerint persze tilos, néha elgondolkozhatunk arról is, hogy Katarban milyen is a nők helyzete, az egész ország politikai-társadalmi rendszere, miként is bánnak arrafelé a vendégmunkásokkal, vajon a radikális iszlám, sőt a terrorizmus finanszírozásában mennyi is a katari pénz…de most nem erről akarunk szólni. Mindazonáltal még pár éve sem volt szokatlan, hogy Párizs „színes” külvárosaiban több Olympique de Marseille-mezt viselő sráccal és férfival lehetett találkozni, mint PSG-szurkolóval. Ez vitathatatlanul megváltozott: a sztárkultusz már egy másik generációt hozott a világra a külvárosokban is.  


A hetvenes években alapított PSG mindezzel együtt természetesen nem Párizs történelemi klubja, hanem mint bizonyára kitalálták: az az 1897-ben alapított Red Star Football Club. A klubot Párizsban hozták létre Jules Rimet vezetésével (mint sokan tudják, ő „találta ki” a labdarúgó világbajnokságot, magának a trófeának a neve ma is Rimet-kupa), a klubalapításban volt némi politika, hiszen az alapítók a futball révén kívánták a népi tömegeket a kor nagy francia politikai kérdésében az antiklerikális, azaz az állam és az egyház szigorú elválasztását képviselő oldalra terelni, de a névválasztásban semmi ilyesmi nem játszott szerepet. A klub a nevét a kor egyik ismert hajózási társaságáról (Red Star Line) kapta, másrészről a választásában szerepet játszott a kontinens futballvilágának korabeli anglomániája. Egyébként végül a francia futballnak a nagy lökést az első világháborúba érkezett angol hadsereg tagjai adták meg, még ma is érezhető, hogy ennek hatására Észak-Franciaország inkább futball-vidék, míg Dél hangsúlyosabban rögbi-párti (Marseille nagy kivitelével természetesen, de Marseille minden szempontból jóval inkább a Mediterránum városa, mint egyszerűen Franciaországé: nem csak légvonalban van közelebb Algírhoz vagy Nápolyhoz, mint Párizshoz). A foci-csapatokat főszabály szerint helyi gyárak, vállalatok hozták létre, ezért nincsenek például városi derbik (minden városban egy nagy csapat van).


Mindenesetre a későbbieket figyelme véve a névválasztás szinte predesztinálta a Red Star későbbi históriáját. A klub a XX. század elején tette át székhelyét Saint-Ouenba, mely a két világháború között, számos más külvároshoz hasonlóan igazi munkásváros volt és természetesen a Párizs környéki híres „vörös öv”, azaz a kommunista irányítású önkormányzatok, egyik tagja (a mai párizsi külvárosok képét tekintve szinte hihetetlen, hogy még egy fél évszázada is az volt a helyzet, hogy aki külvárost mondott, az gyárat és ipart értett alatta, a Plaine Saint-Denis-t úgy emlegették valaha, mint Manchestert vagy a Ruhr-vidéket).


Innen a Red Star FC ma is töretlen népi karaktere és beágyazódása a külvárosok világába. Nem véletlenül a két világháború közötti időszak a klub fénykora is: ötször nyertek ezidő alatt francia kupát (és van egy félbajnokságuk is 1941-ből: megnyerték a „megszállt területek”, azaz Észak-Franciaország, bajnokságát). A klub nem csak népi hagyományait ápolja, hanem az antifasiszta ellenállását is: a klub játékosa volt az Ellenállás egyik mártírja, a nácik által 19 éves korában kivégzett olasz Rino Della Negra (ma az ultra-tribün viseli a nevét); magának a stadionnak a névadója pedig Jean-Claude Bauer, a szintén kivégzett, zsidó származású, kommunista orvos.   


A klubnak voltak egyébként magyar játékosai is: „André” Simonyi több kupát is nyert a két világháború között a Red Starral (ekkor játszott a klubban az argentin Helenio Herrera is, a catenaccio atyja), majd edzője volt a csapatnak; később rövid ideig itt játszott ifj. Albert Flórián, de igazából Keller József hagyott mélyebb nyomokat a klub emlékezetében (vele egy interjú is olvasható a klub szurkolóinak honlapján). Másrészről a Bauerben (ekkor persze még nem így hívták) volt az 1924-es olimpián az „egyiptomi csapás”, itt kaptunk ki általános megdöbbenést okozva 3-0-ra Egyiptomtól.


RS1A klub a második világháború utáni (számos) évtizedben nem a legjobb korszakát élte, lényegében helyi, amatőr ligákban szerepelt az együttes. A nagy visszatérésre a 2000-es években került sor, azóta a klub a másodosztály és a harmadosztály között ingázik rendszeresen, miközben valódi népszerűségre tett szert Párizs és külvárosai antifasiszta, „vörös”, antirasszista (sőt, feminista: magunk alig jártunk még olyan ultra-magban, ahol ennyi nő lett volna jelen) miliőjében. A klub igazi intézménye lett a népi futballnak: utánpótlásnevelésében kevésbé a mindenáron profi labdarúgókat akar képezni (erre ott vannak a PSG akadémiái), hanem inkább szociális intézményként viszonyul a külvárosok fiataljaihoz.   


A Red Star FC valódi unikum, talán az utolsó igazi, népi klubok egyike, ahol mind maga az egyesület mind a szurkolók élén járnak sportbéli és társadalmi elköteleződésükben. A Red Star környékén a futball és a baloldali aktivizmus kéz a kézben jár.  


A szurkolói helyiek, a számos utánpótláscsapat tagjai, szüleik és persze a Párizsból a vörös (és persze „színes”) külváros csapatát támogató, balos „bobók” (bohém burzsoák). A hangulat tulajdonképpen mindig vidám, hiszen nyerni persze mindig jobb, de valljuk be, az eredmény nem a legfontosabb: a Red Star meccs inkább kollektív élmény, fényévnyire van a modern, profitorientált médiafocitól.    


A klubot támogatói réteg talán olyan, mint amikor a baloldalt legjobb pillanataiban elképzeljük.


A Red Star FC pedig ahogy az igazi futballt.
     

Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés