« A minket érintő speciális törvények, a rendőri erőszak mellett felemeljük a szavunkat az egész modern futball ellen is, amelyet lassan maga alá temet a hamis útlevél-üzlet, a dopping, az elcsalt meccsek, a média hatalma. Minden ellen, mi rohad a mai futballban, és ami eltéríti a hagyományaitól és a meccsre járó közönségtől.  Jól tudjuk, hogy sokan, akik egyáltalán nem ultrák, egyetértenek velünk ezekben a kérdésekben. »

Ti voltatok az elsők, akik 1998-ban egy csoportban, az „Atalanta Supporters-ben” egyesítettétek az egész északi kanyart. Miért történt ez így és mik a tapasztalataitok?

Az „Atalanta Supporters” tulajdonképpen nem egy szó szoros értelmében vett csoport, inkább az egész kanyart jelenti. A célunk az volt, hogy egyesítsük az összes jóakaratot, tenni vágyást az egész kanyarban. Ezentúl bármit csináltunk a kanyarban az nem a továbbra is létező „Nomadi”, „Sbandati”, „Wild Chaos” vagy bármelyik nagy múltra visszatekintő csoport munkája volt, hanem az egész kanyaré. Természetesen nekünk is rengeteg belső problémánk, vitánk volt, de jópár éve elkezdtünk az egység érdekében működni.

Egyszerűen azért mert egy olyan városban, mint Bergamo, egy olyan kanyarban, mint a mienk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk egységesek. Persze mindegyik kanyarunkat alkotó csoport megtarthatta a nevét, működhetett, az volt a lényeg, hogy mindenki megértse: közös érdekünk az egység.

Ennek az egységnek köszönhető, hogy a bergamói kanyar egyre respektáltabb?

Ahhoz hogy egy kanyar valójában fejlődjön, elengedhetetlen az egység, különben mindenki csak a saját csoportjának a dolgaival foglalkozik. Márpedig éppen az ellenkezőjére van szükség: egységesnek kell lennünk, hiszen bármi történjen is, mi együtt vagyunk Bergamo, így nem vagyunk rómaiak, vagy milánóiak. Mi Bergamo vagyunk, ami egy kis közösség, de erős és forró: éppen ezért nem tehetjük meg, hogy ne legyünk egységesek. Persze köztünk is vannak problémák, mint mindenütt, minden családban, vagy munkahelyen, de mi megértettük, hogy egységben az erő.

Ennek köszönhetjük, hogy a kanyarunk híressé vált: a legutóbbi években voltak olyan gyönyörű összejöveteleink, ahol egy-egy kanyarbéli látványról majd négyszázan döntöttünk, nem mindig ugyanaz a tizenöt-húsz ember határozott mindenről.

Miért tűntek el a politikai szimbólumok a kanyarotokból, amely azelőtt erősen baloldalinak számított?

Valójában nem tűntek el, csak mi, a „Supporters”, úgy döntöttünk, hogy semmilyen olyan zászlót nem teszünk ki, amely nincs kapcsolatban az Atalantával, Bergamoval, a kanyarunkkal. Egyébként az igaz, hogy a hetvenes években erősen baloldaliak voltunk, Che Guevara, Bob Marley stb. zászlókkal, egyszerűen mi is követtük az akkori divatot. De az is igaz, hogy a kilencvenes években éppen ellenkező volt a helyzet: a kanyart elborították a Lombard Liga, majd az Északi Liga zászlói és szimbólumai. Kívülről úgy tűnhetett, hogy a kanyar teljesen megváltozott, de mi, akik belülről ismertük a helyzetet, tudtuk, hogy ez nem így van. Sosem volt ránk jellemző, hogy erőltetetten politizáltunk volna, éppen ezért döntöttünk egy idő után úgy, hogy megpróbálunk egy politikamentes kanyart létrehozni.

Ez csak úgy sikerülhetett, hogy nem erőszakkal csináltuk, hanem folyamatos dialógusban a kanyart alkotó csoportokkal. Nálunk Bergamóban a kanyart sohasem egy olyan csoport irányította, amely elkötelezett lett volna politikailag. Egy idő után a rengeteg politikai szimbólummal (a palesztin zászlóktól, a sarló-kalapácson át a vörös csillagokig) abszurd helyzet alakult ki nálunk, de azt is fontos elmondani, hogy ezeket sosem a kanyar vezetése kényszerítette rá az emberekre. A kilencvenes években újra divatba jöttek a politikai szimbólumok, és nálunk sokan túlzásba vitték a használatukat. Ami engem illet, én sosem elleneztem, hogy a kanyarba járók kifejezzék politikai véleményüket is, de mindig van egy egyensúly, amit szem előtt kell tartani.

Nem akarjuk elkövetni azt a hibát, melyet sok olasz kanyar elkövet: mi egyszerű, tiszta srácok vagyunk, és ha valaki az ultrából baloldali mozgalmat akar csinálni, azzal mi nem érthetünk egyet, mert ez minket nem érdekel. Ezért elleneztük a baloldali livornói, terni, anconai szurkolók „Resistenza Ultras”-mozgalmát is. Ha mi a politikáról akarunk beszélni a kanyar eszközeivel, akkor megvan ehhez a saját egyszerű nyelvünk, semmi szükségünk a politika szótárára. Akik a kanyarba jönnek, azoknak tisztelniük kell egymás politikai nézeteit, anélkül, hogy kommunista, fasiszta vagy északi ligás zászlókat lengetnének. Mi mindannyian egyszerű srácok vagyunk, nem politikai aktivisták, éppen ezért manapság már nem fogadunk el semmilyen politikai szimbólumot a kanyarban. A mi kanyarunk ultra, semmi más és ez így is fog maradni!

Ezért nem rakunk ki már semmit, ami nincs kapcsolatban az Atalantával: csak a kék-fekete színek vannak, városunk csapatának történelmi színei, minket csak ez érdekel. Ha ezt nem tartjuk tiszteltben, akkor ez azt jelenti, hogy mindenki azt csinálhat a kanyarban, amit akar. Jön valaki egy sarló-kalapácsos zászlóval, más valaki egy kelta-kereszttel vagy az Északi Ligával (mint nálunk sajnos néha előfordult). Ez egyszerűen komolytalan, és az egész kanyart hozza kellemetlen helyzetbe, és persze megmérgezi a belső légkört is. A mi kanyarunk mindig is tiszta volt.

A kezdetektől részt vesztek az ultrák egységmozgalmában, a „Movimento Ultras”-ban. Mennyire fontos dolog ez számotokra?

Fontos leszögezni, hogy ez a dolog nem csak az ultrákról szól. A minket érintő speciális törvények, a rendőri erőszak mellett felemeljük a szavunkat az egész modern futball ellen is, amelyet lassan maga alá temet a hamis útlevél-üzlet, a dopping, az elcsalt meccsek, a média hatalma. Minden ellen, mi rohad a mai futballban, és ami eltéríti a hagyományaitól és a meccsre járó közönségtől.  Jól tudjuk, hogy sokan, akik egyáltalán nem ultrák, egyetértenek velünk ezekben a kérdésekben. A lényeg az, hogy a mozgalom folytatódjon, ami csak úgy lehetséges, hogy mindenki félreteszi politikai meggyőződését.

Ami engem illet, számomra a veronai ultrák mindig is példaképet jelentettek: mindig is kölcsönösen tiszteltük egymást. Részünkről egyszerűen azért volt ez így, mert jól tudtuk, hogy a veronai kanyarnak meg van a maga története, a saját egyedi stílusa. Sokan, akik tudják, hogy mi mindent adott az ultrának a régi „Brigate Gialloblù”, sosem fogják becsmérelni a veronaiakat csak azért mert jobboldaliak. Mi sosem fogjuk más módon nézni őket, mert meg akarjuk menteni azokat, akik ennyit jelentenek az ultra-mozgalomnak.

Mindent meg akarunk tenni, hogy mindenkivel megértessük, hogy számunkra az a legfontosabb, hogy a lehető legtöbb ultra-csoport részt vegyen a bennünket érő represszió és a modern futball elleni tiltakozásokban.

Ez az egész egység-mozgalom tulajdonképpen nem egy természetes fejlődési folyamat az ultra életében? Hiszen az utóbbi években a fő ellenségnek már nem is a másik csoport számít, hanem maga a represszió.

Igen, azt persze el lehet mondani, hogy az állam jóval inkább a represszióra helyezi a hangsúlyt, mint a megelőzésre, noha ők éppen az ellenkezőjét állítják. Ez logikusan bennünket is elgondolkoztatott, de ez nem jelenti azt, hogy maga az ultra-mentalitás változott volna meg. A mostani változás csak egy dolgot jelent: tiszteletet a többi csoport irányába, és a meggyőződésünk, elhatározottságunk demonstrálását az állam felé. Tudjuk, hogy az egység erőt ad nekünk: amit képes vagy megtenni a saját kanyarodban, arra képes lehetsz az egész ultra-mozgalomban is. Megpróbálod a lehető legerősebbnek mutatni magad, megmutatni az államnak, hogy jelen vagy, számolni kell veled. De az ultra-mentalitás, az egymás közötti összeütközések továbbra is megmaradnak.

Manapság egyre inkább elterjed az ultrák között a saját klubjuk kemény bírálata. Ti gyakran játszottatok a másodosztályban, rátok mégse volt ez jellemző. Miért?

Mi is szidtuk épp eleget a klubunkat. De ha csak akkor támogatnánk őket, ha jól megy nekik, ha rosszabbul, akkor meg csak fütyülnénk és tiltakoznánk, nem lennénk ultrák, ez tőlünk elképzelhetetlen dolog lenne. Én mindig azt mondom: minél inkább elárul engem a klubom, annál jobban szeretem. A csalódás persze gyakran bennünket is arra kényszerít, hogy tiltakozzunk, és ez fontos dolog, de nem szabad egyik végletből a másikba esni.

Manapság, amikor a dolgaink inkább rosszul mennek (2003), egyáltalán nem akarunk egy újabb problémát jelenteni a csapatnak. Egy Atalanta-szurkoló nem teheti meg, hogy a csapata nélkülözze a biztatást: egy szurkolónak ez a szenvedélye, ezért van ott a kanyarban, ezt mindig meg kell mutatni. Ez a mi legfontosabb értékünk. Ha szidjuk is a csapatot, azt is csak azért tesszük, hogy lelkesebb, agresszívabb játékra bírjuk őket, de mindig szem előtt tartjuk csapatunk tudásának korlátait. A klubot illetően a legfontosabb, hogy azok, akik irányítják az Atalantát tiszteljék városunkat, a benne élő embereket, ha ezt nem tennék, akkor a tiltakozás ellenük kemény és erőszakos lenne.

Hogyan látod az ultra jövőjét ezeknek a változásoknak, és a fokozódó repressziónak fényében?

Nem csak tőlem kéne megkérdezned ezt, hiszen én csak remélhetem, hogy a többi ultra-csoport is képes lesz arra, hogy elgondolkozzon a mostani helyzeten, és ennek fényében cselekedjék. A mostani helyzet megmutatta, hogy mely csoportoknál van meg az bizonyos valódi mentalitás és melyeknél hiányzik. Az egymás iránti lojalitás hiányzik manapság a leginkább: nem lehet folyamatosan papolni a represszióról, majd vasárnap házi készítésű bombát dobni az ellenfél szurkolóira, aztán meg meglepődni a következményeken. Ennek semmi köze az ultra-mozgalomhoz.

Szóljon hozzá!