szalaierzsebet-d000081D2edd3f23d1454 Szalai Erzsébet tanulmánya a magyarországi újkapitalizmus kríziséről. A tanulmány először a Rednews-on jelenik meg!



szalaierzsebet-d000081D2edd3f23d1454Szalai Erzsébet - A rendszerváltástól a rendszerválságig

Szalai Erzsébet tanulmánya a magyarországi újkapitalizmus kríziséről. A tanulmány először a Rednews-on jelenik meg!

 

Bizonyítandó tételem, hogy a magyarországi újkapitalizmus súlyos válságát éli, mint rendszer került válságba – és ennek fényében a húsz évvel ezelőtt elkezdődött rendszerváltás lényegében véve megbukott. „A dolog története ő maga” – mondta Hegel - ezért tanulmányomban döntően az ide vezető utat, ezen út fő állomásait, csomópontjait fogom bemutatni és jellemezni. Mindezt a globális térben elhelyezve, hiszen Magyarország – miként a kelet-európai régió egészének – története – különösen a globalizáció korában – csakis a nemzetközi viszonyokba ágyazottan, annak változásaival összefüggésben érthető meg. Végül az utolsó két fejezetben néhány elméleti következtetést fogalmazok meg.
A magyarországi válság – a „magyar eset”- mindazonáltal paradigmatikus: elsősorban Szelényi Iván (2009) legújabb kutatásai alapján ugyanis az látható, hogy a kelet-európai rendszerváltó országok többségének – különösen a 2008 őszétől kibontakozó világgazdasági válság hatásainak tükrében - nagyjából hasonló eredetű – vagyis hasonló okokra visszavezethető – krízissel kell jelenleg szembenézniük. (A hasonlóságokat és mégis csak meglévő különbségeket a tanulmány néhány pontján röviden érintem, majd utolsó fejezetében bővebben is taglalom).
Tanulmányom történeti része lényegében véve közel negyven éves munkásságom sok helyütt tézisszerű összefoglalása, ezért számos gondolata marad kifejtetlen, maradhat hiányérzetet keltő. (Ezeken a pontokon mindig hivatkozom a bővebb és árnyaltabb, összetettebb valamint empírikusan is alátámasztott kifejtést tartalmazó munkára.)
A politikai rendszerváltás történelmi háttere
Az 1970-es évek végére a létezett szocializmus mint sikertelen modernizációs, utolérési kísérlet súlyos válságba kerül: nyilvánvalóvá válnak a rendszer gyógyíthatatlan belső bajai. E rendszer hatalmi elitje az 1956-os forradalom után hiányzó politikai legitimitását a fogyasztás folyamatos bővítésével igyekezett pótolni, ellensúlyozni, mivel azonban az erőforrások elosztása során már régóta a hatékony területekről a nem hatékony területekre áramoltatta azokat (Szalai, 1989a, 2005a), a rendszer belső erőtartalékai erre az időre szükségképpen és tökéletesen kimerülnek – felszínre kerül ezen rendszer erős eladósodási hajlama. A további expanzió, sőt utóbb a fennmaradás is súlyos külső korlátba ütközik.
A vázolt strukturális válság ugyanettől az időszaktól kezdődően az azt artikuláló és belőle kiutat kereső társadalmi ellenelitekmegszületését és megszerveződését katalizálja. Magyarországon ezen ellenelitek a késő-kádári technokrácia, a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség. A késő-kádári technokrácia számára a legfőbb értékek gazdaságiak, ezen belül is elsősorban piaciak, és a piaci viszonyok nyomokban már korábban létező kiterjesztésére irányulnak. A demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség számára elsősorban politikaiak, és döntően a társadalom makro- és mikroszöveteiben egyaránt jelentkező válság (Erős, 1988, Lányi, 1988, Losonczi, 1989, Szalai, 2005a) kezelésének, valamint a politikai demokrácia megteremtésének, kiszélesítésének igényét jelenítik meg. Mivel azonban hatalmi korlátként az időben előrehaladva elsősorban egy gazdasági tényező, a növekvő eladósodás jelenik meg, ütőképes társadalmi ellenelitként elsősorban a gazdasági egyensúlyteremtés követelményének hangot adó, és utóbb már a teljes piaci és külpiaci nyitást szorgalmazó, valamint a nyugati fogyasztói modell elérését célként meghirdető késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos nemzedék) erősödhet meg.
Ugyanakkor az adott ellenelitek megszületése és tevékenysége korántsem autonóm, vagyis pusztán nemzetállami kereteken belül értelmezhető folyamat, hanem – különösen az 1980-as évek elejétől – döntően a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra (Szalai, 2008d) elvárásainak és nyomásának a következménye is.
E „szuperstruktúra” szerepe a világban az 1970-es évek közepétől erősödik. Ekkortól ugyanis a jóléti kapitalizmus béklyóit a profitráta általános süllyedése (Robert Went, 2002) miatt önmagáról levetni kívánó nemzetközi nagytőke nyomására átfogó neoliberális fordulat veszi kezdetét.
A centrumkapitalista országokban is érzékelhető válságjelek bázisán „a nemzetközi osztályharc fokozódik”, melyben a kapitalizmus jóléti vívmányaitól megszabadulni kívánó nemzetközi nagytőkét a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra reprezentálja. E „szuperstruktúra” pedig a korábbiaknál is érdekeltebbé válik nemcsak a centrumkapitalizmus jóléti vívmányainak letörésében, hanem a „kollektivista kísérletek” – a létező szocializmus – felszámolásában is. Két ok is készteti erre: egyrészt neoliberális fordulatával összefüggésben a korábbiaknál is jobban zavarja egy, a közösségiséget akárcsak imitáló rivális társadalmi berendezkedés puszta léte. Másrészt hatalmát az általa reprezentált nemzetközi nagytőke szűkebb gazdasági motivációira (piacszerzés, olcsó és jól képzett munkaerő megszerzése, olcsó és jó minőségű termelőjavak szerzése, gazdaságtalan kapacitások kihelyezése) visszavezethetően is ki akarja terjeszteni a létező szocializmus jelentette félperifériára. Részéről mindez nem feltétlenül tudatos törekvés, inkább, ahogy Marx mondja, „nem tudja, de teszi”.
A „szuperstruktúra” erősödése (melynek korabeli magyarországi hatásait Andor László [2003] mutatja be igen árnyaltan) igen nagy szerepet játszik abban, hogy Magyarországon az 1980-as évek elejétől éppen a késő-kádári technokrácia és a vele utóbb szövetségre lépő demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség képes társadalmi ellenelitként megszerveződni. Hatásmechanizmusa ennek az, hogy a rendszer számos válságjele közül nem véletlenül éppen az adósságválságot kellett az előbb külső, hatalmi korlátnak neveznünk. A számos társadalmi válságjel között döntően az adósságválság az a betegséggóc, amely természetéből adódóan nemcsak hogy elsősorban alkalmas a „szuperstruktúra” figyelmének felkeltésére, de – erősebben fogalmazva – az a betegséggóc is egyben, amelybe a „szuperstruktúra” „beleakaszkodhat”. Eme adósságválságot pedig elsősorban a késő-kádári technokrácia tematizálja. Bár a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség számára nem az adósságválság kezelése, hanem – mint említettem – a politikai viszonyok demokratizálása jelenti a fő célt, abban az 1980-as évek közepére bizonyított tételként elfogadott hipotézisben, mely szerint az adósságválság leküzdésének alapvető feltétele a teljes nyugati nyitás és a piaci viszonyok korlátlan kiterjesztése, végül is a késő-kádári technokráciához csatlakoznak.
Utóbbinak döntő tényezője az, hogy a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség vezetői erre az időre nyíltan feladják korábbi marxista, neomarxista identitásukat. Joggal nevezhető megdöbbentőnek, hogy fordulatukat és annak okait Bence György és Kis János már jóval korábban (az 1970-es években) született Marx-i ihletésű művükben, a Szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkában megjósolják: „Olyan változásoknak kell végbemenniük a társadalom szervezésében és a munkásosztály helyzetében, hogy a hatalom intézményei ne legyenek elég erősek a munkásosztály atomizálásához. Amíg ilyen változások nem válnak előre láthatóvá, addig a hivatalos ideológiával szembeforduló marxizmust az a veszély fenyegeti, hogy eltűnik vagy feloldódik a nonkonformista értelmiség társadalmi elszigeteltségének jobban megfelelő, nem marxista ideológiákban.”
A „munkásosztály” megszerveződése pedig Lengyelországot kivéve nem következik be, és a marxizmussal szakító marginálisok társadalmi támogatottság híján a hatalom sáncain belül elhelyezkedő késő-kádári technokráciával való kezdetben informális, majd egyre inkább formalizálódó szövetségben keresik tovább az 1980-as évek elejére már nyílt válságba kerülő rendszer megváltoztatásának útját. Ebben a szereposztásban azonban pozíciójuk a késő-kádári technokráciának szükségképpen alárendelt (Szalai, 1996, Szalai, 2005a)).
Figyelmünket immár a szovjet birodalom összeomlására és ennek konkrét tényezőire – ezen belül a „szuperstruktúra” szerepére – koncentrálva az alábbiakat állapíthatjuk meg:
Az 1980-as évektől két párhuzamos, de egymással összefonódó folyamatnak lehetünk tanúi. Egyfelől a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá válik, hogy képtelen egyszerre, egyidőben három – döntően a „szuperstruktúra” által kihívásként megfogalmazott – „feladatnak” eleget tenni: egyrészt mentőövet nyújtani az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-európai országoknak és ezzel elkerülni azok politikai erózióját, másrészt helytállni az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt fenntartani a belső életszínvonalat, a politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét. Emellett – pontosabban ezzel szoros összefüggésben – a kelet-európai országok közül elsősorban Lengyelországban (ahol a munkásosztály „fellázadt saját hatalma ellen”, másodsorban Magyarországon, ahol erősen aktivizálódnak a társadalmi ellenelitek) igen éles társadalmi-politikai feszültségek bontakoznak ki.
Másfelől nemcsak Magyarországon, de a régió összes többi országában is megkezdődik a hatalom sáncain belül egy nyugat- és piacorientált, új, átfogóan késő államszocialistának nevezhető technokrácia és gazdasági elit megformálódása és aktivizálódása (országonként jelentősen eltérő intenzitással) (Szelényi-Eyal-Townsley, 1998; Krausz, 2003; Hanley–Matĕju–Vlachová–Krejči, 1988).
A felsorolt tényezők egymásba fonódó összhatására az 1980-as évek közepétől kezdődően „a szovjet vezetés a lovak közé dobja a gyeplőt” (Tardos Márton kifejezése), és az 1980-as évek végére a térség egészében – beleértve a birodalom központját is – földcsuszamlásszerű politikai változások indulnak be: a helyi ellenelitek fellépésének „közvetítésével” megkezdődnek a politikai rendszerváltások.
A nyugati tranzitológiai irodalom hajlamos arra, hogy a politikai rendszerváltások beindulását a civil mozgalmak elsöprő erejű nyomásával magyarázza (lásd például Timothy Garton Ash, 1990), magam azonban úgy vélem, hogy mivel (Lengyelországot kivéve) a létezett szocializmus méhéből csak korlátozott erejű civil mozgalmak születhettek, a döntő ütközet nem a civil társadalom és a „kommunista nomenklatúra”, hanem a hatalmi konglomerátum két frakciója – a régi „nomenklatúra” és a késő államszocialista technokráciák – között zajlik le (jól jellemzi ezt a küzdelmet Bozóki, 1991; Kis, 1997; Magyarország esetében Bozóki, 2000, 2003 [bár utóbbi művében részben az enyémtől eltérő következtetésre jut]). Ezt a tendenciát erősíti, hogy a politikai változások megindulásától kezdve a késő államszocialista technokráciák a gyenge civil társadalomból kinövő gyenge pártcsíráknak igen hamar (persze országonként eltérő erejű konfliktusok után) utat engednek felfelé, a hatalom fórumai felé – hogy azok ne lefelé, a társadalom felé mozogjanak (Szalai, 1989b; Szalai, 2005a, G. A. Bryant–Mokrzyci, 1994). Magyarországon ennek markáns jelei már 1988-tól megmutatkoznak (Szalai, 1989b, Szalai, 2005a).
Gazdasági rendszerváltás – a strukturális válság
A frankfurti iskola – elsősorban Habermas – szellemiségéhez kapcsolódóan meg kell különböztetnünk egymástól a strukturális válság és akrízis fogalmát. Egy rendszer strukturális válságakor annak fundamentális alapjai bár megroggyannak, de még szilárdak és a válságot elsősorban – ha nem is kizárólagosan – a „hozzáértők” az „okos emberek” a társadalom elitje, de főként csak annak ellenelitje ismeri fel. (Magam hozzáteszem: a racionalitás szintjén. Mert a társadalom már előbb érzékel – az érzelmek, indulatok szintjén. Erre még visszatérek). A krízis ezzel szemben a válság mélypontja, robbanásszerű társadalmi tudatosodása, melyben már súlyos és éles társadalmi feszültségek, összeütközések jelentkeznek. A beteg súlyos, lázas állapotban vergődik.
A valójában már a politikai rendszerváltás előtt megkezdődő, de nagy lendületet csak azt követően kapó gazdasági rendszerváltás kudarcát, és ezzel összefüggésben a Magyarországon kialakuló újkapitalizmus válságát először 2003-2004-ben érzékeltem (Szalai, 2004a) – és ekkor elemeztem először az ide vezető utat. Ennek lényege: egy, döntően a késő-kádári technokrácia vezérelte radikális tőke- és jövedelemátcsoportosítási folyamat (Szalai, 2001), valamint a külföldi tőke – különösen az 1990-es évek közepe táján bekövetkező – nagyarányú beáramlásának eredményeként az 1990-es évek utolsó harmadában meglódul a gazdasági növekedés, 2000 után azonban ismét lanyhulás kezdődik. Ennek oka, hogy a magyar gazdaság új szerkezete már kialakulása pillanatában – nagyjából a 2000-es évek elején – súlyos válságjeleket mutat. Ez a gyárbezárásokkal, multinacionális cégek távozásával együtt már akkor jelzi: a magyar gazdaság nyugati integrációja döntően rövid távú érdekek és rövid távú szempontokat tükröző döntések alapján, bármiféle társadalmi vízió, gazdaságpolitikai koncepció vezérlését tökéletesen nélkülözve ment végbe. A magyar gazdaságban kiugróan magas a külföldi tőke aránya és gyenge a belső piac (Magyarország transznacionalizálódási indexével, mely a gazdaságnak a nemzetközi gazdaságba való beágyazottságát mutatja, világviszonylatban a harmadik helyen áll, Kelet-Európában pedig a mutató nálunk a legmagasabb [Pogátsa, 2007]), és eme külföldi tőke monokultúrás jellegű kínálatával döntően a nyugat-európai (elsősorban a német) piac igényeire épült. Ráadásul túlnyomó mértékben igen könnyen helyettesíthető, bármikor kivonható, alacsony szakképzettséget igénylő, összeszerelő jellegű tevékenységben testesül meg (Pitti, 2002). Ezért nem véletlen, hogy monopolisztikus összhatást mutató felvevőpiacának dekonjunktúrája már a 2000-es évek elején alapjaiban rendíti meg az általa uralt gazdaság teljesítőképességét. Egy rövid intermezzo után tökéletesen beszűkítve ezzel a helyi gazdaságpolitika mozgásterét.
A magyar nemzetgazdaságról mint olyanról már csak korlátozott értelemben beszélhetünk. Legnagyobb gazdasági hatalommal rendelkező szférája a multinacionális szektor, mely azonban bármennyit is exportál és beruház, csak csekély mértékben képes magával húzni, dinamizálni a hazai tulajdon dominálta közép- és kisvállalkozói kört – a két szféra közötti beszállítói, vevői kapcsolat igen gyenge (Némethné–Sinkovics–Szennyessy, 2008). (Ezért a nemzeti termék növekedési üteme, pontosabban annak változása az összgazdaság állapotáról, ezen állapot változásáról, a gazdaságnak mint társadalmi alrendszernek a társadalom egészébe való beágyazottságáról, pontosabban annak jellegéről csak igen keveset árul el.) De belsőleg szegregált maga a multinacionális szektor is, nem jellemzőek a körön belüli kooperációs kapcsolatok – egy Audinak és egy Ericssonnak termelési vagy kereskedelmi szempontból nincs közük egymáshoz. Mindazonáltal közös érdekszervezetekbe tömörülvén erős politikai hatalommal is bírnak. (Részben ennek eredményeként, bár magas technikai felszereltségükkel összefüggésben munkaerő-felszívó képességük – a hazai dominanciájú kis- és középvállalati körhöz viszonyítva – gyenge, az állami újraelosztásból fajlagosan jóval nagyobb arányban részesednek [Szalai, 2001, 2003]. Pontosabban: a 2000-es évek közepétől az újraelosztáshoz való fajlagos hozzájárulásuk a hazai tulajdonú vállalatok köréhez nagyjából hasonlóvá válik, ugyanakkor megugrik repatriált profitjuk nagyságrendje. A külföldi tulajdonú szektor évente a GDP 6-7 százalékának megfelelő összegű profitot von ki a magyar gazdaságból [Lóránt Károly számításai, kézirat, 2008]).
A gazdaság mozaikszerű és egyoldalú szerkezetéből adódóan az ország tökéletesen ki van szolgáltatva a globális gazdasági folyamatoknak és erőknek (csak egy jellemző adat: a magyar export csaknem száz százalékát mindössze 36 termék teszi ki [Pitti, 2006 ]), mely részben oka, részben önerősítő következménye a politikai elit különös gyengeségének. E gyengeség következtében nincs felmutatható erő a globális válság begyűrűződésével és helyben keletkező megnyilvánulásaival szemben. Már csak azért sincs, mert szociokulturális örökségként a potenciálisan alulról kontrolláló erő, a civil társadalom is megosztott és gyenge.
A védekező erők és mechanizmusok gyengeségét mutatja az is, hogy a globális tőke és annak intézményei Magyarországot – és az egész térséget is – valójában kísérleti terepnek tekintik. Olyan neoliberális „reformok” végrehajtására, melyekre a stabilabb gazdaságokkal és erősebb demokratikus történelmi hagyományokkal rendelkező centrumkapitalista országokban még nincs elég erejük. Ilyen kísérleti terület volt a közelmúltban a közszféra, már csak azért is, mert a gazdasági elit a termelő szféra javainak elsajátítása után most már erre vetett szemet. Az öngondoskodás elvének hangsúlyozása és a részleges piacosítás követelése az oktatás és az egészségügy területén valójában e szférák „magánosításának” előjátéka (Szalai, 2005b, 2008a).
Liberális közgazdászok még két-három évvel ezelőtt is mondták: „a magánszféra köszöni szépen, jól van, csak a közszféra betegeskedik.” Valóban: leszámítva a hazai kis- és középvállalati kör gyenge, atomizált és tőkehiányos voltát, valamint belső piacának gyengeségét, a multinacionális szektor dominálta gazdaság tényleg „dübörgött” (Szalai, 2005b). Ugyanakkor már súlyos válságot jelzett, hogy a létezett szocializmusból örökölt külső adósságállomány ekkora megduplázódott (Lóránt, 2008). De ami igazán súlyos válságba, nyílt regresszióba került, az elsősorban az adott gazdasági szerkezetre ráépülő társadalom. Vajon beszélhettünk-e általános társadalmi felemelkedésről (vagy gyengébb megfogalmazásban a viszonyok „stagnálásáról”) akár csak néhány évvel ezelőtt is akkor, amikor a lakosság életszínvonala egy évtizednyi zuhanásszerű csökkenés, majd öt év „osztogatásos” gazdaságpolitikája után is éppen csak elérte az 1989-es szintet? (Részletesen elemzem ezt a gazdaságpolitikát: Szalai, 2003, 2004a, 2005b.) Hozzáteszem, hatalmas egyenlőtlenségeket, a felső öt-tíz százaléknál már valóban európai szintű jövedelmeket takarva.
Vajon beszélhettünk-e a gazdasági és társadalmi folyamatok közötti egészséges összhangról, egyensúlyról akkor, amikor viszonylag magas növekedési ütemű nemzeti termék, export és beruházások mellett már hosszú évek óta igen alacsony szinten stagnált a foglalkoztatottság és növekedett a munkanélküliség (Szalai, 2005b)? Nem beszélve arról, hogy bár – szintén az „osztogatás” következtében – nagyjából a 2000-es évek közepéig valamelyest csökkent az általános szegénység, Ladányi János és Szelényi Iván (2004) kutatási szerint kialakult viszont egy masszív, önmagába záródó underclass réteg, mely szinte már visszahozhatatlan a társadalomba – nemhogy a munkaerőpiacra – és tökéletesen kiszolgáltatott helyzetét generációsan is továbbörökíti.
És a liberális közgazdászok mindezen „eredmények” áraként tüntetik fel a 2002 után jelentkező nagy eladósodási hullámot. Holott valójában az eladósodás növekedésének az adott időszakban csak igen kis része volt az, amely a lakossági jövedelmek növekedését és szociális célokat fedezett. Varga István közgazdász (2006) számításai szerint annak legnagyobb részét – 74 százalékát – a már felvett hitelek után fizetendő kamatos kamat tette ki. Ami már önmagában is jelzi Magyarország érdekérvényesítő képességének gyengeségét.
Mindazonáltal 2006-tól igen nagyrészt az akkortól érvényesülő megszorító gazdaságpolitika következtében vészes növekedésnek kezdett indulni a lakosság általános eladósodása is: 2007-re egy év alatt 20 százalékkal nőtt a lakossági hitelállomány (ennek igen nagy részét tették ki devizahitelek) miközben a megtakarítások oldalán nem történt érdemi változás. Ettől az időszaktól kezdve egyre többen vettek fel lakásukra jelzáloghitelt a napi megélhetés biztosítására is. (Jön a magyar hitelválság. Napi gazdaság, 2007. november 27. 24.)
Különösen az ország hosszú távú esélyeit veszélyezteti az elmúlt tíz évben gyorsuló általános kulturális hanyatlás (Magyar kulturális stratégia. Munkaanyag, 2. változat. Budapest, 2005. február) és az erőszak kultuszának terjedése, melynek különösen ijesztő komponense a gyermekek és fiatalkorúak által elkövetett erőszakos bűncselekmények számának gyors növekedése (Egyre erőszakosabbak a gyermek- és fiatalkorú bűnözők. Független Hírügynökség, 2008. február 19.). És akkor még nem beszéltünk az erősödő nacionalizmusról (Krausz, 2008; Szalai, 2009a), a gyorsan mélyülő általános mentális válságról, mely kezelésének állami intézményrendszerét már a rendszerváltás kezdetétől elkezdték lebontani, de a 2006-os megszorításokhoz kapcsolódóan gyakorlatilag a maradékát is jórészt felszámolták. („Kezeletlen alkoholisták, drogfüggők, pszichiátriai betegek az utcán – nyilatkozta Szilágyi Júlia pszichiáter 2008 tavaszán [Pelle, 2008]), az éleződő etnikai feszültségekről, sőt az utóbbival is összefüggésben a radikális jobboldal nyílt előretöréséről (Szalai, 2008b), melyek szintén elsősorban a fiatalság köréből szedik áldozataikat. Miként a szolidaritási hálók felbomlása is. Csákó Mihály kutatócsoportjának legújabb vizsgálatából kiderül, hogy a középiskolai diákok között a rászorulókkal való szolidaritás az egyik legkevésbé vallott demokratikus érték. Emellett egyetlen demokratikus érték van, amit következetesen elutasítanak, ez pedig a kisebbségi jogok érvényesülése. A megkérdezettek messze legnagyobb hányadát, több mint felét zavarná, ha cigány lenne a padtársa (Az életből tanulnak. Önző és magára hagyott nemzedék: tinédzserek demokráciaképe, http://www.hvg.hu, 2009. február 5.)
És a 2000-es évek közepe után felgyorsult a piacképes, főként fiatal szakemberek Nyugatra vándorlása: ekkortól az addig viszonylag dinamikus Nyugat-Dunántúl további fejlődésének már mind inkább gátat szab a megfelelően képzett szakemberek tömeges elvándorlása (Hajba, 2008).
2004-ben azt írtam: a magyarországi újkapitalizmus intézményesülésével megkezdődött annak válsága is. És hozzátehető: az újkapitalizmus általános válsága a világgazdaság perifériáin, félperifériáin markánsabban, sarkosabban jelentkezik mint a centrumokban. (Erre még visszatérek). Márpedig Magyarország a gazdasági rendszerváltás során klasszikus félperifériává válik. Ennek több jele is van: a gazdaság és a ráépülő társadalom kettős szerkezete, az erős jövedelmi egyenlőtlenségek, a helyi politikai elitek és civil társadalom gyengesége, a helyi kultúra leépülése és a nagyfokú kiszolgáltatottság a nemzetközi piaci konjunkturális viszonyok ingadozásainak (Szalai, 2001, 2003, 2004a; Pitti, 2006; Pogátsa, 2007).
Az eddig vázolt történet a gazdasági rendszer strukturális válságát jelzi, amikor már érzékelhető a lejtmenetre kerülés, de a strukturális alapok jórészt még szilárdak és még nem mutatkoznak tömeges és nyílt, megrázkódtatásszerű válságjelenségek. A társadalmi strukturális válsága azonban már nagyjából 2006 őszétől (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök balatonőszödi beszédének nyilvánosságra kerülésétől) a krízis állapotába csap át, melyet elsősorban a radikális jobboldal széles körű és látványos aktivizálódása fejez ki. Vagyis az érzelmek, indulatok szintjén a társadalom valóban előbb érzékeli a bajt, mintsem az teljes valóságában feltárulna. Ezt mutatja, hogy a fennálló állapotokkal szembeni bizalmatlanság fellángolása a radikális jobboldal köreinél jóval szélesebb társadalmi mezőben is érzékelhető. 2007-re 2003-hoz képest 14-ről 26 százalékra nő azok aránya, akik nagyon csalódtak a rendszerváltásban, és érzéseik szerint semmi sem teljesült elvárásaikból, 10 százalék pedig már eleve nem várt semmi jót a rendszerváltástól, és feltevéseik be is igazolódtak. 67 százalékra nő azok aránya, akik a gazdasági helyzet zuhanásszerű romlásától tartanak (GfK Hungária Piackutató Intézet, 2007. március 19.http://www.nol.hu). Ugyanebben az időszakban a lakosság 44 százaléka véli úgy, hogy maga és családja számára inkább hátrányokkal, mint előnyökkel járt Magyarország uniós csatlakozása (Szonda Ipsos, 2007. október 12. http://www.nol.hu).
A gazdasági és társadalmi válság egymásra hatásáról a későbbiekben lesz szó.
Szükséges kitérő a világválságról
Már a rendszerváltás sem volt értelmezhető a világkapitalizmus általános változástendenciáinak rövid vázolása nélkül. Még inkább így van ez a 2008 őszétől kibontakozó nyílt válságfolyamatokkal. Ezért ennek bemutatása előtt röviden érintenem kell a globális újkapitalizmus állapotában a vizsgált időszakban bekövetkezett változásokat.
Mint az Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet... c. könyvemben részletesen is indoklom, a globális újkapitalizmus korszakát az 1970-es évek neoliberális fordulatától datálom. Eme korszak immanens sajátossága, hogy a profithajsza előtti korlátok szinte teljes lebontásával a globális tőke egyre inkább elkezdi felfalni önnön létfeltételeit, a humán- és ökológiai erőforrásokat – és ezáltal önmagát. A nyílt globális válság egyik közvetlen előzménye e folyamatok felgyorsulása (Szalai, 2009b).
Másik közvetlen előzménye a kapitalizmus régen tapasztalt mélységű túltermelési (kapacitásfelesleges) válsága (többek között Bello, 2008), melyet a „pénzügyi luftballonok” kipukkadása – a spekulatív pénz tetemes részének megsemmisülése – fed fel, tesz nyílttá.
A túltermelési válságok szoros kölcsönkapcsolatban vannak a profitráta Marx által feltárt süllyedő tendenciájával. Itt és most némileg leegyszerűsítve: a fizetőképes kereslet fontos részét képező munkabérek leszorítására való állandó törekvés miatt keletkező túltermelés (kapacitásfelesleg) profitcsökkentő hatása ellen a tőkések a munkaerő további kiváltását célzó technológiai fejlesztésekkel, vagyis a tőke szerves összetételének folyamatos növelésével igyekeznek védekezni – ez azonban a fogyasztói kereslet, majd az egész keresleti oldal további visszaesése miatt folyamatosan erősíti a túltermelésre való hajlamot, miként tovább csökkenti a profitrátát is.
Mint arra már utaltam, történetileg nézve Robert Went (1996) kutatásai szerint az 1970-es évek neoliberális fordulatát igen nagyrészt a profitráta süllyedése váltotta ki – ekkortól kellett a profitráta visszaesését a munka kizsákmányolásának fokozásával (Went mellett Artner, 2001; Szalai 2001; Palánkai, 2009) ellensúlyozni. Mely utóbbi „eredményeként” a profitráta egészen az 1990-es évek közepéig emelkedő tendenciát mutatott, majd az évtized (évezred) végére ismét süllyedni kezdett (legalábbis a centrum két meghatározó országában, az Egyesült Államokban és Németországban (Harman, 2009)). Hipotézisem szerint részben nem másért, mint a humán erőforrások fokozódó kizsigerelése, kizsigereltsége miatt. Ekkortól látható ugyanis, hogy a centrumkapitalista országokban megtorpan, majd csökkenni kezd a munka termelékenységének növekedési üteme (IMF, World Economic Outlook, April, 2008. Table B3. Advanced Economies Hourly Earnings Productivity and Unit Labour Costs in Manufacturing). Mindennek hatására Artner Annamária (2008) kutatásai szerint „a centrum centrumában” az Egyesült Államokban egy átmeneti rövid fellendülés után már 2005-ben jól láthatóak nemcsak a pénzügyi, hanem a reálgazdasági válság jelei is – melyek közül témánk szempontjából a profitok csökkenése és a profitkilátások romlása a legfontosabb.
A jelenlegi válság specialitása Farkas Péter (2008) részben wallersteini ihletésű kutatásai alapján rajzolódik ki egészen markánsan. Az újkapitalizmus – vagyis a kapitalizmus globalizáció előtti – korszakában a technikai fejlődés és a piaci verseny nyomán 7-10 évente árutúlkínálat, tőke-túlfelhalmozás következett be. Ilyenkor a profitok elapadtak. Bekövetkezett a recesszió, amely nemzeti keretek között elértéktelenítette, „leírta” a felesleges tőkéket, azok akár áru, akár pénz formájában jelentek meg. Helyreállt az egyensúly, kezdődhetett a következő gazdasági ciklus. „Az 1974-es világgazdasági válságban és nyersanyagár-robbanásban feleslegessé vált tőke azonban nem íródott le. Akkor ugyanis megváltozott a kapitalizmus működési módja: a transznacionális vállalatok kapitalizmusában a profitszint fenntartásának kényszere nyomán – és a kommunikációs-szállítási forradalom által lehetővé téve – a tőke termelő és pénzügyi tevékenysége globálissá vált. A nemzeti keretek között »felesleges« tőkéket tulajdonosaik tovább mozgatták a globális térben.” Helyi szinteken a centrumkapitalista országok – elsősorban az Egyesült Államok – a hivatalosan hangoztatott (és a kevésbé fejlett országokra erőltetett) neoliberális ideológia ellenére erős állami keresletösztönzéssel és pénzteremtéssel hidalták át a válságokat. „Továbbá ezekkel a módszerekkel továbblendítették a kátyúból a gazdasági szekeret, de súlyos áron: a felesleges pénzügyi tőkék (luftballon) és termelő tőkék (felesleges kapacitások) megmentésével, a súlyos kereskedelmi és fizetési aránytalanságok konzerválása vagy például az USA további súlyos »túlfogyasztása« és eladósodása árán. E folyamat lényege a gondok görgetése volt, az azonban nem folytatódhatott a végtelenségig. A jelenlegi nagy válság várható volt.”
Konkrétabban: korábban a centrumkapitalista országok – elsősorban az Egyesült Államok – kormányai a nyomott bérek ellenére úgy biztosítottak munkásságuk és középosztályaik számára az átlagot jóval meghaladó életszínvonalat, hogy olcsó hiteleket vettek fel a forrásokban bővelkedő Kínától és a kőolajtermelő országoktól. Azért tehették ezt meg, azért voltak nagyon olcsók ezek a hitelek, mert ezen kapacitásokban, tőkékben egyre gazdagodó, feltörekvő országokban a reálkeresetek igen alacsonyak voltak, ennek okán hatalmas túlkínálat (kapacitásfelesleg) halmozódott fel itt, melynek másik oldala az volt, hogy a tőkék „helyben” nem találtak rentábilis befektetési lehetőségeket. Az ily módon globális szinten is jelentkező túlkínálat (kapacitásfelesleg) pedig az olcsó hitelek közvetítésével igen nagy részt a centrumországok – elsősorban az Egyesült Államok – „túlfogyasztása” révén került egy ideig realizálásra. „Rengeteg hitelt vettünk fel, és a számlát most kell majd törlesztenünk” – magyarázta Soros a New York Universityn tartott előadásán (Soros komoly kiigazításra számít, http://www.hvg.hu, 2007. november 7.).
Ez a folyamat csakis az adósságszolgálat részrehajló kezelése mellett mehetett végbe. Az adósságszolgálat nemzetközi pénzügyi szervezetek (és hitelminősítők értékítéletei) által történő szabályozása valójában nem volt más, mint a globális szinten megtermelt össztermék centrumországok – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő átcsoportosítása. Ismét Soros Györgynek ezúttal a Financial Times-ban adott nyilatkozatát idézve: „»a pálya korántsem egyenes«, a jelenlegi rendszer azoknak az országoknak – köztük különösen az Egyesült Államoknak kedvez –, amelyek a nemzetközi-pénzügyi szervezeteket ellenőrzik. A világgazdaság peremvidékén lévő országokra érvényes »a washingtoni konszenzus által diktált piaci fegyelem«, amely alól azonban az Egyesült Államok mentességet élvezett” (Soros György: Ez „béna kifogás”. MTI, 2009. január 29.) (Jól mutatja a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint hitelminősítők erejét és részrehajló magatartását, hogy – és itt egy pillanatra visszanyúlok a magyarországi történések ismertetésére – amikor a 2002-ben felálló Medgyessy-kormány [a politikai rendszerváltás első kormányaként] a száz, majd kétszáz napos program keretében elkezdte teljesíteni választási ígéreteit és a liberálisok szóhasználatát követve „osztogatni” kezdett, pusztán ettől erősen negatívba fordult az ország adósbesorolása. [Vagyis az a mutatórendszer, mellyel az egyes országokat, mint megbízható és kevésbé megbízható adósokat a felsorolt intézmények minősítik. Ez pedig rendkívül kedvezőtlenül hatott Magyarország hitelpiaci pozíciójára, az ország által alapvetően nem az „osztogatás”, hanem elsősorban a növekvő kamatos kamatfizetési kötelezettség miatt felvenni kényszerült hitelek árára. Ez is a magyarországi robbanásszerű eladósodás történetéhez tartozik.])
2008-as könyvemben (Szalai, 2008d) hosszasan taglalom, hogy korunkban a nemzeti társadalmak felbomlóban vannak, és bár ezzel párhuzamosan a világtársadalmiság technikai feltételei egyre inkább adottak, annak létrejötte egyelőre még a messze távolban van. Kialakulásának egyik feltételeként a nemzeti bérszínvonalak kiegyenlítődését jelöltem meg. Nos, a mostani válsággal pontosan ez a folyamat veheti kezdetét: mutatkozik rá tendencia, hogy a piac láthatatlan kezei elkezdik kiegyenlíteni kelet és nyugat, észak és dél bérszínvonal-különbségét – életszínvonalát.
Eme kiegyenlítődési folyamatnak egyre inkább adottak a gazdasági-hatalmi feltételei is: a nyersanyagok, energiahordozók koncentrálása mellett egyre inkább Ázsiában összpontosulnak (kerültek) a termelői kapacitások, és a humán erőforrások, pontosabban azokon belül a csúcstechnológiai tudás is egyre inkább ide kezd koncentrálódni. (India mára szoftvernagyhatalommá nőtte ki magát, nem beszélve Kína lendületes technológiai fejlődéséről.)
Nagy kérdés, hogy hogyan fogja e folyamat érinteni térségünket, ezen belül Magyarországot.
Visszakanyarodás Magyarországra: a krízis
A vázolt strukturális válság bázisán Magyarországot a világgazdaság 2008 szeptemberében kirobbanó nyílt válsága néhány rövid hét leforgása alatt eléri. Az első súlyos megrázkódtatás az, hogy a válság kitörését közvetlenül követően elszabaduló kóbor tőkék Izland után Magyarország nemzeti valutáját támadják meg másodszorra, mely támadást csak IMF és európai uniós készenléti hitelek felvételével lehet leállítani. Ezt követően a magyar kormány egy bankmentő csomag kidolgozása mellett (szemben a centrumkapitalista országok intenzív keresletélénkítő gazdaságpolitikai intézkedéseivel) erős megszorító intézkedéseket hoz – melyeknek adottságainkat tekintve mindazonáltal meg van a maguk belső logikája. Egyrészt az ország európai piacai – elsősorban a számára legfontosabb német piac – összeomlása után különös élességgel merül fel, hogy amikor a belső piac felé kellene fordulni, akkor kristálytisztán látszik: a magyar gazdaság belső piaca, belső tartalékai annyira gyengék, hogy monetáris és fiskális eszközökkel nem nagyon van mit ösztönözni. Pontosabban, egy erőteljes keresletélénkítő politika főként csak az importot növelné, tovább rontva a gazdaság külső egyensúlyi helyzetét.
Másrészt a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjétől is támogatottan – a spekulációs támadás idején majd azt követően még egy alkalommal megkísérli ugyan Brüsszelben elérni egyrészt a maastrichti kritériumok átmeneti lazítását – ezáltal a radikális belső pénzügyi megszorítások elkerülését – másrészt azt, hogy az Európai Unió védőernyőjét a nem euróövezeti EU-tagokra is terjessze ki, ezt a misszióját nem kíséri siker. Nem függetlenül attól, hogy a kelet-európai sorstársak nagy része a második alkalommal, amikor miniszterelnök egy 180 milliárd eurós kelet-európai segélyalap létrehozására tesz javaslatot, határozottan elhatárolódik a magyar javaslattól, abban bízva, hogy egyéni taktikázással több engedményt tud kicsikarni.
Ennek bázisán 2009 márciusában az EU-s rendkívüli hitelkeret második része lehívásának feltételéül Brüsszel a korábbiaknál is keményebb megszorító intézkedésekről szóló szerződést kényszerít a magyar kormányra (Mózer, 2009) – a végrehajtást azonban a munkaadóktól és a munkavállalóktól egyaránt szorongatott miniszterelnök már nem vállalja. Március végén Gyurcsány Ferenc bejelenti lemondását – utat nyitva egy egészen leplezetlenül a nagytőke érdekeit szolgáló „szakértői kormánynak”, vagyis egy minden korábbinál keményebb, a válság költségeit elsősorban a szegényebb, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegekre terhelő reformdiktatúrának (Nagy N., 2009; Ferge, 2009a). (A sors iróniája, hogy a Gyurcsány-féle segélyalapot 2009 tavaszától már a világgazdasági kölcsönhatásokat felismerő IMF javasolja Brüsszelnek. Miként azt is, hogy a mielőbbi euró-bevezetés érdekében lazíthatóak legyenek a térség számára a maastrichti kritériumok. Miként a sors iróniája az is, hogy a magyar pénzügyi elit ezt határozottan ellenzi: a válsághangulatot meglovagolva elérkezettnek látja az időt egy minden korábbinál radikálisabb megszorításra, a szociális szférának a válság által indokoltnál is erőteljesebb megnyirbálására. [Az IMF szerint euró kell Kelet-Európának http://www.nol.hu, 2009. április 6. Gyurcsány csomagot javasol az IMF Európában. http://www.nol.hu, április 7.)]. A Bajnai-csomag, mely a már korábban végrehajtott 800 milliárd forintos megszorítás (Keller számba vette. Így húzta a kormány a nadrágszíjat: fél év alatt 800 milliárd spórolás. http://www.hvg.hu, március 10.) mellett további 600 milliárdos költségvetési kiadáscsökkentést irányoz elő, jóval keményebb és antiszociálisabb megszorításokat tartalmaz a Brüsszel által korábban előírtnál (Baksa, 2009).
Nem függetlenül az Európai Unió több vezető országában is néhány hónap leforgása alatt rekordméretűre duzzadt külső eladósodástól – pontosabban az ez által teremtett precedenstől – 2009 júniusában végül is az Európai Bizottság két évvel – 2011-ig – meghosszabbítja azt a határidőt, ameddig Magyarországon a hazai össztermékhez viszonyítva az előírt 3 százalékos szintre kell leszorítani az államháztartás hiányát (Új határidőt adna Brüsszel a deficit leszorítására. MTI, 2009. június 24.). E könnyítés ellenére azonban nem állítható immár le egy ún. restrikciós spirál (a fogalmat Antal László 1980-as évek közepén vezette be a magyarországi létezett szocializmus gazdasági válságának jellemzésére) felpörgése, melynek aktualizált lényege, hogy a radikális megszorítások előbb utóbb önmaguk okává válnak, mert folyamatosan újratermelik saját szükségességüket: a radikális pénzügyi megszorítások „túlhűtik” a gazdaságot, ennek következtében erőteljesen visszaesnek a költségvetés adóbevételei – ami a kiadási oldalon újabb megszorításokat tesz szükségessé.
Mivel a radikális megszorító intézkedéseket elsősorban a külső és belső nagytőke szorgalmazza, ez részükről akár öngyilkos akcióként, akciósorozatként is értelmezhető: a restrikciós spirál rombolja egyfelől a rendelkezésükre álló humán erőforrásokat, másfelől szűkíti a termékeik iránti belső keresletet.
Másik veszélyforrásként határozottan úgy tűnik, hogy megkezdődött egy – az egész térség számára – igen veszélyes, globális szintű folyamat: a centrumkapitalista országok az újkapitalizmus nyílt válságának terheit – miként a korábbi válságokét is – a perifériákra, félperifériákra háríthatják. Ennek egyik eszköze az a kettős mérce, mellyel elsősorban a hitelminősítő intézetek a két térség országainak eladósodását még most is kezelik. Célja pedig a térség erőforrásainak megcsapolása. (Részletesen lásd Szalai, 2009b.)
Tovább nehezíti a kelet-európai félperiféria helyzetét, hogy a mai, hektikus mozgásokat mutató nemzetközi tőkemozgások körülményei között tőkemegtartó, tőkevonzó képességük a centrumországokénál jóval gyengébb: nincs és a válság mélyülésével egyre kevésbé lesz gazdasági erejük az utóbbiak által bevetettekhez hasonló biztonsági garanciákat nyújtani a náluk megtelepedő vagy megmaradni szándékozó befektetőknek.
A 2008 végétől kibontakozó krízis első értékelhető magyarországi mérlege: a hazai össztermék (GDP) 2009 második negyedévében 7,6 százalékkal marad el az egy évvel korábbitól (Farkas Z., 2009). 2009 első félévében 7391 céggel szemben indul felszámolási eljárás, ez 30 százalékos növekedés a megelőző évhez képest (Cégek ezreit söpörte el a válság, http://www.index.hu, 2009. július 2.)
A húsz legnagyobb magyarországi exportőr több mint kétharmada multinacionális cégek érdekeltsége, közülük az idén csoportszinten csupán a dél-koreai Samsung és a francia Sanofi-Aventis tudta növelni termelését. Az egyik legnagyobb vesztes a feldolgozóipari export negyedét adó járműipar, amelynek termelése egy év alatt harmadával zuhant (Farkas Z., 2009). (A hazai vállalkozásokra vonatkozóan egyelőre nincsenek megbízható adatok, de szakértői vélemények szerint a zuhanás e szférában még jelentősebb.)
Nem kevésbé súlyosak a társadalmi hatások. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat adata szerint csak 2009 júliusában 54 cég jelent be összesen 3,5 ezer foglalkoztatottat érintő csoportos létszámleépítést. A nyilvántartott álláskeresők száma ugyanezen év júliusának végén 558 ezer fő, ami 32,5 százalékos növekedés a megelőző évhez képest. A munkanélküliségi ráta 10 százalék körül mozog (Farkas Z., 2009).
2009 augusztusáig nagyjából 3000 lakásvásárlásra devizahitelt felvett családot lakoltatnak ki, mert nem tudják fizetni a törlesztőrészleteket (MTV1, Esti Híradó, 2009. augusztus 24.)
A válság okozta stressz kikezdi az emberek egészségét: a táppénzigénylés nagyságrendjét tekintve régiótól függően 20-40 százalék közötti növekedést tapasztaltak az előző évhez viszonyítva. (A rendelkezésre álló adatok alapján nem vonható le az a következtetés, hogy az elbocsátások elől menekülnének táppénzre az alkalmazottak. Bukodi Zsolt, az OEP felügyeleti, ellenőrzési főosztályának vezetője szerint „valós élethelyzet, hogy a leépítéssel fenyegetett dolgozón úrrá lesz a stressz, ami indokolja a táppénz megállapítását” [Baka F., 2009].)
És a politikai következmények: 2009 nyarán a radikális jobboldal pártja, a Jobbik 15 százalékot ér el az európai parlamenti választásokon – és a magyar lakosság fele örül térnyerésének (A magyarok fele örül a Jobbik térnyerésének. A Századvég és Forsense 1000 fős mintán készített felmérésének ismertetése. http://www.index.hu, 2009. július 19.) Mivel az ezt feltáró kutatás során a megkérdezettek háromnegyede nem tudta, hogy a párt milyen programmal kampányolt, valószínűsíthető, hogy a választási eredmények döntően a regnáló politikai elit egésze elleni protest szavazatok nagy számáról, mintsem a társadalom ilyen mértékű jobboldali radikalizálódásáról tanúskodnak. Mindazonáltal a krízis további mélyülésével utóbbi jövőbeni lehetősége nem zárható ki.
2009 októberétől a Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a gazdaság zuhanása lassulni kezd, az egyensúlyi mutatók némileg javulnak, ugyanakkor a munkanélküliségi ráta 10 százalék fölé emelkedik (A KSH jeleni, 2009. Gyorstájékoztatók archívuma.http://www.ksh.hu , 2009 október 18). Az elemzők véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy a leépülési folyamat lassulása mennyire lesz tartós, és egyáltalán, mikor kezdődhet meg némi fellendülés. Már csak azért is a bizonytalanság, mert a romlás lassulása szinte kizárólag a külső – elsősorban európai – piacok némi élénkülésével magyarázható –, a belső piac és a hazai tulajdonú gazdaság továbbra is erősen zuhan (Szabó, 2009).
Mélyebb összefüggések
Az eddig bemutatott történet nagyjából egy emberöltőt fog át. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a vázolt folyamatok mélyén meghúzódó általánosabb tendenciákat, kölcsönkapcsolatokat tárjam fel.
Először egy definíció: egy rendszer általános válságáról akkor beszélhetünk, ha a rendszer működési zavarainak orvoslására bevetett gyógyszerek már inkább rontják, mintsem javítják a „beteg” állapotát. Ez a lefelé tartó mozgásirány jellemezte a magyarországi létezett szocializmust az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat után – és ez jellemzi a magyarországi létező kapitalizmust is nagyjából a 2000-es évek első harmadától egészen napjainkig. Előbbiről már sokat írtam (többek között Szalai, 1989a, 2005a), itt és most csak az utóbbit fogom elemezni (bár a két korszak között, mint azt már jeleztem, komoly hasonlóságok mutatkoznak).
A szűkebb értelemben vett gazdasági válság lényegét, egy restrikciós spirál működését az előző fejezetben már felvillantottam – ez jellemzi nem csupán az elmúlt egy év folyamatait, de az egész 2003–2004 után időszakot is. Sőt, ekkortól számíthatjuk nem pusztán a gazdasági, de társadalmi válság megjelenését is – és a két válságfolyamat összekapcsolódik, egymást erősíti. Elmondhatjuk: a válságkezelés a gazdasági és társadalmi válság egymásra hatásának mechanizmusa révén válik a válság további okává.
Konkrétabban: a megszorító gazdaságpolitika nem pusztán a fizetőképes keresletet és az adóbevételek növekedését mérsékli vagy egyenesen csökkenti, de – mint arról már ejtettem is szót – rombolja a humán erőforrásokat is, emellett éles társadalmi feszültségeket, konfliktusokat gerjeszt, ordas eszmék megszületését (újjászületését) katalizálja. Már csak azért is, mert a megszorításokat a magát baloldalinak nevező politikai párt vezérli és a magát baloldalinak nevező értelmiségi holdudvara „ideologizálja”, ennek következtében az egyre égetőbb társadalmi problémák tematizálása a jobboldal, ezen belül is elsősorban a radikális jobboldal térfelére csúszik át.( A jobbközép pártok tevékenysége ugyanis jórészt kimerül a napi döntések következetlen és elvtelen kritikájában (többek között Szalai, 2005b)) . Ez a politikai erő azonban lényegéből adódóan csak valóságidegen és torz reflexiókat képes adni ezen problémákra. A társadalmi feszültségek, konfliktusok kezelésére mindazonáltal a baloldali-liberális kormányzat is kísérletet tesz, ennek lényege azonban a sorsdöntő szociálpolitikában a neoliberális ihletésű rászorultsági elv erőltetése, mely megbélyegzi a szegényeket, szembeállítja velük a rendszerből kimaradó vagy kevésbé részesedő „középosztályt”, végül, de nem utolsósorban, súlyos, elsősorban a roma lakosságot sújtó etnikai feszültségeket gerjeszt – és a folyamat végpontja nem más, mint a szegények közvetlen stigmatizációja (lásd néhány településen a szociális kártya – vagyis a szociális juttatások kötött szerkezetű felhasználásának - bevezetését).
A társadalmi feszültségek kezeletlensége, pontosabban az adott módon való orvosolhatatlansága keményen visszahat a gazdasági folyamatokra: a humán erőforrások rombolása gyengíti a munka termelékenységét és a társadalmi feszültségek éleződésével együtthatva erősen riasztja a „befektetőket”. (Előbbi már korábban megmutatkozott, de ma már utóbbi is keményen érzékelhető [Aggódik az IMF a politikai kockázatok láttán. MTI, 2009. június 30.]).
Mindez a gazdaságban újabb megszorításokat tesz szükségessé – és a lefelé tartó spirál tovább pörög. Ebből viszont az is következik, hogy a gazdaság makroegyensúlyi mutatóinak javulásai is csak pillanatnyiak lehetnek.
Eme mechanizmus strukturális alapjait (mint arra már utaltam) döntően a késő-kádári technokrácia és értelmiségi szövetségeseik rakják le – tulajdonképpen már a politikai rendszerváltást megelőző évektől kezdődően. De most már a genezis szociokulturális hátterére is rákérdezve, hogyan, miért születnek meg ezek az új elitcsoportok? Ezzel kapcsolatban idéznünk kell Szelényi Iván és Szelényi Balázs (1994) gondolatát, akik a „kommunista” eliten belüli és kívüli rivális elitek feltűnésének alapvető okát abban látják, hogy a „kommunista” elit nem gondoskodik saját utánpótlásának felneveléséről – saját gyermekeinek nem „nomenklatúra” karriert szán. Magam inkább úgy vélem, hogy ezek a „gyerekek” nem hagyják magukat szüleik „ízlésének” megfelelően nevelni. Kamasz és fiatal felnőttkoruk egybeesik a létezett szocializmus felbomlásának kezdetével és az országonként változó erősségű nyugati nyitással, a nyugatos típusú magatartásminták és fogyasztói modellek megjelenésével és terjedésével – e folyamatok bázisán pedig a „gyermekek” határozottan fellázadnak szüleik ellen (Szalai, 1990).
Globális perspektívából nézve azonban a késő-kádári technokrácia és szövetségesei csak egy nekik „kiosztott” szerepet játszanak eme struktúra alapjainak lerakásakor – miként általában is a késő-államszocialista elitek Kelet-Európában. Ebből a nézőpontból pedig feltárul előttünk az őket megszülő létezett szocializmus történelmi szerepe is. E funkció lényege, hogy e rendszer – fénykora hatalmi elitjének szándéka szerint – szétrombolja (a valóságban inkább csak megbontja), a talált félfeudális alapviszonyokat (melyre a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem igazán lettek volna alkalmasak) és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódás – pontosabban újraintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit; vagyis megszülje egyfelől az ipar munkásságot, majd a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódást levezénylő elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan a folyamatosan növekvő és gazdagodó fogyasztás bázisán az adott időszakban ebben „jobbnak” bizonyuló kapitalizmust széles társadalmi rétegek számára vonzóvá tegye – és ennek révén depolitizálja, demobilizálja a társadalmat. Magyarországon utóbbi alapozza meg a békés rendszerváltást ugyanúgy, mint azt, hogy a társadalom hosszú ideig gyakorlatilag zokszó nélkül tűri az eredeti tőke-és jövedelemátcsoportosítás megrázkódtatásait. Majd a radikális jobboldal mozgalmaiban a lefojtott elégedetlenség – és a rendszerváltás során a szőnyeg alá söpört nagy társadalmi kérdések (Szalai, 2008c) – elemi erővel és torz formában törnek felszínre.
És ennél a pontnál a fogyasztás szerepének taglalásához érkeztünk.
Foucault (2000) veti fel, hogy a modernitás történetének előrehaladtával alapvetően megváltoznak a hatalomgyakorlás eszközei. A közvetlen kényszerítést, ezen belül a büntetést felváltják a hatalom érvényesítésének finomabb technikái. A frankfurti iskola szellemiségéből – valamint a hazai szerzők közül Kuczi Tibor (szóbeli közlés) és Szentes Tamás (2009) eszmefuttatásaiból – következően a „jóléti kapitalizmus” korszakától eme finom technika nem más, mint a fogyasztói vágyak felkeltésén alapuló manipuláció.
Mint arról a tanulmány elején már szó volt – és innentől már a saját gondolatmenetem következik – így van ez a létezett szocializmus időszakában is: a fennálló hatalom politikai legitimitásának hiányát a fogyasztás folyamatos bővítésével igyekszik ellensúlyozni: ezzel vásárolja meg a hatalom a társadalom politikai lojalitását. A kapitalizmusban ezzel szemben a fogyasztói vágyak folyamatos felkeltése elsősorban a munkára kényszerítés és a folyamatos keresletteremtés eszköze – miután a létezett szocializmussal szemben itt nincs közvetlen munkakényszer, és a politikai rendszer is többnyire legitim, eme rendszer urainak elsősorban a társadalom gazdasági lojalitását kell megvásárolniuk. (Azért csak elsősorban, mert választási időszakokban a fogyasztáshoz kapcsoló ígéretek a politikai pártok részéről is nagy szerepet kapnak, tehát akkor, amikor politikai lojalitást kell megvásárolni). Mindazonáltal az újkapitalizmus korszakában már itt is változik a helyzet: mivel a tőkének egyre kevesebb munkaerőre van szüksége, vagyis egyre több a „felesleges” ember (Szalai, 2008d), a fogyasztási igények felkeltésének és ébren tartásának erősödik egy, már korábban is meglévő, de most markánsabbá váló, határozottdemobilizációs, vagyis politikai funkciója is (Martin-Schumann, 1997) .
Szándékosan írok a fogyasztói vágyak felkeltéséről és ébren tartásáról, nem pedig a tényleges fogyasztásról – a „jóléti kapitalizmust” követő újkapitalizmusban ugyanis a kettő elválhat egymástól. Az újkapitalizmust már nem annyira a folyamatosan bővülő és gazdagodó fogyasztás, mint inkább a fogyasztói vágyak felkeltésével való játszadozás jellemzi. Mindazonáltal mindkettő „benne van” a legutóbbi Egyesült Államok-beli „túlfogyasztásban” – de a magyar devizahitelesek nagyarányú eladósodásában is. Utóbbi miatt (is) bizonyos értelemben – legalábbis a társadalom néhány szegmensét tekintve – Magyarországon szintén „túlfogyasztási” válságról beszélhetünk.
De eközben az is tudható, hogy hazánkban a társadalom igen nagy részét tekintve az elemi szükségletek kielégítettsége szempontjából inkább alulfogyasztás regisztrálható (Ferge, 2009b), nem függetlenül attól, hogy egyrészt az utóbbi húsz évben a tőkejövedelmek növekedése többszörösen meghaladta a munkajövedelmek növekedését (Pitti Zoltán számításai, kézirat, 2009), másrészt foglalkoztatottsági rátánk kirívóan alacsony szintre süllyedt. (Sőt, a „túlfogyasztók”, így a devizahitelesek egy része is munkajövedelméből magát és családját fenntartani nem képes eladósodottakból áll.) Az ő esetükben elmondható: fegyelmezésük nem a folyamatosan bővülő és gazdagodó fogyasztással, hanem a fogyasztói vágyak felkeltésével és „bővített újratermelésével” történik.
Ez a „beetetésnek” is nevezhető játszma tulajdonképpen már a létezett szocializmusban is tetten érhető. A magyar társadalom már az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta azt hallja politikai és gazdasági elitjétől, hogy a szebb – és Nyugatról származó prospektusokban, valamint az elitek és a felső középrétegek fogyasztói szokásain meg is mutatott – jövő érdekében „átmenetileg” meg kell húzniuk a nadrágszíjat: „még két év megszorítás, és utána jöhet a fellendülés”.
A késő-kádári technokrácia nagyjából 2004-től, az első Gyurcsány-kormány felállásának időszakától kezdve kivonul a csúcshatalomból – hogy helyét egy általa szocializált, de vele szemben baloldali nosztalgiákkal már szinte egyáltalán nem rendelkező fiatalabb elitcsoportnak adja át (Szalai, 2005b) – ugyanakkor nagy részük üzleti pozíciók elfoglalása mellett az újkapitalizmus fő ideológusává szegődik. És azt kiáltja az emberek felé, hogy fogyasztani nagyon jó – de most ne akarjanak fogyasztani (Szalai, 2009a). Majd ha előtte mérséklik élvezeteiket. A bevásárlóközpont eme játszma tárgyi példája: szemben Nyugat-Európával, nálunk egyenesen a főváros közepébe telepítik – de az emberek főként csak szemlélődjenek benne.
Mindazonáltal eme történet nem csupán a gazdasági elit kifinomult hatalomgyakorlási technikájáról, hanem önsorsrontó magatartásáról is szól: hosszú bekezdésekben írtam az e mentalitáshoz kapcsolódó megszorító gazdaságpolitikának a tőke lehetőségeit is rontó, önemésztő hatásmechanizmusáról.
A fogyasztói mánia – és mellette a munkaalkoholizmus – az a szenvedély, melyet a korlátlan és kontrollálhatatlan profitéhség szenvedélyétől hajtott tőke folyamatosan gerjeszt és újratermel. Az ezektől szenvedő és folyamatosan kielégítetlen emberek pedig valamiféle kárpótlást, ellenszenvedélyt keresnek, hiszen egy szenvedélyt csakis egy másik szenvedély képes legyőzni. Mivel pedig a neoliberalizmust baloldali, szocialista mezben áruló „harmadik út” zsákutcának bizonyult, ez az ellenszenvedély szerte a világon egyre inkább a közösségiséget imitáló erősödő nacionalizmus, sőt rasszizmus lesz – a centrum országaiban is (Antiszemita előítéletektől teljes Európa http://www.nol.hu, 2009. február 11; Amerikában a szélsőjobb erősödése fenyeget http://www.nol.hu, 2009. június 19.). Szakértői vélemények szerint pedig a radikális jobboldal ereje és agresszivitása Magyarországon – nem függetlenül a történelmi hagyományoktól és azok feldolgozatlanságától – különösen erős.
A bukás
Tamás Gáspár Miklós már több éve kimondta, de húsz évvel a politikai rendszerváltás után különös élességgel rajzolódik ki: a magyarországi kapitalizmus és azt létrehozó rendszerváltás lényegében véve megbukott.
A rendszerváltás bukásának lényege, hogy az abból kinövő rendszer gyakorlatilag semmiben sem képes teljesíteni a rendszerváltó elitek ígéreteit. A rendszerváltás kezdeményezői szociális piacgazdaságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a társadalom csaknem egyharmada létminimum alatt él (Ferge, 2009b) és jelentős alulfoglalkoztatottság mellett a munkában lévők helyzetét is nagyfokú bizonytalanság, kiszolgáltatottság jellemzi (Szalai, 2004b; Bartha, 2009 ). A rendszerváltás kezdeményezői politikai demokráciát és szabadságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a politikai pártok nem nyújtanak valódi választási lehetőséget a választópolgároknak, a politikai pártok vezetői a 20. század legjenetősebb magyar társadalomtudósa, Bibó István szavaival élve olyan „hamis realisták”, akiknek a tevékenysége kimerül „a hazug konstrukció ide-oda tologatásában”. És mivel a konstrukció valóban hazug, az a politikus, aki kísérletet tesz választási ígéretei teljesítésére, szükségképpen bukásra van ítélve (lásd Medgyessy Péter történetét [Szalai, 2005b]).
És ezzel megbuktak nemcsak a rendszerváltást levezénylő politikusok, de értelmiségi ideológusaik is. Még akkor is, ha többségük mindmáig úgy tesz, mintha a lényeget tekintve mi sem történt volna (Szalai, 2009a).
De miben is áll a konstrukció előbb említett hazugsága? Nos, abban, hogy a politikai elitnek el kell hitetnie önmagával és a társadalommal, hogy az ország sorsát érintő érdemi döntések az ő kezében összpontosulnak. Holott a tényleges hatalmat a külső és belső gazdasági elitek és értelmiségi ideológusaik birtokolják, amelyek keményen megszabják – erősen korlátozzák, sőt, időről időre teljesen beszűkítik – a politikai elitek mozgásterét. (A rendszerváltás kezdeti időszakában a rendszerváltó elitek keze még kevésbé volt kötött (Szalai, 2005a), az alternativitásban rejlő lehetőségek felismerését és realizálását azonban elmulasztották).
Az elmúlt húsz év hatalomszerkezeti történetét legplasztikusabban Éber Márk Áron (2008) metaforája jellemzi: „az »ökonokrata« szakértelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Farkas Attila Márton (2006) pedig minden korábbinál élesebb képet fest ezen elitcsoport szociokulturális jellemzőiről, valamint önlegitimációs ideológiáiról és annak nyelvi eszközeiről: „Nálunk a »komoly szakértelem« és nyomában a közvélekedés kivétel nélkül minden esetben a népre (a »lakosságra«) nézve hátrányos döntést tartja »megalapozott«, »felelős« döntésnek és a népre kedvezőt »elhibázottnak«, »károsnak«, »felelőtlennek«, az erről szóló beszédet pedig »demagógnak« és »populistának». E beszédben a »szakmailag megalapozott«, a politikusi »fájdalmas, de szükséges« szófordulat szakértői szinonimája” (103. o.)
De mi is kerül itt válságba, mi is bukott meg tulajdonképpen? Válaszom: az újkapitalizmus, mint rendszer.
Gideon Rachman (2009) nemrég a Financial Times hasábjain a magyar válságot a globális válság mikrokozmoszának nevezte. És valóban, országunkban már a 2000-es évek első harmadától a centrumországokénál markánsabban jelennek meg az újkapitalizmus lényegi válságelemei: a humán és ökológiai erőforrások felélése, az egyes szférákban megnyilvánuló alulkereslet, a politikai elit súlytalanná válása, a társadalom erősödő szétesése, atomizációja (Szalai, 2005b). Ennek oka pedig – mint azt már érintettem – Magyarország félperifériális jellege (kettős gazdaság és társadalomszerkezete, éles társadalmi egyenlőtlenségei, a helyi kultúra hanyatlása, a gyenge demokratikus hagyományok és civil társadalom, az erős kitettség a nemzetközi gazdasági-pénzügyi folyamatok ingadozásainak), valamint ezzel összefüggésben az, hogy a kelet-európai félperiférián a rendszer működtetésére a centrumhoz, centrumokhoz viszonyítva kevesebb erőforrás áll rendelkezésre – kevesebb az „olaj”, jobban csikorognak a kerekek…
Magyarország tükörszerepéhez paradox módon sajátos történelmi hagyományai is hozzájárulnak. Mégpedig döntően uralkodó elitje magatartásmintáinak folyamatos átörökítése révén.
Az „ökonokrata” szakértelmiség magja, fiatalabb nemzedékeinek atyja a késő-kádári technokrácia, melynek habitusáról 1989-ben a még illegális Beszélő hasábjain többek a között a következőket írtam (Szalai, 1989b): „Az új elit nemcsak különbözik, de igen fontos szempontból hasonlít is a régihez. Ez szocializációjának egyik további sajátosságával (az elsőt a nyugati piacgazdaságokból beszüremlő tapasztalatok jelentik – Sz. E., 2009) függ össze: a Kádár-korszak magyar társadalmát keresztül-kasul átszövő bürokratikus különalkuk rendszerében nőtt fel, vált a hatalom birtokosává, vagy jó reményű várományosává. Ha akarta, ha nem, előrejutása során igénybe kellett vennie a bürokratikus különalkuk rendszerét. Az informális alkudozás képessége tulajdonságává vált, és ez jelentősen gyengíti, gyengítheti piaci irányultságának erejét. Az új elit tagjai ebből a szempontból kettős kötődésű hősök. Különösen nagy jelentősége van annak, hogy a régi elithez hasonlóan jól bejáratott informális kapcsolatrendszert építettek ki egymás között” (171. o.).
Ennek alapján (is) akkori prognózisom lényege a következő volt: „Nem lesz tehát sem radikális reform, sem diktatúra. Ami várható, az egy autoriter, de nem diktatórikus politikai berendezkedés és a társadalom alapvetően rendies jellegének fennmaradása – nyugat-európai színekben. Ez a rendszer azonban a szociális feszültségek egyre erőteljesebb növekedése miatt valószínűleg nem lesz tartós, de társadalmi empátia hiányában fenyegetettségét az új elit várhatóan nem fogja időben felismerni” (174. o.).
És valóban: az elmúlt húsz év története nem tisztán neoliberális jellegű, inkább időről időre fellángoló reformradikalizmus jellemzi, melynek hatásait azután egyfelöl az elitek önnön rendisége, másfelöl a társadalom sajátosan, gyengén, de mégis csak működő védekező mechanizmusai (Polányi, 2001) időről időre valamelyest tompítják. (A kiépülő rendszer „tartósságával” kapcsolatos előrejelzésemhez még visszatérek.)
Ami adott témánk szempontjából a leglényegesebb, az a rendiség máig tartó továbbörökítése. És az, hogy valójában ezzel való „terheltségünk” is a világkapitalizmus változási tendenciáit rajzolja ki élesen. Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… c. 2008-as könyvemben részletesen is kifejtem: globális szinten a piaci verseny beszűkülése, a munkaerő tőkéhez viszonyított „röghöz kötése”, a tőke egyoldalú „használatiértékesülése” a termelőszférában és a profitérdekelt magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válása a termelési viszonyok refeudalizációjának irányába mutat. E folyamatra egyébként korábban már más szerzők is felhívták a figyelmet: például Jeremy Rifkin (2001), aki a jelenkori kapitalizmus folyamataiban egy globális középkor felé mutató elmozdulást lát. A találó kifejezés szerint a világ globális faluvá lett.
Vagyis a mi rendiségünk egyre inkább világtendencia is, bizonyos értelemben nem más, mint a polgári demokratikus játékszabályok általános gyengülésének, felborulásának sajátos, túlrajzolt tükörképe – legalábbis a várható jövőt illetően.
De amit Magyarországról elmondtam – és itt visszatérünk a tanulmány kiinduló téziséhez – az többé-kevésbé egész Kelet-Európát jellemzi – bár Magyarország élen jár a nemzetközi folyamatoknak való kitettségben, a többi kelet-európai ország képe is gazdaságuk és társadalmuk többé-kevésbé kettős szerkezetét (az egyetlen kivétel talán Szlovénia), szakmastruktúrájuk fokozódó leértékelődését (külföldre irányuló termékeiknek igen magas a bérmunka-tartalma) és termelési kínálatuk monokulturális jellegét mutatja. Vagyis több magyar szerzővel ellentétben úgy vélem, hogy viszonyaink definiálásakor túlzott leegyszerűsítés, pontosabban egyoldalúság kizárólag valamiféle „magyar modellről”, illetve annak válságáról beszélni. E megközelítésről Szilágyi Ákos (2008) két éve született gondolatai jutnak eszembe: a magyar habitust a legnagyobb szélsőségek közötti ingadozás jellemzi. Hol túlértékeljük magunkat („a legvidámabb barakk” vagyunk, „éltanulók vagyunk” stb.), hol a lehető legrosszabbnak véljük nemzeti teljesítményünket, súlyos önváddal, sőt egyenesen a nemzethalál gondolatával küszködünk. Mostani évtizedünk közepe tája óta éppen az utóbbi életérzés vált uralkodóvá – a 2008. őszi krízis kitörése óta pedig elsöprővé (Szalai, 2009b). A magyar közvélemény-formáló értelmiség, mely az újkapitalizmus egész rendszerének súlyos válságával nem kíván szembesülni, azt sem akarja látni, láttatni, hogy a térségben Magyarország nincs vagyunk egyedül, súlyos válságban került szinte egész Kelet-Európa is (R. Hahn, 2008). (Pedig néhány józan közgazdász – elsősorban Kádár Béla [2007] – leírta: a magyar növekedési mutatók az elmúlt 15-20 év távlatában nem rosszabbak, mint a többi kelet-európai országéi. A politikai rendszer hosszú távon nézve nem instabilabb, a „mutyizás”, a fekete és szürke gazdaság nem kiterjedtebb. [Forrás: A rejtett szféra. A munkaadó lapja. 2000/7. Ezt követően nem készültek megbízható összehasonlítások]. A magyar foglalkoztatási mutató nagyon rossz – de Lengyelországé [legalábbis a két évvel ezelőtti adatok alapján] még rosszabb. [Az EU-15-ök foglalkoztatási rátája 2007-ben 65,7 százalék, Magyarországé 57,3, Lengyelországé 57,0 százalék. Forrás: European Economic Statistic, 2008, 205. o.])
Az viszont való igaz, hogy a mostani krízis térségünkön belüli differenciáló hatását ma még korai lenne megjósolni. Amit már láthatunk: az egy-két éve még „aktuális éltanulóként” jellemzett Szlovákia gazdaságának magyarországinál is drámaibb összeomlása (Negatív Európa csúcson a szlovák GDP, MTI, 2008. szeptember 2.) és a gazdaságukat korábban nálunknál kevésbé kinyitó Csehország és Lengyelország viszonylagos állóképessége (Malek, 2009; Pilawski, 2009; A vártnál jobban nőtt a lengyel gazdaság, MTI, 2009. augusztus 28.; Innen szép veszíteni. http://www.hvg.hu, 2009. augusztus 5.)
Bár válságról, sőt bukásról írtam, nem gondolom, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedést a belátható időn belül valamiféle egészen új, az újkapitalizmus rendszerét alapjaiban meghaladó rendszer válthatja fel, akár világszinten, akár – és főként – a kiszolgáltatott helyzetben lévő Magyarországon és kelet-európában. A létezett szocializmus magyarországi ellenzéki köreiben a török hódoltságot idézve annak idején szállóige volt, hogy a „tarthatatlan állapotok” ötszáz évig tartottak... Vagyis mind a globális, mind a helyi válság állapota hosszú évtizedekig is eltarthat, kisebb javulásokkal (most mintha e kezdetének lennénk tanúi), majd újabb visszaesésekkel. (Ebből a szempontból 1989-es előrejelzésemet, mely az új magyar kapitalizmus rövid időn belüli teljes széthullását prognosztizálta, ma már nem tartom reálisnak.)
Bár e hosszú évtizedeket tekintve a globális válságnak több kimenetele is lehetséges (Szalai, 2009b), most a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a centrumországokban az általános keresletélénkítés eredményeként a termelőkapacitások adott szerkezete még egy ideig megmenthető, stabilizálható. Az ehhez szükséges források azonban csak vagy a bankóprés segítségével teremthetőek elő vagy a Kína és a kőolajtermelő országok felé történő további eladósodással, vagy a munkásság és a perifériák, félperifériák erősödő kizsákmányolásával, kizsigerelésével. Esetleg mindhárommal együtt. Ezek már rövidtávon jelentkező negatív hatásait itt és most nem tudom taglalni – az eddig vázoltakból könnyen levezethetőek. Ami nem sokkal később jelentkező, ezeknél is nagyobb baj lenne, az (többek között) az adott termelőkapacitások elértéktelenedésén alapuló válság elhúzódása, mely átmeneti amplitúdórezgések után a mostaninál is nagyobb és pusztító erővel törhetne felszínre.
Magyarországnak – és a többi kelet-európai országnak – ilyen körülmények között kell elnavigálniuk magukat. Lényegében véve akkor is, ha létrejönne a többek által is már régóta szorgalmazott kelet-európai összefogás, melynek révén a régió legalább kísérletet tehetne a nemzetközi térben sajátos érdekei érvényesítésére.
A tanulmány első változatához fűzött értékes kritikai észrevételeiért köszönet illeti Bartha Esztert, Huszár Ákost, Koltai Mihályt, Pitti Zoltánt és Somlai Pétert.

Felhasznált irodalom
Andor László (2003): A láthatatlan kéz, avagy: miért kevésbé rossz Magyarországon az IMF reputációja, mint külföldön? Egyenlítő, I. évf. 2. sz., 50-54.
Antal László (1985): Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Artner Annamária (2001): Bárgyú játékosok. Eszmélet, 50. sz., 218–223.
Artner Annamária (2008): Nemzetközi pénzügyi válság és világrendszer-kritika. Kerekasztalbeszélgetés. Kossuth Klub, október 29. 6-16.
Ash, Timothy Garton (1990): The Magic Lantern. The Revolution of Witnessed in Warsaw Budapest, Berlin and Prague. Random House, New York.
Baka F. Zoltán (2009): A válság kikezdte a dolgozók egészségét. Nem jellemző a táppénzcsalád az elbocsátottakra. Népszabadság, augusztus 6., 10.
Baksa Roland (2009): Kacsa, hogy az EU felé már egy hónapja vállaltuk a Bajnai csomagot. www.index.hu, április 7.
Bartha Eszter (2009): A munkásosztály a kapitalizmusba megy – munkások a magyar és német rendszerváltásban (Koltai Mihály és Vida Viktor interjúja) http://www.hungary.indymedia.org, 2009. július 29.
Bello, Walden (2008): A Primer on the Wall Street Meltdown. Transnational Institute, szeptember http://www.tni.org
Bence György–Kis János (M. Rakovski) (1983): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizsi Magyar Füzetek, Párizs
Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István Válogatott Tanulmányok, 1945-1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., 569-620.
Bozóki András (1991): A magyar átmenet összehasonlító nézőpontból. Valóság, 8. sz., 23–41.
Bozóki András (2000): A kerekasztal-tárgyalások és a rendszerváltozás. In: Bozóki et al. (szerk.), A rendszerváltás forgatókönyve: Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. kötet, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest., 21-53.
Bozóki András (2003): Politikai pluralizmus Magyarországon. Századvég Kiadó, Budapest
Bryant, G. A. Christopher–Mokrzyci, Edmund (szerk.) (1994): The New Great Transformation? Change and Continuity in East-Central Europe.Routledge, London and New York.
Éber Márk Áron (2008): Az „ökonokrata” szakértelmiség útja az osztályhatalomhoz. Társadalom- és fogalomtörténeti vázlat. In: Társadalmi tanulmányok, ELTE TátK Hallgatói Önkormányzat Évkönyve., 233–267.
Erős Ferenc (1988): Válság és pszichológia. In: Arat a magyar. Szociálpolitikai Értesítő és a Fejlődés-tanulmányok sorozat különszáma. MTA Szociológiai Kutatóintézete., 126-136.
Farkas Attila Márton (2006): Arrobori, avagy a honi politikai közbeszéd természetrajza. Liget Kiadó, Budapest.
Farkas Péter (2008): A világgazdaság lufi és az állam. Népszabadság, november 3., 12.
Farkas Zoltán (2009): Mélyponton a magyar gazdaság. http://www.hvg.hu, augusztus 23.
Ferge Zsuzsa (2009a): Kire vigyázzanak a válságkezelők? Népszabadság, március 7., 18.
Ferge Zsuzsa (2009b): Itt emberek is él(né)nek. Népszabadság, augusztus 8., 18.
Foucault, Michel (2000): A hatalom mikrofizikája. In: a szerző Nyelv a végtelenhez c. kötete. Latin Betűk Kiadó, Debrecen.
Hajba Ferenc (2008): Nyugatra tartanak a szakemberek. A vonzó külföldi állások miatt sok határ közeli cég már létszámhiánnyal küzd.Népszabadság, február 14., 9.
Hanley, Eric–Matĕju, Petr–Vlachová, Klara–Krejči, Jindrich (1988): The Making of Postkommunism Elit in Easten-Europe. Working Paper of Research Project „Social Trends” 4/1988 In: http://archiv.soc.cas.cz/stwp/98-4.doc
Harman, Chris (2009): The Rate of Profit and World Today, International Socialism, http://www.isj.org.uk/?id=340
Kádár Béla (2007): Leszakadási tünetek és vészjelek, Népszabadság, június 23., 23.
Kis János (1997): Reform és forradalom közt. I–II. Kritika, június: 32–41.; július: 30-42.
Krausz Tamás (1997): A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában. A szocialista alternatíva bukásának történetéből: a belső és a nemzetközi komponens. Eszmélet, 33. sz., 97-138.
Krausz Tamás (2008): Nemzetközi pénzügyi válság és világrendszer-kritika. A szerző hozzászólása a kerekasztal-beszélgetésen. Eszmélet, 80. sz., 2008. tél., 7–9.
Ladányi János–Szelényi (2004): A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Budapest
Lányi András (1988): Hagyomány, szerep, azonosság. In: Arat a magyar. Szociálpolitikai Értesítő és a Fejlődés-tanulmányok sorozat különszáma. MTA Szociológiai Kutatóintézete., 11-22.
Lóránt Károly (é. n.): A Magyarország eladósodásával kapcsolatos legfontosabb tudnivalók. http://www.nemzetierdek.hu/rep.php
Losonczi Ágnes (1989): Ártó-védő társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Malek, Jiři (2009): A válság és a cseh köztársaság: politikai észrevételek a baloldalról. Transform!, 01., 63–75.
Martin, Hans Peter – Schumann, Harald (1997): Die Globalisisierungsfalle Der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Rowohlt Verlag Reinbek bei Hamburg
Marx, Karl (1974): A tőke. III. könyv. In: Karl Marx és Fridrich Engels művei, 25. kötet., Budapest
Nagy N. Péter (2009): Nem lesz hála. Népszabadság, február 16., 8.
Némethné Gál Andrea–Sinkovics Alfréd–Szennyesy Judit (2008): Helyzetbe hozhatók-e a kis- és középvállalati szektor társas vállalkozásai? Stagnálás és/vagy differenciálódás? Közgazdasági Szemle, szeptember, 807–825.
Palánkai Tibor (2009): Gondolatok a jelenlegi világgazdasági válság természetéről. In: Miszlivetz Ferenc (szerk.) Eredeti válság-felhalmozás. Összeomlás vagy átalakulás? Savaria University Press – MTA Politikai Tudományok Intézete, Szombathely – Budapest, 77–96.
Pelle János (2008): Kezeletlen alkoholisták, drogfüggők, pszichiátriai betegek az utcán. http://www.hvg.hu, március 4.
Pilawski, Krzysztof (2009): Válság Lengyelországban. Transform!, 01. 76–87.
Pitti Zoltán (2002): Európai felzárkózás és/vagy versenyképességünk javítása. (Előadás az MKT 2002. november 19-i rendezvényén).
Pitti Zoltán (2006): A tulajdonosi struktúra módosulása és a jövedelemeloszlás új gyakorlata a felzárkózó magyar gazdaságban 1992–2004. Kézirat. Budapest.
Pogátsa Zoltán (2007): Éltanuló válságban. Állam és Piac a rendszerváltás utáni Magyarországon. Figyelő, Budapest.
Polányi Károly (2001): The Great Transformation.The Political and Economic Origins of Our Times. Beacon Press. Boston.
R. Hahn Veronika (2008): Kifogyóban Kelet-Európa szerencséje? Népszabadság, augusztus 16., 12.
Rachman, Gideon (2009): Hungarian lessons for a world crisis. http://financaltimes.uk, May 11.
Rifkin, Jeremy (2001): The Ages of Access. The New Culture of Hypercapitalism Where all of Life is a Paid-for Experience. New York: Jeremy T. Tarcher-Putnam
Szabó Brigitta (2009): Magyar gazdaság: részletek a gödör aljáról. Népszabadság, december 10., 12.
Szalai Erzsébet (1989a): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (1989b): Az új elit. Beszélő, 27. sz., 40–43. Megtalálható még többek között: Gazdaság és hatalom. Aula Kiadó, Budapest, 169-176.
Szalai Erzsébet (1990): Útelágazás. Valóság, augusztus, 15–30.
Szalai Erzsébet (1996): Notes From the Belly of a Whale. The Crisis of the Hungarian Cultural Elite and the Dilemmas of the Intelligentsia. In.: Two Studies on Transition: Intellectuals and Value Changes. Discussion Paper Series. Collegium Budapest Institute for Advanced Study. 3-25.
Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest.
Szalai Erzsébet (2003): Elitek, állam és társadalom Magyarországon. Kritika, április, 1–5.
Szalai Erzsébet (2004a): Az újkapitalizmus intézményesülése – és válsága. Kritika, április, 1–6.
Szalai Erzsébet (2004b): Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, szeptember, 2–5. Angol nyelven: Ownership Relations, Social Structure and Workers. In.: Eszmélet – Conciousness. 2005. 27-48.
Szalai Erzsébet (2005a): Socialism. An Analysis of its Past and Future. CEU Press, Budapest-New York.
Szalai Erzsébet (2005b): A kormányváltás politikai gazdaságtana. Kritika, június, 1–6.
Szalai Erzsébet (2008a): Piacosíthatóak-e a társadalmak? Népszabadság, január 31., 18.
Szalai Erzsébet (2008b): Visszavágó múlt, megosztó jövő. Fiatal baloldali/zöld és szélsőjobboldali aktivisták a mai Magyarországon. Eszmélet, 79. sz. 2008. ősz., 64–94.
Szalai Erzsébet (2008c): A kelet-európai átalakulás nagy kérdései és az értelmiség. Politikatudomány Szemle, 3. sz., 111-126.
Szalai Erzsébet (2008d): New Capitalism – and What Can Replace It. Pallas Publisher Ltd. Budapest. Előző változata Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet…címmel 2006-ban jelent meg az Új Mandátum Kiadó gondozásában.
Szalai Erzsébet (2009a): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar liberalizmus, Népszabadság, január 28., 12.
Szalai Erzsébet (2009b): Szakítópróba. A globális válság és magyarországi hatásai. In: Eredeti válság-felhalmozás (szerk: Miszlivetz Ferenc). Savaria University Press–MTA Politikai Tudományok Intézete, Szombathely–Budapest., 219–236.
Szelényi Iván–Eyal, Gil–Townsley, Eleanor (1998): Making Capitalism without Capitalists. Verso, London, 1998.
Szelényi Iván–Szelényi Balázs (1994): Why Socialism Failed: Towards a Theory of System Break Down – Causes of Disintegration of East-European States Socialism. In: Theory and Society 23.: 211–231.
Szelényi Iván-Katarzyna Wilk (2009): Poverty and Popular Mobilization in Post-Communist Societies. In.: Ian Kubik (ed). Justice, Hegemony, and Social Movements. New-York: SSRC.
Szentes Tamás (2009): Rapszodikus megjegyzések a válságról és a válságot magyarázó nézetekről. In: Miszlivetz Ferenc (szerk.) Eredeti válság-felhalmozás. Összeomlás vagy átalakulás? Savaria University Press – MTA Politikai Tudományok Intézete, Szombathely – Budapest, 183–208.
Szilágyi Ákos (2008): Kényszersors. Népszabadság, március 8., 25.
Varga István (2006): Van-e törvényes alapja a Gyurcsány-csomagnak? Magyar Nemzet, július 3.,7.
Went, Robert (1996): Globalization – Neoliberal Challenge, Radical Responses. Het Spinhuis, Amsterdam
(Anyaggyűjtés lezárva: 2010 január)
(A tanulmány a Politikatörténeti Alapítvány megbízásából készült.)
Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to TwitterSubmit to LinkedIn

Hozzászólások   

0 #10 blugyblugy 2013-04-12 23:17
"Ez az önépítő módszer viszont rendkívül doktriner és unalmas. És egyszerűen nem lehet húsz éves gondolatok továbbfejlesztésével reagálni újabb és újabb történésekre."

itt nem egy rövidtávú reakcióról szól a mese, hanem a (tulajdonképpen soha nem) teljes történelmi képről. a ma történései a tegnap következményei. sz.e. hibái sokkal inkább reformista politikai hozzáállásából fakadnak, elemzései viszont értékelhetőek.

a "munkaalkoholizmus" csak azoknál alakul ki, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy munkájukért elviselhető díjazást és társadalmi elismerést kapnak, vagyis az ún. középrétegeknél (figyelem, csalóka kategória). a sztahanovizmust anno erőszakkal kellett keresztülverni, illetve a "csúcsteljesítményeket" jutalmazni, hogy ne két nap alatt dőljön össze ez az abszurd őrület. a mai munkamániás menedzsereknek és hivatalnokoknak elegendő fizetés áll rendelkezésre, hogy az élethiányra mindenféle pótszerek (hobbik, utazás, gyűjtőszenvedély, kultúrtermékek) megvásárlásával kiegyenlítő mechanizmusokat keressenek. a folytonos munkára kényszerített bérmunkásoknak vagy kényszervállalkozóknak nincs erre lehetőségük, így frusztrációjuk is nagyobb. az izgalmas pillanat akkor jön el, amikor a "középosztály" jövőképe is veszélybe kerül, ugyanis ők még mindig elegendő erőforrást tudnak mozgósítani, hogy politikailag nyilvánítsák ki akaratukat. sajnálatos módon magyarországon a munkásosztály magáévá tette a "középosztály" hitét a kapitalizmusban (a kádár-rezsim lényegében erre nevelte rá a zembereket, mert '56 után nyugit akartak, és ezt fogyasztási ígéretekkel vélték elérni), ez kedvez az osztályokon átívelő "népi" meg "nemzeti sorsközösségi" ideológiáknak. így aztán sokan hajlamosak a rendszer remegő talapzatáért az állítólag "nem megfelelően" vagy "nem eleget" dolgozókat hibáztatni: a kizsákmányolókkal azonosított "zsidókat" vagy a "lusta cigányokat". mindezt természetesen hatalmas propagandagépezet erősíti nap mint nap. értelmes alternatíva hiányában az atomizált tömegnek marad a messianisztikus fasizmus. vajon meddig tart, amíg ebből is kiábrándulnak? lesz-e olyan pusztító következménye, mint nagyanyáink idején?
Idézet
0 #9 q 2010-07-27 11:52
jövőkép: igyuk le magunkat!
Idézet
0 #8 moralizáló 2010-07-17 19:42
Szalai Erzsébet tanulmánya nagyon mélyreható, komplex, átfogó elemzés. Szinte teljesen azonosúlni tudok vele. Ami izgat : fel meri-e vállalni valaki (akár Sz.E.) a jövőkép felvázolását? A múlt megismerése, elemzése kicsit öncélú marad, ha nincs konklúzió. (Bár némi cinizmussal azt is mondhatnám, benne van a pesszimista válasz. De ez kevés!)
Idézet
0 #7 tücsök 2010-06-26 11:37
Vki, mi a bajod Szalai gondolatával? Miért nem igaz szerinted, hogy egy szenvedélyt csak egy másik szenvedély képes legyőzni? Szalai gondolkodásában valóban van folytonosság - de szemben veled, én úgy gondolom, mindíg újat mond. Ez egyébként valóban egy összefoglaló műve. Ettől még mint EGÉSZ teljesen originális. Nem vagy te irigy véletlenül? Hol lelhetőek fel a te gondolataid?
Idézet
+1 #6 Vki 2010-06-26 09:49
A fogyasztói mánia – és mellette a munkaalkoholizmus – az a szenvedély, melyet a korlátlan és kontrollálhatatlan profitéhség szenvedélyétől hajtott tőke folyamatosan gerjeszt és újratermel. Az ezektől szenvedő és folyamatosan kielégítetlen emberek pedig valamiféle kárpótlást, ellenszenvedélyt keresnek, hiszen egy szenvedélyt csakis egy másik szenvedély képes legyőzni.

Ez persze pszichológiai nonszensz. SZE írásaival az a baj, hogy minden alkalommal ugyanazt írja meg, belefűzve még két gondolatot. Ez az önépítő módszer viszont rendkívül doktriner és unalmas. És egyszerűen nem lehet húsz éves gondolatok továbbfejlesztésével reagálni újabb és újabb történésekre.
Idézet
0 #5 zl 2010-06-22 11:36
Folyt. (munkahipotézis, filmek kapcsán)
Hogy egységesen szürkére fessük az előző, szocialistának nevezett rendszert, Magyarország múltját be kellett egy kicsit feketíteni, a többiekét meg kiszínezni.
Az NDK, ill. az egységes Németország ezt olyan filmekkel is szolgálta, mint pl. A mások élete vagy a Good bye Lenin!
Nálunk pedig ma már egyszerűen nem komilfó a bukott rendszerről jót (is) mondani. Lehet mondani, hogy rendszerváltásunk egyetlen sikere:
a Rákosi-diktatúra életveszélyes néhány évét sikerült összemosni a Kádár-korszak élhető évtizedeivel!
(Hogy az élhető Kádár-korszaknak '56 megtagadása volt az ára, az egy másik, nem kevésbé fontos történet!)
Idézet
+1 #4 Dr. Szász Gábor 2010-06-20 12:50
1. A tőke szerves összetételének automatizálással való növelése és a túltermelés új dimenziói közti kapcsolat alkalmazása az elemzésben roppant fontos, bár nem újdonság, hiszen 52 éve olvashattak róla Magyarországon is. Részlet dr. Szász Gábor: A KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK MŰSZAKI FEJLŐDÉSÉNEK SAJÁTOSSÁGAI 1945–1990 c. PhD értekezéséből, amely egy 1994-ben az MTA VKI OTKA programja részeként készült kutatáson alapult (29. old. 31. lábjegyzet):

[LILLEY]-től (168-169. old.) idézzük: A „mérsékelt” munkanélküliség lehetővé teszi, hogy a személyzeti főnök így szóljon: „Ha nincsenek ínyére az itteni munkafeltételek, vannak a kapun kívül elegen, akik szívesen elvállal-ják a munkát.” Lehetővé teszi a bértételek csökkentését és a munkaviszonyok rontását, minthogy a vállalkozók a munkásokat egymás ellen játszhatják ki. A munkanélküliség fegyver a szakszervezeti szolidaritás ellen. WALTER REUTHER, az Egyesült Autóipari Munkások Szakszervezetének elnöke, elmondja, hogy amikor megmutatták neki az új Ford-motorokat gyártó üzemet, amelyben számos automatikus gépsor volt, némelyik majd fél kilomé-ter hosszú és mind, itt-ott egy alkalmi karbantartó munkást leszámítva, felügyelet nélkül dolgozott, a vállalat egyik főtisztviselője a gépsorokra mutatva így szólt: „Nos, REUTHER úr, elég gondja lesz, ha ezektől a gépektől szakszervezeti díjat akar beszedni...” – a burkolt fenyegetés egészen nyilvánvaló.
De REUTHER nem maradt adós a válasszal: „Én meg azon töröm a fejemet, nem lesz-e önöknek még sokkal több gondjuk, ezeknek az autóknak az eladásával.”

[LILLEY] S. Lilley: Automation and social Progress, Lawrennce & Wishart, London, 1957. (Magyar kiadása: Az automatizálás és a társadalom, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1958.)
2. A hazai munkaerő sanyargatása és szellemi leépülése elképesztő méreteket ölt, a közoktatásból kikerülők ismerethiánya évtizedekre visszaveti a ráépülő felsőoktatást is, ahol az első hónapokban különféle felzárkóztató és alapozó képzésekkel töltjük az időt, de csak néhány gólyánál sikerül a fehér foltokat kiszínezni. Szalai Erzsébet érdeme, hogy a hazai kulturális hanyatlás társadalmi-gazdasági hátterét szemléletesen és a maga mélységében elemezte.
Idézet
+1 #3 FAM 2010-06-20 11:22
A tanulmány teli van olyan gondolatokkal - sokkal - amiről külön-külön vitatkozni lenne érdemes.
Ezek közül az egyik legfontosabb (ill. nem általában a legfontosabb, inkább a legaktuálisabb):

"A fogyasztói mánia – és mellette a munkaalkoholizmus – az a szenvedély, melyet a korlátlan és kontrollálhatatlan profitéhség szenvedélyétől hajtott tőke folyamatosan gerjeszt és újratermel. Az ezektől szenvedő és folyamatosan kielégítetlen emberek pedig valamiféle kárpótlást, ellenszenvedélyt keresnek, hiszen egy szenvedélyt csakis egy másik szenvedély képes legyőzni. Mivel pedig a neoliberalizmust baloldali, szocialista mezben áruló „harmadik út” zsákutcának bizonyult, ez az ellenszenvedély szerte a világon egyre inkább a közösségiséget imitáló erősödő nacionalizmus, sőt rasszizmus lesz – a centrum országaiban is."

Ez remek gondolat. A jelenlegi szélsőjobb előretörés egyik legmélyebb megközelítése.
Létezik egyfajta információtelítődés az elmében. Ennek megnyilvánulása, amikor az emberek elunnak dolgokat. Ilyen az, amikor egy divat lecseng, és jön egy másik.
Bár itt némileg másról van szó, de ez esetben is hasonló folyamatról lehet szó. Az elunt-megutált liberalizmusból a szélsőjobb mítoszokhoz menekülés. Egyfajta ellenkultúra is.
Viszont kérdés, hogy ha ezt is elunja az elme, hová menekül tovább? Vissza a munkaalkoholizmusba és a fogyasztói idiotizmusba?
Más szóval: majd amikor a csapból is turulmadár folyik, és ezáltal a dolog elveszíti a frissességét, a lázadás jellegét, és egy idő után roppant unalmassá, sőt idegesítővé válik, mi fogja fölváltani?
Idézet
0 #2 zl 2010-06-19 21:43
Volt egy hosszabb hsz-om. Elszállt. Most csak röviden, egy témában.
Még (már!?) Szalai Erzsébet is úgy gondolja, hogy..."Hol túlértékeljük magunkat („a legvidámabb barakk” vagyunk, „éltanulók vagyunk” stb.), hol a lehető legrosszabbnak véljük nemzeti teljesítményünket..."
Ezzel szemben TÉNY, hogy valóban a legvidámabb barakk voltunk (közel 3 évtizeden keresztül). Én magam pl. a Kádár-rendszerben (párton kívüliként!) beutaztam a fél-világot (a másik felét azóta), miközben az NDK, Románia, Szovjetunió stb. polgárai örültek, ha eljutottak Magyarországra. Stb.
Az is tény, hogy a magyar rendszerváltás/privatizáció (vagy inkább Kész Átverés Show) szakmailag is gyalázatosra sikeredett. (A "koncepció" ugye kb. annyi volt, hogy majd a piac megoldja.)

P.S.: A Kádár-rendszerről egy remek, de alig ismert szatíra az Én vagyok Jeromos c. film, 1970-ből!
Idézet
0 #1 zizi 2010-06-19 15:29
jó volt.
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés