Slavoj Žižek-nek nem kellett sok idő, hogy "lereagálja" a pénzügyi-gazdasági válságot egy könyv formájában: a Violence és a kereszténységről írt The Monstrosity of Christ után máris piacra dobta új könyvét, természetesen a „válság” témájában (igazság szerint közben még egy Wagner-monográfia is volt). Persze nem akarunk a szokásos (és unalmas) ká-ká-európai cinizmus hibájába esni (Žižek csak a pénzért csinálja, mindenki csallophazudik, szánalmas szánalmas stb.), de a nagy sietségnek azért van egy kis hátulütője: aki követte az utóbbi egy-két évben Žižek előadásait és cikkeit, annak bizony nem egy ismerős bekezdés lesz a könyvben. Sebaj, a lényeg, hogy itt van az új könyv. És ne is tagadjuk le, nagy várakozással vártuk már, mit mond a szlovén világsztár-philosophe az utóbbi 2 év zűrzavaráról.

Mit is? Őszintén szólva, amikor az ember leteszi a könyvet, kicsit nehezen tudná összefoglalni, annak folyamszerű jellege miatt: mindenről van benne szó: a krach, Bush, Madoff, Ayn Rand, nekikeseredett neolibek és bleeding heart keynesiánusok, Berlusconi, Ahmadinedzsád és Putyin, antikommunista hisztéria, Che, kommunizmus, ideológia, Marx, Freud, Lacan (dögivel!), populista fundamentalizmus, liberális multikulturalizmus, Microsoft, járadék a profit helyett, a szükségállapot-állam univerzalizációja, apokalipszis, a történelem gyorsvasútja (ami mégsincs velünk, épp ellenkezőleg), kommunizmus...
No jó, azért talán talán mégis leszűkíthetjük ezt a sort 3 központi fogalomra, ami körül a könyv forog: az ideológia kérdése, apokaliptikus jelenünk és a kommunista hipotézis.

Általában Zizek tűzerejének jelentős részét összpontosítja a kapitalizmus (mind piacradikális, mind "ökoszociális") liberális híveire. Ez Magyarországon és általában Kelet-Európában, ebben a több évtizednyi steril liberális hegemóniától – és most annak szélsőjobboldali káoszba való szétbomlásától – szenvedő régióban igencsak üdítő. Zizek már könyve első mondatában melegebb éghajlatra küldi esetleges "end-of-history" liberális olvasóit: akik a cím (először tragédia, másodszor bohózat) hallatán a "tragédia-bohózat" szekvenciát a kommunizmusra értenék (véres tragédia volt, ma már csak legfeljebb vicc), azok hagyják abba az olvasást, sőt el kell tőlük kobozni a könyvet. A szerző ugyanis egész másra érti a tragédia-bohózat utalást: a tragédia szeptember 11., és bohózatszerű megismétlődése a 2008 őszén ránk törő "gazdasági" katasztrófa. Ez az a két halálos csapás, ami Žižek szerint véget vetett (vagy véget kellene, hogy vessen) a kilencvenes évek hip-happy liberális konszenzusának. Részben a könyv azzal foglalkozik, mi is lett az ezredvégi Nagy Megnyugvásból szeptember 11. és az USA által indított Weltordnungskrieg-et követően, illetve hogyan tetőztek a 2001 után felszínre törő, a "megnyugvással" nem igazán kompatibilis, egyre nyomasztóbb tendenciák végül a 2008 őszi nagy krachban. Első célja az írásnak tehát szituációnk („our predicament”) megértése.
Másrészt, könyvét a szerző "kommunistának" nevezi és céljának a kommunista praxis új módjainak keresésében, ennek a praxisnak újrafeltalálásában jelöli meg.

Žižek, nagyon helyesen, óva int a válsággal kapcsolatos legitimációs ideológiáktól, pl. a ">>reálgazdaság<< versus parazita finánctőke" elkülönítéstől, és arra biztat minket: vegyük tudomásul, hogy az egyetlen, legfőbb valóság a kapitalizmusban épp az "önmagát értékesítő érték", a pénzt fiadzó pénz, azaz a tőke valósága. Ilyen szempontból a pénzügyi tőke nemhogy ne lenne "reál", hanem a kapitalista "valóságosság" legtökéletesebb megtestesítője. Másrészt a krízissel kapcsolatos baloldali hurráhangulattól is óv - amiben szerintünk megint csak igaza van. A válságok ("crises as shock-therapy", itt Žižek Naomi Klein bestsellerére hivatkozik) ugyanúgy alkalmat adhatnak a fennálló erőviszonyok és ideológia megerősítésére, egyfajta represszív társadalmi dermedtség elmélyítésére, mint forradalmi áttörésekre.
Žižek szerint a kapitalizmus teológiája, a liberális ideológia ("the enemy propaganda") elleni harcban fontos felismerni annak mélységesen ideologikus jellegét, amit "no sweat!" pragmatizmus mögé bújtat, ellenfeleit vádolva a veszélyes ideologikus (totalitárius) álmodozással.
A széleken közben persze megjelennek a különböző jobboldali populizmusok, amik – mivel a baloldal képtelen megragadni a lehetőséget – sikeresen veszik át a radikális elitellenesség retorikáját, miközben saját érdekeik ellen harcolnak: az amerikai jobboldali populizmus ("Tea baggers" stb.) erkölcsi hisztériája egyfajta feje tetejére állított osztályháború ("the culture war is a class war in displaced mode").
A populista válaszok mellett megfigyelhető másik nyomasztó tendencia az, amit Žižek a Berlusconi-Ahmadinedzsád tengelynek nevez: az egyszerre technokratikus, tekintélyelvű és egyben obszcén, saját méltóságukból gúnyt űző államok és állami vezetők megjelenése. A szerző szerint, ha nem vigyázunk, ez a jövő vár ránk: egyfajta új apartheid társadalom, ahol fokozatosan megszűnik a közszféra, a politikai rendszer teljesen kiüresedik, pusztán represszív szervvé válik, ami a társadalomból kihullottak (a belső underclass, illetve a kívülről betörni próbáló menekültek) ellen állandó, alacsony intenzitású polgárháborút folytat. Míg a "kreatív munkások" steril, lakóparkokba zárkózott liberális-promiszkuus multikulturalizmusba menekülnek, addig a centrum hagyományos munkásosztálya idegenellenes, "elitellenes" populizmussal foglalja el magát politikailag, az underclass-nak pedig ott vannak a manipulált fundamentalizmusok (iszlámista, neonáci stb.).
Žižek szerint a liberalizmus képtelen megvédeni saját deklarált alapértékeit "from the fundamentalist onslaught".
Akkor? Communism is again at the gates!

Könyve második felében tehát Žižek a "kommunista hipotézis" körvonalazására törekszik. A kérdés szerinte az: látunk-e olyan ellentmondásokat a mai kapitalizmusban, amik megoldása egyrészt lehetetlennek tűnik a rendszeren belül, másrészt, amelyek kibontakozása lehetőséget adhat a forradalmi áttörésre. Ez utóbbira Žižek szerint a legkomolyabban kell készülni, mivel a forradalmi lehetőségek a “történelem interstíciumaiban” jelentkeznek és csak néhány pillanatig tartanak, amikor lépni kell. A szerző négy olyan területet lát, amik egyszerre válsággócok és ugyanakkor potenciálisan a sikeres küzdelem területei lehetnek. Ezek a következők: a kultúra közjavai ([commons], az információ privatizációja), a külső természet közjavai (az ökológia katasztrófa), a belső természet közjavai (emberi genetikai állomány manipulációja), valamint a radikális kirekesztettség jelensége (nyomornegyedek, bevándorlók). Mindezeken a területeken a “közlegelők” újabb bekerítése fenyeget.

Ezek a veszélyek ugyanakkor a “proletariátus” fogalmának kiterjesztését és radikalizálását is lehetővé teszik: proletár nem pusztán az, aki meg van fosztva önmaga újratermelésének eszközeitől, hanem akit most már minden külső és belső lényegétől megfoszthatnak. Nemhogy “csak láncainkat veszíthetjük”, hanem mindent elveszíthetünk: “szimbolikus szubsztanciánkat” (kultúra), az élhető környezetet és saját biológiai természetünket is – absztrakt, “szubsztancia nélküli” szubjektumokká redukálódva (“reduced to abstract subjects devoid of all substantial content”). Tehát itt a proletarizáció egy minden eddiginél radikálisabb értelemben érvényesül.

Žižek itt megkülönbözteti a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Szocializmusnak nevezi azokat a törekvéseket, amik valmiféle hamis közösséget, vagy államilag fenntartott kényszer-közösséget hoznának létre, anélkül, hogy a kapitalizmus alapviszonyait megszüntetnék. Itt a Marx párizsi kézirataira (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből) utal. “Mint ahogy a nő a házasságból az általános prostitúcióba, úgy a gazdagságnak, azaz az ember tárgyi lényegének egész világa a magántulajdonossal való exkluzív házasság viszonyából a közösséggel való egyetemes prostitúció viszonyába lép. Ez a kommunizmus – amennyiben mindenütt tagadja az ember személyiségét – éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely ez a tagadás.” (Marx: GFK, 56.old.)

Žižek szerint ezt láthatjuk az “ázsiai kapitalizmus” különböző verzióiban (Kína, Szingapúr stb.), és a mindenféle „kommunitárius” populizmusokban (etnikai, nacionalista, vallási fundamentalizmusok stb.). A mai kapitalizmus szerinte kizárólag ilyen formákban tudna továbbélni. Ez Európa esetében valószínűleg valamiféle Berlusconi-börleszk-rendőrállami-idegenrendészeti szörnyűséget jelentene.

Tehát az alternatíva vagy ez a rossz értelemben vett „szocializmus” – vagy a kommunizmus. Žižek szerint a fent felsorolt négy ellentmondás kommunista megoldásának kulcsa az, hogy az első hármat (információ/kultúra, külső természet, belső természet) a negyediken (a radikálisan kirekesztett csoportok) keresztül közelítjük meg, különben mindenféleképpen valamilyen autoriter megoldáshoz jutunk el. Azaz a „külső” (ember-természet) problémák csak a „belső” (ember-ember) problémákon keresztül oldhatók meg.

A radikálisan kirekesztett, feleslegessé tett csoportok ugyanis azáltal, hogy nincs helyük a társadalom hiararchiájában közvetlenül az univerzálist képviselik: ők a „part of no-part” (Ranciere). Ezt az univerzalitást kell összekötni a kanti értelemben vett „public thinking”-gel, ahogy már Marx is a munkásosztály, az osztályok megszüntetésében érdekelt univerzális osztály, a filozófiával való egyesüléséről álmodott. Žižek szerint történelmi példa erre a haiti-i felkelés, ahol a kitaszítottak a forradalmi Franciaországgal saját fegyverét, saját deklarált univerzalizmusát fordították szembe – ezáltal valóban hitelessé téve azt. (Louis Sala-Molins: "European Enlightenment philosophers railed against slavery, except where it literally existed." 111. o.)

A parlamentáris demokrácia “passzivizáló” jellegének elemzése után a szerző arra biztatja olvasóit, hogy szakítsanak (esetleges) történelmi optimizmusukkal: a “történelem gyorsvonata” nincsen velünk, és nincsen olyan történelmi szubjektum, “Big Other”, aki garantálni tudná a happy ending-et. Mindezektől a gyakran tudattalan beidegződésektől meg kell szabadulni, és felfogni, hogy történelmi feladatunk ma az “apokaliptikus” változások megelőzése, mintsem az elkerülhetetlen Nagy Győzelem előkészítése. Sőt, a katasztrófa elkerüléséhez tiszta voluntarizmusra van szükség, ami szembe mer szegülni a történelmi szükségszerűségként kibontakozó válságfolyamatokkal. Ekkor a forradalmi tett sikerességének mércéje már nem a forradalmi pillanatok mámora, hanem a képesség arra, hogy megállítsa a kapitalizmus mindent felforgató áramlatát.

Žižek szerint a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszava ma sokkal aktuálisabb, mint valaha, habár más értelemben. A munkásosztály szerinte alapvetően három csoportra esik szét (ahogy már fentebb említettük): a jól-szituált „intellektuális munkások” csoportjára, akik megvetik a soviniszta előítéletekben „szenvedő” hagyományos (redneck) munkásosztályt, a munkanélküliségtől és outsorcingtól sújtott hagyományos munkásokra, akik a maguk részéről megvetik a „degenerált”, liberális elitmunkásokat és a számkivetetteket (bevándorlók, szenvedélybetegek stb.), valamint a számkivetettekre, akik az egész társadalommal szemben állnak (persze hatástalanul). Ebben a helyzetben ennek a három, marxi értelemben vett proletár csoportnak az egyesülése egyben már győzelmüket is jelentené, de azt hogy ez az egyesülésmegtörténik, semmi sem garantálja. „Mi vagyunk azok, akikre mindig is vártunk.” – idézi Žižek a hopi (bocs, de tényleg…) közmondást. A kétségbeejtő történelmi helyzetek egyfajta szabadságot adhatnak a kísérletezésre.

Ebben a helyzetben a szerző szerint meglepő szövetségeseink támadhatnak, amire példaként Viktor Kravcsenko hihetetlen történetét hozza föl. Kravcsenko szovjet diplomata volt, aki korábban részt vett a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában Sztálin alatt, majd 1944-ben, New York-ban járva átállt a „szabadság oldalára”. Tapasztalatait aztán egy nagy „anti-kommunista” bestsellerben (I Chose Freedom) fogalmazva meg. A sztori általában idáig ismert: Kravcsenko a „Nyugat”, „szabadság”, „demokrácia” stb. hőse. A valóságban azonban a történet folytatódott: Kravcsenkot az USA-ban egyre inkább nyomasztani kezdték a nyugati társadalmak visszásságai, egészen addig, amíg úgy nem döntött ezt is meg kell írnia (I Chose Justice – a könyv gyakorlatilag ismeretlen maradt), majd végül antikommunista bestselleréből szerzett pénzén Bolíviába (!) költözött, ahol szegény parasztokkal megpróbált új, igazságos társadalmat építeni kicsiben. Miután összes pénzét elvesztette, végül visszatért New York-ba, ahol öngyilkos lett. Öngyilkossága kétségbeesésének jele volt, és egyben azt is megmutatta, dezertálása a Szovjetuniótól nagyon is kommunista, az igazságtalansággal általában szembe forduló tett volt.

Ma – mondja Žižek – új Kravcsenkók jelennek meg mindenhol. Nem nosztalgikusak és nem is lehetnek nosztalgikusak a huszadik század szocialista kísérletei iránt, és készen állnak, hogy újrateremtsék a kommunista hipotézist, mindent elölről kezdve. A keresztény múltban szokás volt egy bűnös élet után megtérni az egyházhoz, hogy Istennel megbékélve haljunk meg. Ugyanígy, ma sok antikommunista – így Žižek – fog visszatérni a kommunista gondolathoz, amiről mindig is tudták szívük mélyén, hogy az igazság.

„Azt kell, hogy üzenjük számukra: ne féljetek, csatlakozzatok hozzánk, gyertek csak vissza! Megvoltak az antikommunista bolondság [fun] évei, megbocsátjuk nektek, de most itt az idő, hogy újra komolyra fordítsuk a szót!” (162. o.) – fejeződik be a könyv.

Mit mondhatnánk? Ha a végszó kicsit eszelősen optimistának tűnik is, talán maradjunk mégis inkább abban: úgy legyen, Slavoj!

Szóljon hozzá!